Karácsony Benő

életrajz | művei | róla írták | szakértőnk

Utazás a szürke folyón. Második rész. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. [Első kiadás: Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1940.]


«Vissza az I. részhez

MÁSODIK RÉSZ

I

Kurkai körorvos és a felesége a leszálló utasokat nézegették. Nem ezt a vonatot várták, de Kurkainé szenvedéllyel turkált kíváncsiságának fürge tyúklábával az idegen pelyvában. Szinte látszott, hogyan kapirgál, és hogyan rúgja tovább kemény és tárgyilagos lábával mindazt a hulladékot, amelyet a megálló vonat kiöntött eléje. Bársonyból és drótból alkotott vad gepida sisak ült a fején, kétoldalt öklelésre kész szarvakkal. A lányát várta, de igazában nem a nyugtalan anya hozta ki ilyen idő előtt az állomásra, hanem az a turkálni, kapirgálni vágyó szenvedélyes baromfi, aki sovány testében kotkodácsolt. A körorvos közömbösen köpködött rossz szivarja mellől.

- Ne köpködjön, Kurkai - adta ki utasítását az asszony, csak oldalról, az állomás peronja elé telepedő embereket vizsgálgatva. - Tulajdonképpen mit köp maga?

A körorvos megvakarta őszes, sercegő bőrét, amely csüggetegen lógott az álla alatt és azt kérdezte, hogy érti azt Kurkainé, hogy mit köp. Az okot akarja-é tudni, hogy miért köp, avagy a tárgyat, amit kiköp.

- Ostobaság - rúgott egyet az állhatatosan kapirgáló Kurkainé. Keményen lépegetett tovább az állomás szegényes tömkelegében, sebesen és szigorúan mindent szemügyre vett, falusi átalvetőt, tejesüveget, ládát, játéktrombitát, szoptató asszonyt, s egy kurta megjegyzés pelyvájával mindent eltemetett. Az alvó gyerekre azt mondta: ótvaros, a gyerek anyjára: lusta tinó, a vizesüvegre: kimoshatnák, az átalvetőre: tűrhető minta, a tisztre: megbotlik a kardjában. Sebestyénre, aki a fali térképen gyufaszállal méregette hátralevő útjának távolságát, azt mondta: no, ez is a gyufájával!

A doktor Sebestyénre pillantott. Ujját hirtelen bedugta fehér pikémellényének a zsebébe és hevesen keresgélni kezdett benne.

- Nézze csak Fanny, nem találja ezt a szemüveges embert ismerősnek?

A körorvosné kétszer-háromszor szigorúan elsétált a térképet méricskélő Sebestyén mellett. Minthogy a gyógyszerész hátat fordított neki, megállt ő is a térkép előtt, ujját rátette egy vasúti csomópontra, aztán a Sebestyén arcába nézett.

- Nem - fordult a férjéhez, megrovóan. Aztán folytatta útját. A körorvos unatkozva kullogott mögötte.

- Nem megmondtam Fanny, hogy ne siessünk - dohogta, s nyugtalan ujjai már a zseb felett lebegtek. - Most itt van.

- Mi van itt?

A doktor belenyúlt pikémellénye zsebébe és megint keresgélni kezdett benne.

- Menjünk át ide a Három Pulykába - ajánlotta. - Megennék egy zónapörköltet.

- Vegye ki az ujját a zsebéből, Kurkai. - A Három Pulykát tudomásul sem vette. De a körorvos hamarosan újra előállott vele.

- No és az érelmeszesedés? - vetette oda az asszony, továbbsétálva a várakozó utasok között.

Erre az érelmeszesedésre különösen haragudott. Sértette a maga fiatalságába vetett hitét, s kellemetlenül figyelmeztette férje közeledő munkaképtelenségére. Hol a füle zúgott, hol a tarkója és lábai fájtak, hol meg láthatatlan legyek röpködtek a szemei előtt. Korholni kellett, hogy szedje össze magát egy kicsit, másszon ki az ágyból, ha éjszaka beteghez instálták, s ne tétessen meleg hagymát a parasztok képére, ha nyöszörögve fogták az állkapcsukat, hanem húzza ki a fájó fogat! A vizsgálószéket is ő vette, hogy az elhanyagolt rendelőszoba valamilyen bizalomgerjesztő képet kapjon. Igaz, a széket kéz alatt vette, egy orvos özvegyétől, nem is olyan régen, de Kurkainak sohasem lett volna orvosi széke, ha ő nem jár utána.

- Érelmeszesedés ide, érelmeszesedés oda - jelentette ki a körorvos, megvakarta csüngő leffentyűjét -, én bekapok egy zónapörköltet.

A Három Pulyka az állomásépület mögött volt, az út túlsó oldalán. A frissen zsindelyezett eresz alatt három piros abrosszal leterített asztal állott. Az asztalokat vadpaszuly-sövény választotta el az országúttól. Zsenge élősövény volt, több volt még rajta a madzag, mint a paszuly. Kurkai mohón emelte ki tányérjából az élénk zsírban nevetgélő húsdarabokat.

Az asszony megvetően nézte.

- Maguk férfiak szeretik az ilyen házonkívüli moslékot.

- Hozzon nekem egy sört is - rendelkezett az orvos, ügyet sem vetve a féltékeny kitörésre. A pörkölt elvitathatatlan remek ízei felderítették. - Nézze csak, az állomási raktár mellett, mintha az Almirás nadrágját látnám.

Almirás, aki a község szövetkezeti boltját vezette, nyalka sonkanadrágban, fején békazöld kalappal már közeledett is feléjük.

- Kézcsókom, Kurkainé nagyasszony - kiáltotta, összekoppantva csizmája sarkát. - Két láda citromunk érkezett, s egy láda - mutatóujját nagy ívben betolta nyitott szája gyűrűjén - fölséges koántró!

- Koántró? - mosolygott az orvosné egy pintyőke gyöngédségével.

- Legyen szerencsém holnap egy kis szakértői szemlére!

- Örömest, Almirás - biccentett a körorvosné, lényének minden kenyérre kenhető jóságával. Hol volt már arcának ráncos dühe és ecetes szatírája! Helyén egy anya mindenre képes nyájassága ragyogott. Igen, határozta el villámgyorsan, még egyszer lemérve mázsálóján a nyalka fiatalembert, ezt az ostobát össze fogom fércelni a lányommal. S újra biccentett. - Tudja, ugye, hogy Elza lányunk ma érkezik haza.

Hogyne tudta volna Almirás. Szívzakatolva várta a történelmi érkezés pillanatát. Ezt fejezte ki harsogó pillantása, csizmasarkának igenlő összekoppanása, s az a hősszerelmesi mozdulat, amellyel felkapta csurgó söröspoharát.

- A tökéletes Elza egészségére - lelkesedett valami maga fabrikálta előkelő stílusban. - Prozit, kézcsókom, és alázatos bokázásom, doktor úr! - S minthogy sokat adott arra, hogy élvezetes fenegyereknek tartsák, kurjantott is söréhez egyet, inkább csak jelképesen, s kivágta szellemének legfenegyerekibb piruettjét. - Önrendelkezési jogot a cserebogaraknak!

- Nem bánom - emelte meg a poharát Kurkai is. - Nagy marha vagy, fiam - tette hozzá gondolatban.

A cserebogaraknak követelt önrendelkezési jogot Almirás eszelte ki. Alkotó szellem volt. Hátratolta békazöld kalapját, s egy lélegzetre kiürítette a félliteres söröspoharat. A doktorné gyönyörködő pillantásokkal biztatta. Majd leszokod! - gondolta. Elza egy doboz játékkövet hoz, újságolta nyájasan. Almirás bedughatná kissé az orrát hozzájuk vacsora után. Almirás megint összekoppantotta sarkait és közölte, hogy vágtatni fog, mihelyt megpillantja a vacsoracsillagot. Hitére - tette hozzá -, ideje volt már, hogy Elzácska befejezze azt a céltalan kesztyűkészítő tanfolyamot és hazajöjjön.

- Kesztyű, kézcsókom? Városi pacsuli, kérem. Miért nem akarnak a hölgyek belekapcsolódni valami tevékeny gazdasági munkába? A falu ma rogyásig termi az öntudatos feladatokat! Méltóztat ezt osztani, doktor úr?

- Osztom - intett a doktor. - No, mit mondtam, Fanny. A kesztyűt, azt te kezelted.

- Azt a gazdasági bekapcsolódást fejtse ki egy kicsit, Almirás - kérte az asszony.

- Semmi, kérem. Szakavatott tyúktenyésztés. Méztermelés, kérem. Méz! Minő ára van? Hojjé! Gyümölcsexport! Bombaárak, nagyasszonyom! Bombaárak! És miért ne üthetnők nyélbe az ementáli sajtokat? Méltóztat látni a hollandokat? Milliárdok, kérem. Faszenet lehetne termelni, nagyban! S megcsinálni, mint Ghandi, a szövőszékeket. Egy barátom saját posztóban jár! Csak meg kellene szervezni...

Elöntötte a tyúktenyésztés, méztermelés, gyümölcskivitel és posztógyártás megszervezésének röpke láza. Az ormokon járt, bombákat hajított oda a doktornénak, amikből gyárak, üzemek és telepek pukkantak ki, s nyomban el is oszlottak, összeütötte a csizmasarkát és felhajtotta második sörét is. Hozzáfűzte illedelmesen: prozit, kézcsókom, alázatos bokázásom.

- No igen - billentett fején egy jó nagyot Kurkainé -, s mi a véleménye arról, hogy a lányok férjhez is szoktak menni... Ezt nem tartja kielégítő megoldásnak?

Almirás megértette. Harsányan nevetett. A szépségdíjat kétségtelenül ez az ötlet viszi el. Persze, ő megfeledkezett arról, hogy férjhezmenési intézmény is van a világon. Akad, aki bevágódik s akkor bikmakkot ér a többi.

- Méltóztat osztani? - fordult a körorvoshoz.

- Fontos, hogy meg tudja fogni a fakanalat - vonta a vállát a doktor, akit untatott az Almirás vad locsogása.

- Ez az, nagyasszonyom, kafanál! Bizalom az ősi kafanálban!

Szerencsére ott volt a szekér, kihúzhatta lábát a veszélyes latyakból.

- No, de a szekér, instálom... Ugrom is...

Tréfás fogással leemelte fejéről a békazöld kalapot, kutykorékolt is záradékul egy kedélyeset és elsietett.

- Azt a fakanalat pedig már eleget hallottam, Kurkai - jelentette ki az asszony haragosan. - Fakanál! Sokra vittem magával! - Szétnézett, sóhajtott. - Hogy egy körorvos a mai világban még a fakanálnál tartson!

Kurkai vállat vont.

- Ne indulatoskodjék annyit. Árt a szívének. Hanem - és itt megveregette az asszony kezét - maga is tehetne ezután egy kis zöldpaprikát a pörköltbe.

Sebestyén gyufájával lemérte a távolságot, átsétált ő is a Három Pulykába. A vonatja csak két óra múlva indult. Légvonalban mindössze nyolcvanöt kilométernyire volt B-től. Délután már otthon lehet. Talán régi szobáját is üresen találja Kempelnénél. Kempelné nagyot fog nézni. "Hogyan, Sebestyén úr! Ön hazajött Párizsból? Ó Istenem, de izgalmas napom van megint..." Szegénynek mindig izgalmas napjai voltak, talán attól, hogy nem akadt senki, aki izgalomba hozta volna. "Hazajöttem, Kempelné asszony, eluntam Párizsban. Jó napot kívánok. No, mit szól hozzá. Kaphatnék egy kis vizet a mosdótálba, hogy megmossam a kezem?"

Háromnapos útja ellenére fürgének és tettre késznek érezte magát. Tagjait és kedélyét kellemes nyugtalanság serkentette. Otthonának, a Kék Golyónak közelsége okozta ezt, mint iránytű ugrálását a mágneses sarok közelléte. A mágneses érzékenységnek olyan fokára jutott, hogy már integetett is a kocsisnak, hogy az Apáca-sor felé hajtson, s lyukadjon ki az Egyszarvú mellett a piacra. Gondolatban benézett az Egyszarvúba. Kopasz kartársa, a gyógyszerészet kusza doktora, tudásának legjavával kente bele a fadobozba a fehér vazelint.

- Egy jó kávét kérek - fordult a Három Pulyka tulajdonosához feltüzelve és barátságosan. A tulajdonos köpcösen, gallér nélkül és orra alatt feszülő bajuszkötővel, a nemlétező morzsákat seperte le az abroszról.

Az ajtó mellett egy üvegszekrényen, amely túróstésztákat tartalmazott, macska nyalogatta kinyújtott hátsó lábát. Aztán leugrott az üvegszekrényről, és csíkos bundáját orvul a gyógyszerész nadrágjához kente.

- Eriggy a pokolba - hessegette el Sebestyén a megszokott szavakkal és megszokott utálkozó mozdulattal.

A körorvosné megfordult, ruhája ráncaiból előkereste teknőcfogantyús ócska szemüvegét, és szemügyre vette Sebestyént, aki kis angolpipáját szorongatva fogai között, arcát nagy derűvel fektette éppen a tenyerére, hogy átadja magát annak a langyos kád víznek, aminek otthon a neve.

Kurkainé megérintette lábával férje lábszárát.

- Nézze csak, Kurkai, nem ismerős magának ez az arc?

- Nem - kötődött a doktor. - Az előbb nekem volt ismerős s maga csak odavágta, hogy nem. Hát én ebbe belenyugodtam.

- Tudja, kihez hasonlít? Ahhoz a könyvügynökhöz!

Sebestyén derűsen pillantott a vendéglő belső helyiségébe. Az ajtó mellett egy csíkosnadrágú ember aludt, nadrágja szabásáról és csíkozásáról ítélve tanító vagy segédjegyző. A lélegzete mindig megakadt valami kiálló lemezben, amely az orrüregében lehetett elhelyezve. A lemez minden lélegzetnél pattant egyet. Befelé keményen, kifelé jövet meglehetősen megjuhászodva.

- Ördög vigye a lemezedet - gondolta a gyógyszerész -, hogy lehet nyilvános helyen ilyen önfeledten hortyogni!

Az alvó ember tovább kurrogott, mint egy vadgalamb. Egy légy körülsétálta a kurrogó lyukat. S a lyuk gazdája nem ébred fel! - állapította meg Sebestyén rosszallólag. Nem, vele ilyen vad és kezdetleges dolog nem történhetik meg. Nem szokott nyilvános helyeken aludni. Egyszer a Tülériák kertjében elszenderedett egy kicsit. Nos, de hát ez kivétel volt, amelyet ellenállhatatlan kimerültsége magyaráz. De a vonaton nem hunyta le a szemét, pedig Párizstól Velencéig huszonnyolc órát is eltartott az út, Velencétől idáig ugyanannyit. És ha alszik, sokkal öntudatosabban alszik, sohasem zuhan bele az álom vastag s állatias masszájába, fejbeverten. Éber fegyelme rögtön lecsap, ha légy merészkedik az orrára. S arra is képes, hogy lecsukva tartja a szemét, anélkül, hogy engedne az álom öntudatrabló mesterkedéseinek.

De mire a kávét hozták, elaludt. A fejét leejtette, a pipa a kezében szorongott, szája helyén fűrészelő lyuk képződött és krr-hú... prr-szú... mit sem tudott arról, hogy a légy szemlekörútján az ő szájára is letelepedett, és ugyanazzal a fesztelen kíváncsisággal bámult bele az ő morgó kráterébe is, mint a csíkosnadrágú tanítóéba. Azután az orrába is belepillantott. De erre a gyógyszerész már elprüsszentette magát.

A szomszéd asztalnál a körorvos éppen azzal volt elfoglalva, hogy a sörében úszkáló dugómorzsát vadászta. Magasra emelte poharát és átnézett rajta. Sebestyén, akit tüsszentése váratlanul rázott ki álmának puha dunyhájából, félreértette a magasra emelt pohár jelentőségét, és barátságosan megbiccentette fejét.

- Köszönöm, uram. Önnek is egészségére - mondotta és meglazította szemüvegének szorongató karmait. - Remélem, jó hideg a söre.

A körorvos leeresztette poharát, és a feleségére nézett.

- Mit mond? - kérdezte kíváncsian. Sebestyén felvilágosította.

- Egyrészt egészségére kívántam a sört. Másrészt ama reményemnek adtam kifejezést, hogy itala jó hideg lesz...

- Hát hideg is - jelezte a doktor.

Kurkainé száját haragos bimbóba csomózta, amitől egy tucat ránc sugárzott szét a szája környékéről. Olyan volt, mint egy bevert ablaküveg. A pillantása pedig egy úszó jéghegyhez hasonlóan, szikrázó végzetességgel közeledett a gyógyszerész gyanútlan sajkájához. Az orvos átengedte a terepet a feleségének, és bicskájával újra belenyúlt söröspoharába, hogy a dugót kihalássza.

Sebestyén sejteni kezdte, hogy helytelen irányba lőtte ki jókívánságait. Mi itt a teendő? Levette a szemüvegét és megtörölte. De ez mit sem használt. Az asszony tűhegyes pillantása, már a bőrét érintette.

- Kurkai! - kiáltott fel az asszony - ez sózta magára tavaly azokat a szentbeszédeket. Megismeri?

- ...szontalan könyvügynöke - tüsszögte az orvos harag nélkül, inkább elismeréssel.

- Ő volt az.

- Error in persona - figyelmeztette Sebestyén, barátságosan, visszaakasztva fülére a szemüveg kampóit. - Itt tévedés forog fenn, asszonyom.

Kurkainé könyökével kurtán oldalba bökte a körorvost.

- Hallotta?

- Nem - rázta fejét a doktor.

- Perszónát mondott.

Kurkai végre kihalászta a dugómorzsát.

- ...szontalan könyvügynöke - jelentette ki a fejét csóválva. S mert oldalát újabb és serkentőbb könyöklökés érte, végre belezökkent valami komoly méltatlankodásba, amely azonban letérve menetrendszerűen megállapított irányától, az asszony felé vette útját. - Ne mind lökögessen Fanny, amikor sör van a kezemben.

- Perszónát mondott, - makacskodott az asszony, haragosan megnyomva kalapja tetejét.

- Igen, de ablatívuszban - bólintott Sebestyén előzékenyen. - Error tudniillik az annyi, mint tévedés, in: -ban, -ben és perszóna: személy. Tehát: Tévedés a személyben, ahogy a jogászok mondanák. Nem vagyok, kérem, könyvügynök.

- Mi az az ablatívusz? - förmedt a doktorné férjére.

- Már elfelejtettem - vallotta be az orvos. - Ne felejtse el, kilencvenkettőben érettségiztem.

- Nem tartozik ide. Megvédhetett volna.

Fölállt. Rendbe szedte ernyőjének ráncait. A lélekelemzés tudománya nyilván úgy értelmezte volna ezt a ráncbaszedést, mint egy Kurkainak intézvényezett váltót, amelynek lejárati ideje "majd, ha otthon leszünk".

- Fizesse ki, Kurkai, a zónapörköltjét és menjünk innen.

A futópaszuly alkotta diadalív alatt megállott, és tekintetével - ahogy Papaverin mondotta volna - egy zacskó gombostűt lövellt a gyógyszerészre.

- Törölje meg a bajuszát - szólt rá aztán a férjére, és kemény léptekkel átsietett az úton, apró bárányfelhőcskéket rúgva fel a porból.

Sebestyén megcsóválta a fejét, és kis angolpipáját visszatette a szájába.

- Micsoda kalapja van - gondolta. - Ferdinánd jó kis vígjátékot írhatna erről a nőről.

*

Volt még ideje bőven a szárnyvonat beérkezéséig. Felkapta utazótáskáját és elsétált a raktár barna faépülete felé. Zsongott egész teste az örömtől, hogy visszatérhet újra régi környezetébe, s megint azzá a rendezett életű, kifogástalan emberré válhat, aki azelőtt volt. A mocskos hullámok kissé odaloccsantak a nadrágjához, de most újra kezdődnek tiszta napjai és régi örömei. A szép vasárnap reggelek, kerékpárja nyergében, a józan olvasmányok, az egyenletes munka, s hetenként kétszer zenés vacsorák Papaverinnel a Kispipa különszobájában. Vacsora után a kis angolpipa, néhány játszma sakk s terefere Kispipáné orvosnövendék lányával olvashatatlan receptekről s a női divat szörnyűségeiről.

B. rosszul kövezett piacát a honvágy csodálatosan megértő színekkel vonta be, sőt illatokkal is elárasztotta. Ami a bérkocsi-állás "permanens ammóniák-forrásait" illeti - ez az elnevezés ki mástól származhatott volna, mint a gyógyszerészet kopasz doktorától - néhány bíráló cikk keretében szóvá fogja tenni a Hegyalja című lapban. A kérdés az, tisztelt olvasók - fogja írni -, hogy ne haladjunk-e mi is egy lépéssel s ne cseréljük-e fel idejétmúlt rozinántjaink - zárójelben: gebéink - ammóniákszagát a bérautók benzinillatával, amiként ezt Párizs is tette ez évszázad elején? Gondolkozzanak, tisztelt közvélemény. A magam részéről már most bejelenthetem, hogy én a benzinszagra szavazok...

A mezőn egy sovány és borzas ember sietett az állomás felé. Haja szinte fél arcát eltakarta. Kalapja nem volt, kigombolt nyaka fénylett a sietség verítékétől.

- Bocsánat - mondotta udvariasan, megállva a gyógyszerész előtt -, milyen vonat f... f...

Megakadt, ajka rángatózni kezdett. Hunyorogva erőlködött, hogy felső fogsorát, amely odaragadt az ajkához, újra szabaddá tegye. Sebestyén készségesen sietett segítségére.

- Ön azt akarja kérdezni, nemde, hogy milyen vonat fütyült az előbb?

A sovány, kalaptalan embernek kidagadtak az erek a homlokán. Foga még mindig görcsösen ragadt alsó ajkához.

- F... f...

A fütyülést tehát rosszul találta el. Azon gondolkozott, hogy a vonatok még milyen f betűvel kezdődő működést fejtenek ki. A fékezés valószínűleg nem érdekli a poros ismeretlent. Fűtés? Füstölés? F... futás?

- Hogy milyen vonat futott be, nemde? Valami csirkevonat. A gyors még nem érkezett be.

- Köszönöm - mondta halkan s kissé szomorúan az idegen, és gyűrött zsebkendőjével megtörölte a homlokát. - Nagyon siettem.

Sebestyén megkérdezte, hogy el akar talán utazni?

- Nem - rázta a fejét a borzas ember. - Várok valakit. Azaz: várnék valakit...

Néhány pillanatig azon tűnődött, mi lehet a különbség a várok és a várnék között. A várok-ban elszántság és határozottság van. A várnék? Tele van bizonytalansággal. Bátortalansággal. Barátságosan ránézett a dadogó emberre.

- Az ön baját sikerrel gyógyítják újabban - mondotta. - Bizonyára hallott már valamit a lélekelemzésről.

- Pszichoanalízis? - kérdezte a sovány fiatalember. Hallott róla.

- Freud, ugyebár, kérem? - Sóhajtott. - Tudja Isten. Sok mindennel próbálkoztam már... - Elsimította haját az arcából és bemutatkozott. - Barta, tanító.

Sebestyén a kezét nyújtotta.

- Örvendek, uram. Sebestyén, gyógyszerész. Meg kell próbálnia.

A tanító hálásan nézett rá. Lehet, hogy megpróbálja majd. Nagyon fontos volna a számára. Aztán izgatottan bocsánatot kért, meghajtotta magát és folytatta útját az állomásépület felé.

A gyógyszerész részvéttel nézett utána, aztán a mályvaszínű hegyek felé fordította a tekintetét. A gesztenyefák között egy torony dugta ki a hegyét. Ott lehetett Borjúmál, a község, amelyet néhány telefondrót fércelt hozzá a vasúti állomáshoz. A folyó, amely a raktárház közelében harsogó lármát csapott, füzek és jegenyék között loholt egy darabig, aztán vásottan otthagyta kísérőit, megfordult s a mályvaszínű hegyeknek vette útját. A levegőt valami esőszakadás megtisztította a szúnyogoktól és szürke páráktól; a távoli község mögött egy kavicsbánya sárga foltja is látszott.

Visszafordult az állomásépület felé. Többször járt már ezen az állomáson fiatalabb éveiben. Egyszer, amikor a nagyapját temették, és ő sok görögdinnyét evett a vasúti étteremben. A nagy háború alatt sokáig várakozott itt az anyjával és öccsével. Kegyetlen tél volt, katonák feküdtek a padlón, s a váróterem közepén egy gépfegyver állott, mint egy kutya, a hátuljára ereszkedve. Az anyjuk elment, hogy valahonnan kenyeret szerezzen nekik, mert éhesek voltak. Nincs - mondta visszatérve -, forradalom van.

A háta mögött morogva és durrogva állott meg egy házsártos, öreg Ford kocsi. Olajos vászonfedele alatt Sebestyén egy szőke nőt pillantott meg...

- Sokáig tart még, Almirás? - kiáltotta a nő az elviselt vászonfedél alól.

A kiáltásra a sonkanadrágú fiatalember kibukkant a raktárból. Hevesen szívére nyomta bőséges tenyerét.

- Könyörgöm, Márta kisasszony - rebegte. - Még csak két kötés seprű. Egy láda cukor és rúgtathatunk, esedezem. Itt ne hagyjon, mert nem élem túl.

- Igyekezzék túlélni, Almirás - intett a lány a csuklóján lévő órára pillantva közömbösen. Megnyomta a gázpedált s a beteg motor, mint egy kehes ló, szomorúkat köhögött.

Almirás a fejéhez kapott. Tettetett drámaisággal hömpölyögtek belőle a szavak. Márta kisasszony, hallotta a gyógyszerész a bodzabokrok mögött ácsorogva, fontolja meg a dolgot, s ne pirítsa őt lassú tűzön, mint egy kappant. Amúgy is jó ropogósra sült már a Márta kisasszony tekintetétől. Aztán eszébe jutott, hogy a hasonlat rossz, mert ő nem kappan, ellenkezőleg, ő kakas, egy önérzetes kokas, akivel nem lehet csak olyan szívtelenül kukoricázni.

- Mérges kokas vagyok én, esedezem - jelentette be a mérgest is, a kokast is jelentősen megnyomva. S mert úgy vette észre a lány közönyös pillantásának gúnyos villanásán, hogy hetyke kokasságának palástolásában nem volt eléggé úriember, némi álbánattal vonta be a hangját.

- Nem vagyok eléggé gyönyörű magának, Márta kisasszony?

A gyógyszerész, aki figyelmesen hallgatta a párbeszédet, szemügyre vette a szerényen hivalkodó Almirást. Kék és kemény szeme volt, bajsza, szája meglehetősen kicsiny, arca piros és egészséges, csizmája karcsú és ápolt. Látszott a csizmáján, hogy fontos kelléke egyéniségének.

A lány türelmesen nézett végig rajta.

- Hogy nem elég gyönyörű-e? - kérdezte. - Nagyon is gyönyörű. Visszataszítóan szép. De én nem lelkesedem az ilyen kirakati hímekért.

A hangja hűvös volt, de roskadozott a vitaminok dévajságától. Az Almirás udvarlása lompos komondorcsaholásnak tetszett mellette. Sebestyén előrehajolt.

- Remek - gondolta, s elragadtatva pillantott Márta felé. - Erőteljes stílus! Ezt szeretem. A kirakati hím itteni viszonylatokban elsőrangú. Nos, most ön következik, Almirás uram.

- Márta - szökkent most egy nagyot az Almirás szenvedélye -, bizonyisten belegebedek ebbe a mostoha bánásmódba. Mi az, könyörgöm, hogy kirakati hím? Hát olyan kirakati alak vagyok én? - Panaszosan lehalkította a hangját, és nagyot lehelt bele a kocsiba. - Márta, maga nem méltányol engem. Pedig...

- Pedig Márta kisasszony a te eseted, Almirás barátom, nemde? - vetette fel a kérdést Sebestyén. - Nos, Márta kisasszony, most öné a szó.

A lány kihajolt a kormánykerék mellől. Közönyös szája szétnyílt és kilátszottak a fogai. Csinos fogsora volt, hibátlan porcellán - állapította meg a gyógyszerész lelkesen -, a legjobb krémmel és a legkiválóbb fogkefével ápolva. Te pedig Almirás barátom, meglehetősen csizmás alak vagy, annyi szent.

Feszült érdeklődéssel várta a Márta válaszát. A lány kinyújtotta meztelen karját a kocsiból.

- A várakozási idő lejárt. Isten vele, gyönyörű Almirás - intette derűsen.

- Remek! - vélte a gyógyszerész.

A rozoga kocsi rezegni kezdett a sárban. Sebestyén megragadta utazótáskája fogantyúját és folytatta sétáját a bodzabokrok mentén. Pompás nő, gondolta, nem sokat törődik kokas barátunk ágaskodásával.

Elnézett a mályvaszínű hegyek felé. Ezek a hegyek tulajdonképpen az ő otthoni hegyeinek nyúlványai voltak. A vízszintes nyírfadorongokból rakott kerítések is közeli elfajzásai voltak a B-környéki kerítéseknek. Később megfordult, és látta a piszkos kocsiból kivirágzani a lány rózsaszínű foltját. Az előbb, ahogy elhaladt mellette, az arcát is megnézte. Közelebb lehetett a harminchoz, mint a húszhoz. Arca barna volt, s nyoma sem látszott rajta a kozmetika végzetes és nevetséges előtörésének. Hogy az egyiptomi királysírokban meg a b-i ásatásoknál, amelyeket a római castrum helyén végeztek, arcpirosítót is találtak? Nem érv. Ő mindig lebeszélte a Kék Golyóba betérő nőket, hogy kritikátlanul odadobják magukat a kendőzés elvadult szokásának. A ma kozmetikája elviselhetetlen papagájokat tenyészt ki az emberiség nőnemű részéből. Festett és eltorzított totemekhez hasonlítanak, fabáb istennőkhöz, amilyenek vadak kunyhói előtt ijesztik a civilizációt. Ami őt illeti, sajnálja ezt a botokud mázolási dühöt, és lenézi a kéj fabáb istennőit.

- A kéj fabáb istennői - ismételte lenézően. Több komolyságot és emberi öntudatot várt a nőktől. Mély tisztelet élt benne irántuk. A gyöngédség és tiszta szépségek nemes tartályai - jelentette ki egyszer, Papaverinnel vitázva.

A háta mögött csörömpölve közeledett a gépkocsi, aztán hirtelen elakadt a félméteres iszapban. Remegett, mint egy hideglelős eb. A lány rálépett a gázra és néhány egymást keresztező mozdulattal addig ingerelte gebemódra lezüllött lóerőit, amíg sűrű füst és vad nyerítés közepette a kocsi nagyot ugrott.

- Holla hopp! - kiáltotta fel a gyógyszerész.

Az elöregedett jármű, amelyet az erélyes lánynak sikerült kihoznia sodrából, nem előre, hanem oldalra kanyarodva ugrott ki a degeszből, és pedig olyan alattomosan, hogy a gyógyszerész kezéből kiverte az utazótáskát, és nyomban össze is lapította. Utána még vonított egyet, aztán egy jókora kátyúban megvetette a lábát, mint ahogy fiatal vidéki disznóktól látta, akik sehogy sem akarták gazdáikat a mészároshoz követni.

Márta leszállott, megnézte a kocsit, aztán a szétlapított táskát.

- Mi volt benne? - kérdezte.

Sebestyén a levegőbe nézett. Gyors leltárt csinált.

- Elenyésző apróságok. Ne tessék kérem aggódni.

- Nem aggódom - jelezte a lány nagy könnyedséggel. - Törékeny tárgy nem volt benne?

Sebestyén fölemelte és megrázta az elnyomorodott útitáskát.

- A kávéfőző azt hiszem, beadta a kulcsot - mondta megnyugtató nyájassággal.

- Kávéfőző ügynök?

Korántsem, mosolygott Sebestyén. Gyógyszerész. A kávéfőzőt magának vette, hogy majd téli estéken, ha szolgálatos lesz, alágyújtson.

- Szóval egy kávéfőző. Volt még valami?

- Egy hamutartó. Azt mondták, muranoi üveg. De nyugodjék meg, kisasszony, én nem ragaszkodom a tárgyakhoz.

Márta összefonta a kezeit. Meztelen karjának meleg rózsaszínjében a gyógyszerész egy kellemes kis fehér foltot látott. A himlőoltás helye volt. A szőke hajból lágy szénaszag áradt.

- Murano az valahol Velencében van. Nem?

Sebestyén odaadóan bólintott. Mily csodásan egyszerű és egészséges hölgy - gondolta. Hálásan és elragadtatva nézte. A hazai föld pompás üdvözlete - állapította meg. Igen, a hamutartót Velencében vette, két nap előtt. De igazán nem érdemes rá szót vesztegetni, tette hozzá megnyugtatólag.

Márta kíváncsian feltolta szemöldökét.

- A kávéfőzőt... azt hol vette?

- Párizsban, kérem. De mit sem jelent. Itt is dögivel lehet már kapni. Két egymásra ragasztott üveggömb.

Márta lenézett a kéregpapírból készült olcsó táskára, aztán a kiserkedt szakállú, úttól kissé összegyűrődött alakra. Egy szót sem hitt a velencei hamutartóból és párizsi kávéfőzőből. Cipője orrával meglökte az elszomorodott útitáskát.

- Akkor hát valóságos műkincseket hordoz magánál. Fogadok - tette hozzá mosolyogva -, hogy ezt a disznóbőr koffert Londonban vette.

Sebestyén szeretetreméltóan pislogott, ő is mosolygott.

- Nem, kérem, nem jártam Londonban.

- Nem? Olyan tizenkét-próbás világjárónak látszik... Szóval mennyivel tartozom?

Nem, szó sem lehet róla, hogy Márta tartozzék neki valamivel. Elégedetten és nagyon kellemes érzésekkel nyomott egyet szemüvegének nyergén. Az embert ritkán éri az a szerencse, hogy oly kitűnő nővel találkozhassék, mint Márta kisasszony. Az a kirakati hím, amellyel a hetyke Almirást illette, elsőrangú teljesítmény volt.

Márta felnyitotta a motorház fedelét, s a piszkos, vergődő gépezet fölé hajolt. Lehúzta a kesztyűjét és benyúlt a motorházba. A gyógyszerészt valami tódító, mulatságos vidéki írnoknak látta.

- Kihallgatta a beszélgetésünket?

- Így nem szabatos, kérem. Én csak hallottam. Olyan hangosan társalogtak, hogy lehetetlen volt nem hallanom, Márta kisasszony. Segíthetek valamiben?

Márta úgy vélte, hogy ha Sebestyén már a nevét is tudja, illő, hogy ő is megismerje kitűnő lovagja nevét.

- Valamennyit óhajtja? - tudakolta a gyógyszerész.

- Nem - mosolygott a lány -, csak a legszükségesebbeket.

- Sebestyén Károly Jakab.

- Van még?

- Van - bólintott a gyógyszerész. - Hektor.

Márta csavart szedett elő a kocsi ülése alól. Kíváncsian nézett a soknevű gyógyszerészre.

- Hektor? - kérdezte mosolyogva. - Tartok tőle, hogy semmi hektoros nincsen magán, S ha mindenáron némi lovagi szolgálatot akar nekem teljesíteni, hozzon ebben a bádogtartóban vizet... De nem, megálljon, van itt még víz.

Sebestyén azon a véleményen volt, hogy nyugalomba kéne már küldeni az öreg gépkocsit, mielőtt végleg megvadul, és még kárt tesz valakiben.

- Lehet, öregem, hogy igaza van, de engem éppen az mulattat, ha a motor megvadul, s olykor összetör néhány párizsi meg velencei lódítást... No és most forgassa meg szépen a hűtő alatt azt a vasat, és utána adja ide a címét, mert nem szeretném, ha kávéfőző nélkül maradna, pláne zimankós téli estéken.

Sebestyén letette a táskáját. A vas nehezen forgott, a motor mélyéből minden forgatásra kehes köhintés hallatszott.

- Nem tartok igényt kártérítésre. Ami pedig a lódításaimat illeti, sajnálom, hogy közlékeny voltam.

- Rajta, öregem - intett Márta - szeretném már valami hasznát is látni. Ne féltse az izmait.

A gyógyszerész felegyenesedett.

- Nagyon vonzónak látszott - mondotta tárgyilagosan, de az őszinte sajnálkozás melegével -, s íme, kiderül, hogy egy kissé faragatlan. Szétlapítja a poggyászomat, aztán belerúg, öregemnek nevez, mint egy favágót, s végül valami fecsegő semmiházinak néz. Kellemetlen, de meg kell mondanom, hogy nem sok lelki finomságot árult el. Egy hölgy, autóval, aki rúg. Aki belerúg a más szerény táskájába. És miért? Mert nincs disznóbőrből! Azt hiszi, nőies ez? Szociális gondolkodásra vall?

Lehajolt, s teljes erejével megforgatta a vasat. A gép dübörögni kezdett.

Megemelte a kalapját.

- Jó napot, kisasszony.

Aztán felkapta táskáját és visszasétált az állomás felé.

Márta bosszúsan fordult utána. Megvetette a férfiakat. Ezt a furcsa alakot nem tudta, hová skatulyázza. Látta, hogyan szedi nyugodtan a lábait, s milyen könnyedén lóbálja az elgörbült, behorpadt táskát. Elégedetlenséget érzett, mert megsértették, s mert nem volt elég kemény a sértések viszonzásában. Mint egy merész prérilovas, kiugratta toporzékoló kocsiját a kátyúból és nekivágott az útnak.

Melegen sütött a nap, Sebestyén megtörölte a homlokát. A pályaudvarra egy vonat futott be, s a kijáratban nemsokára megjelent a körorvosné feldúlt gepidakalapja. Élénken beszélt maga elé, de a lányához szólva, aki fanyar léptekkel haladt a háta mögött. A gyógyszerész hallotta, hogy Almirásról számol be élénk jelzők kíséretében és egy málnaszörp meggyőző édességével. A Kurkai lány ügyet sem vetett anyja magasztaló jelzőire. Unatkozva nézett körül. A háta mögött a körorvos a kicsi bőröndöt hozta tipegve s nyugtalanul. Szerette volna megkérdezni a lányától, hogyan utazott, nem kapott-e huzatot, de nem tudott szóhoz jutni felesége heves szózuhatagaitól.

- Azt a Bartát is itt látom, fiam. Érted jött ki a tökéletlen. Remélem, nem fogod vele fenntartani az ismeretséget.

A tanító lázasan és kuszáltan nézett utánuk. A Kurkai lány megfordult és feléje biccentett.

- Miért ne tartanám fenn, anyám?

A raktárház mellett beleütköztek a gyógyszerészbe. Sebestyén megemelte a kalapját, és udvariasan bocsánatot kért szórakozottságáért.

- Ez sózta ránk két év előtt a szentbeszédeket - világosította fel lányát a körorvosné. - Két kötetben.

- Voltam már bátor felhívni a figyelmét arra, hogy semmi közöm a szentbeszédekhez.

A doktor a gesztenyefa alatt várakozó kocsihoz sietett. Felrakta az utazótáskát, s a ló orráról leoldotta az átnedvesedett szénászsákot.

- ...szontalan könyvügynöke - tüsszögte harag nélkül. - Maga meg, Fanny, ne kezdje elölről. Ülj fel, Elza. Maga is, Fanny, kapaszkodjék már fel.

A Kurkai lány csodálkozva nézett Sebestyénre.

- Tévedés, anyám. Nem ez az úr volt az - Sebestyénhez lépett. - Kérem, bocsásson meg az anyámnak. Félreértés volt.

Kurkainét haragos pír öntötte el.

- Ne kérj a nevemben bocsánatot. Honnan tudod azt, hogy nem ő volt az?

A lány intett. Felszállt a kocsira. Anyja haragosan kapaszkodott utána.

- No látja, Fanny? - diadalmaskodott a körorvos. - Mondtam én, hogy maga semmire sem emlékszik.

Kurkainé haragosan förmedt rájuk. Hogy ő nem emlékszik?

- Te és a holdkóros lányod! - kiáltotta. - Mire emlékeztek ti? Ez volt az. Megismerem.

A Kurkai lány legyintett. Nagyon jól ismerte ő a tavalyelőtti ügynököt. Másfél óráig sétáltak a folyó partján. Oldalt, a fél arcáig szőke szakállacskát viselt, inkább sportból, mint meggyőződésből. A szemei is tüzesebbek voltak, és az r betűt kellemes idegenszerűséggel ejtette ki.

- Nem vitatkozom - mondotta, és mosolyogva sóhajtott. - Kár ilyen rendes embereket minden ok nélkül sértegetni.

- Ez rendes ember? - dohogott Kurkainé. Messziről látszik, hogy valami agybaja van...

A doktor elindította a sárga járművet. A gödrös, sáros úton lassan döcögtek Borjúmál felé. A tanító is nekivágott a mezei gyalogösvénynek. Hamarosan Almirás is elintézte a raktárirodában a dolgait, és elindította ő is áruval megrakott szekerét a község felé.

- Furcsa társaság - gondolta a gyógyszerész, elnézve a távozók után. - Úgy látszik, valamennyien bolondok.

De Borjúmál tornya barátságosan és meghitten ragyogott a napsütésben.

*

A forgalmi irodában közölték vele, hogy vonatja háromnegyed órát késik. Melege volt. Kisétált a folyópartra, egy árnyékos póznarakáshoz és leült. Párizs előtt nem tartotta volna rendes dolognak leülni egy útszéli farakásra, mint valami csellengő vándorlegény. Nemcsak nadrágjának kitűnő vasalása akadályozta volna ebben, hanem életfelfogása is. Mert azelőtt néhány téves, s mi tagadás, néhány meglehetősen üres szabály kormányozta életét és szabta meg ülőhelyét. De Párizs sok meghökkentő tapasztalattal gazdagította. Párizsban értelmét veszti nagyon sok szabály, és tarthatatlanná válik egy csomó életfelfogás.

Nagyot ásított, és hozzálátott, hogy csúffá tett táskájából kidobálja a zörgő üvegdarabokat. A muranói hamutartót össze lehetett volna ragasztani, de rövid habozás után azt is bedobta a folyóba.

- Ördög vigye - tette hozzá, előbb Mártára, majd Velencére gondolva.

Nem sokat gyönyörködött a lagúnák városában, annyi szent. Pedig készült rá szorongva és áhítattal. Ilonával többször emlegették Velencét. Ilona javarészt arról beszélt, hogy ha az ember piacra akar menni Velencében, vagy zongoraórára, csónakba kell ülnie, őt a paloták érdekelték, a márványablakok s a templomok; igazában nem is ezek, hanem a nagy és tanulságos kaland, a műtörténelem, és szerelem összeolvadó élménye. Felajzotta magát, mint egy íjat. A húr elpattant, de nem úgy, és nem akkor, amikor várta, s ő, kilőtt nyílvessző, Velence ragyogása helyett Velence rossz szagú kulisszái mögé talált. Reggel indult el a vasúti állomás közelében lévő szerény szállodájából, és dél volt már, amikor végre kiérkezett a tengerhez. Sikátorokon ődöngött át, hidak lépcsőin ment föl, aztán mindjárt le kellett ereszkednie. Kapott valami kivonatot, de erősen híg és rosszízű kivonatot Velencéből. Zegzugokat, köveket és poshadó vízszagot. A szép velencei álmok rücskös visszája volt ez; olyan, mint amikor csámcsogva ízleli álmának remek marcipánját, aztán fölébred és bevágja fejét egy ostoba és nyomorúságos éjjeliszekrénybe. Az elméleti "utazás Velencébe", és ez a gyakorlati kódorgás Velence kusza térképén, olyan viszonyban voltak egymással, mint a marcipán édessége, és az éjjeliszekrénybe ütődő fej botor sajgása. Egy kapun írás csüngött: pittura fresca. Azt hitte, freskóképeket láthat a házban, belépett, de mindjárt össze is kente könyökét a kapualj friss mázolásán. Ez volt a pittura fresca. Friss mázolás. Fájt már a lába, amikor a városi kórház mocskos kanálisához ért. A kórház fala mellett egy keskeny és patkányszagú gyalogjárón kibotorkált a tengerhez. A forró napon szomjúság gyötörte. Aztán eleredt az eső, s lába túl fáradt volt ahhoz, hogy a zegzugos utcákon gyalog visszatérhetett volna valami vendéglő vagy kávéház elé. Száraz és örömtelen vidék volt, amit látott. A falhoz húzódott, hogy az eső tönkre ne tegye ruháját. A vízen néhány bárkát látott, az egyiken fekete posztóval letakart koporsót. A bárkák a tengerből kiálló kis sziget felé tartottak. Ott volt a temető. És rajta túl Murano. Micsoda kietlen látvány volt a mocskos part, a szürke tenger, rajta az ázó koporsó s a mohó sziget, amely messziről tátja a száját a pezsgő Velence felé, s nem hiába: minden nap bekap néhányat a könnyelmű velenceiek közül.

Később megszólította egy gondolás. A gondola aztán pállott csatornákon vonszolta át. Esett az eső. Ha hátrafordult, a gondolás szőrös lábát látta. Menekülni szeretett volna az ócska csónakból. Megkérdezte az embertől, tudna-e egy húszlírást váltani. Majd felváltják - biztatta az ember -, s a tetejébe még egy kiállítást is megnézhet díjtalanul. Végre, gondolta, végre egy kiállítás is! Legfőbb ideje volt. Aztán hirtelen megállottak egy poshadt csatornában, egy ház piszkos hátuljánál. Egy üveggyár lerakata volt. Felváltották a húsz líráját, de csak ötöt adtak vissza, a többiért rákentek finoman és könyörtelenül egy hamutartót. Amikor kilépett a házból, akkor látta, hogy amit a ház hátuljának hitt, az az épület homlokzata volt.

Később aztán látta a Szent Márkot is, és bepillantott a börtönudvarra is. De fáradt volt már, lelkessége elillant. Megivott egy liter narancslevet, és visszavitette magát a szállodába, hogy a vonat indulása előtt pihenjen egy kicsit...

Becsukta utazótáskáját. Majd máskor - gondolta -, majd máskor nézi meg Velencét. És nem a tartózkodó takarékosság jegyében. Hirtelen öröm fogta el arra a gondolatra, hogy még az este beállta előtt otthon lesz. Aztán nagyot ásított. A hosszú út mégiscsak összeaszalta. A folyót nézegette, amely ott hömpölygött a lábai előtt. Az állomásfőnök konyhájából egy macska ugrott ki az ablakon, a kormos verebek közé, amelyek ott ugráltak az ablak alatt.

A folyó hátán csillogó napfény elálmosította, újra ásított. Távolról látta Borjúmál piros tornyát. Eszébe jutott az Almirás szekere, amelynek oldalán pléhtáblát látott ezzel a felírással:

"Fogyasztási és értékesítési szövetkezet, Borjúmál."

- Határozottan mulatságos név ez a Borjúmál - gondolta álmossággal küzdve. - Micsoda fészek lehet?

Aztán rátámasztotta fejét a tenyerére, és lehunyta egy kicsit a szemét, hogy a folyóról visszaverődő fény ne bántsa. A folyó álmosítóan zúgott mellette.

 

II

Borjúmál egy lopótök alakú poros főutcából állott. A lopótök elvékonyodó hosszú szárában laktak a falusiak, az öblös végében azok a falusiak, akik szerettek volna városiaknak látszani. Közbül vizesárok csörgedezett. Fiatal és dőre bivalyborjak olykor megálltak előtte, és gyanútlanul hörpintettek a vizéből. Az öregebbek már kipróbálták: pálinka íze volt. A mezőgazdasági szeszgyár facsatornája eresztette útnak, egy kicsit még párolgó állapotban. Ettől éles alkoholszag árasztotta el a főutcát. A két ösztövér mellékutcában meg hínáros, öreg pocsolyák gőzölögtek a májusi napon. A gabonapálinkától bűzlő erecske fölött telefonpóznák vetették szét bogos lábaikat. A lomhán lehasaló drótokról sárkányfarkok cafatjai csüngtek. Az emeletes állami iskolában valami indulót énekeltek a gyerekek. Több emelet nem volt Borjúmálon. Az emeletes iskola után rácsos kert következett, fehérre meszelt kerítéssel. Délelőtt volt, juhnyáj haladt az úton, közepén fiatal szamár kullogott. Gereznájában nagy kopasztást vitt véghez a tavasz.

Sebestyén benézett a meszelt rácskerítésen. Pulykák sürögtek, forogtak a fenyők alatt, dús kalárissal a nyakukon. Egy öblös kerti székben fehérhajú férfi ült; egymásra vetette fehér bokavédős lábait és egy tükröt tartott a kezében. Előbb a fogait, aztán a nyelvét, végül a fülét nézegette.

A kert után a posta következett, utána a Balibán szűrszabó háza. A zsúpfedél eresze alatt cégtábla hívta fel a figyelmet a Balibán sokoldalúságára. Balibán Imre szűr- és úriszabó. Az i betűből elrugaszkodott az olajfesték és lecsurgott a tábla aljáig. A szabó telke után alacsony parasztházak jöttek, faragott kapuval, kis pallóval, s a kapu mellett szakállszárítóval. A híd szomszédságában lakott a körorvos, tornácos házban. Ha szél furulyázott végig a lopótökön, a körorvosi fedélről mindig útra kelt néhány kunkora zsindely és nyögött egyet-kettőt a fatornác.

A község csendes volt, barom és ember künn volt a tagban, serénykedett a gazdag eső után.

Sebestyén túl a községen átkelt a hangos folyón és szétnézett. Átkozottul éhes volt. A fák között egy kondás dorgálta disznóit. Amikor meglátta a közeledő idegent, vidáman és katonásan emelte furulyáját kalapja karimájához.

- Kérem szépen - kiáltotta nevetve. - Kérem szépen.

Az árokban kis, hályogos öregasszony ült. A lova is hályogos volt, ott harapta a csalán közé szorult füvet az árok szélén.

- Aszondom magának, kérem szépen - figyelmeztette a kondás Sebestyént -, aszondom magának, hogy óvakoggyon ettől a nyűves Rebitől.

A vézna öregasszonyra mutatott, aki úgy gubbadt az árokban, mint egy száraz káposztatorzsa.

- Óvakoggyon tőle, kérem szépen. Ez most menten beszalad az írnok úrhoz, és felaggya magát.

- Hazudsz - morogta Rebi illedelmesen üldögélve az árokban. - Te fegyháztöltelék... Lopod az uraság nyulát...

A pásztor süket volt, de a Rebi szájának mozgásáról, úgy látszik, le tudott olvasni egyet-mást. Röhögve mutatott neki hátat.

- Eriggyél Rebi, mert faron rúglak.

A gyógyszerész rendreutasítóan csóválta a fejét.

- Micsoda hang ez, disznópásztor uram? Így kell bánni a nőkkel?

- Jól mondja -, bólintott a pásztor elégedetten.

Arcának, fejének piros és sárga sörtéje festői krétavonalkák sűrűje volt. Nyájasan nézte a gyógyszerész száját. Őt is Rebi adta fel... Rebi, ez a nyüves itt, feladta, s ő hat hónapig kotolt miatta.

Dünnyögve odaszaladt az asszonyhoz, és a koszos furulyával fejbe verte. A furulya hűvösen és élesen koppant, mintha kőhöz pengették volna.

Sebestyén rosszallóan emelt óvást a szabálytalan eljárás ellen.

- A furulya, az hangszer! - kiáltotta a kondás fülébe. - Érti? Nem arra való, hogy fejbe koppantsunk vele egy ilyen vézna öregasszonyt. Nem látja, hogy hálni jár belé a lélek?

- Jár az magába - morogta Rebi mérgesen, és elfordította a fejét. De egyebet is moroghatott, mert a kondás, aki figyelte a száját, hirtelen követ ragadott és hátba vágta. Rebi tompán dongott. Semmi melódia nem volt a testében, a kőtől olyan hangot adott, mint egy megereszkedett marhahólyag.

- Eriggy oda, ahová az eső! - kiáltotta Rebi felszökve, és haragosan otthagyta őket.

- Maga erőszakos fickó, disznópásztor uram - jelentette ki a gyógyszerész keményen. - Nem tudja, hol szerezhetnék itt valami ennivalót?

De mert elfelejtett kiabálni, a disznópásztor azt felelte neki, hogy igen, Rebi most biztosan az írnok úrhoz megy, hogy béaggya.

- Kérem szépen - kacsintotta bizalmasan. - Jó lesz - tette hozzá, ha Sebestyén elkerüli a kutyákat, meg az írnok urat, mert az "lofstritt béraktya az embert a gasztliba".

Sebestyén derűsen bólintott. Megköszönte az aggódó figyelmeztetést. Az ő hátuljából - jelentette ez az önérzetes bólintás - egyik kutya sem fog semmit kiharapni. Ő békés, de egyben független ember is, aki nagyon jól tudja, mihez van joga egy kutyának meg egy írnoknak. A kondás alighanem valami semmirekellő, lézengő borbélysegéddel tévesztette össze gyűrött ruhája miatt. Nem gondolt arra, hogy föllebbentse kilétének kabátszárnyait. Szórakoztatta a gondolat képtelensége és nevetségessége, hogy az írnok úr "béraktya lofstritt a gasztliba".

Oda látszott a község, amely meghitten, és egyszerű gyolcsingben lubickolt a tiszta napfürdőben. Elindult. Az erdő alján magányos parasztházat látott, leereszkedett az útról, befordult az udvarára. Az üres istállóban egy fiatal lányt vett észre. Ült egy zsámolyon és a fejét fogta. Megkérdezte tőle, hogy talán beteg? Nem kapott feleletet, erre aztán rátért jövetele céljára és megkérdezte, kaphatna-e egy fél liter tejet és néhány tojást?

- Ott - intett a szalma felé a lány erőtlenül - talán talál egy-két tojást.

Sebestyén szótlanul megitta a tejet, a tojásokról leszedte a fedelüket, és tartalmukat nyersen kiitta, ahogy régebben kerékpár-kirándulásain szokta. S amíg a kenyeret rágta, kiszámolta a pénzt a kendertörő padra, félszemmel a lány görcsös rángatózását és szederjes arcát vizsgálgatva.

- Nem vagyok ugyan orvos - jegyezte meg -, de magánál aligha mennek rendben a dolgok.

A lány a falnak dőlt, öklendezési ingerek kezdték rázogatni. Gyomrának kíméletlen lökéseitől még a szája is elkékült. Sebestyén a tejesköcsöggel a kúthoz sietett, kiöblítette és vizet merített belé. A hányingerek néhány mohó korty után rövid időre elcsöndesedtek, hogy aztán teljes durvaságukkal támadjanak fel újra. A lány nyöszörögve és sajtszínűvé váltan dőlt újra a falnak. Sebestyén leültette. Megkérdezte, van-e orvos a községben. A lány kétségbeesetten rázta a fejét. Nem kell orvos.

- Ha másállapotban van - figyelmeztette a gyógyszerész -, akkor talán csakugyan fölösleges. Ezek az ingerek együtt járnak a terhességgel, és hamarosan el is múlnak majd.

- Nem... Nem fognak elmúlni...

A gyógyszerész barátságosan nézett a szemébe. Megsimogatta a karját, és biztató szavakat intézett hozzá.

Együtt jár az anyasággal ez a kellemetlenség, mondta, nem kell félni. A kis méhmagzat most kezdi el rejtélyes életét, hogy aztán, mint kedves csöppség bukkanjon napvilágra és kárpótolja az anyát szenvedéseiért.

- Rebi főzött nekem valamit - kiáltotta a lány - attól vagyok rosszul.

Sebestyén meghökkenve bámult rá. Úgy? Ilyen kellemetlenül állnak tehát a dolgok. Ki hitte volna a töppedt öregasszonyról, hogy ilyen törvénytelen dolgokkal foglalkozik. Bizonyára nem érte be azzal a főzettel. Másfajta beavatkozással is kísérletezett, nemde?

A lány nem felelt. Lihegő szája sarkában könnyek gyűltek.

- Akkor hát ne vesztegessük az időt. Be kell mennie az orvoshoz.

- Nem... nem akarok - nyöszörgött a lány kérlelően.

Sebestyén figyelmeztette, hogy akkor maga megy doktorért. Erre elrakta a pénzt a tilolópadról, bezárta a kaput, a kulcsot a belső szögre akasztotta, és félig aléltan követte a gyógyszerészt, aki bátorította, s néhányszor meg is fogta a karját. Vékony csuklóján égő forróság ütött át. Vékony volt az egész teste is, idő előtt elkókadt mezei virágként csüngött a Sebestyén támogató karján.

- Hogy hívják?

- Simon Rozál - sóhajtott a lány elgyöngülve. Arra kérte a gyógyszerészt, ne menjenek a falu felé, vágjanak át a mezei úton, és a kertek alatt haladjanak a doktor házáig. Ott most senkivel sem fognak találkozni.

A kertek alatt patak sietett tova fodrosan. Az orvos telkéhez palló vezetett. Rozál szédült, nem mert átkelni rajta. Sebestyén a karjába emelte, és átbillegett vele a himbálózó deszkán. A doktor valahol a szomszédban járt, egy kis cseléd vezette őket a rendelőbe, hogy ott várakozzanak, mert a doktorné nem szerette, ha a betegek a tornácon ácsorogtak. A meszelt, gerendás szobában mindössze csak egy széket találtak. Az asztalon vajaskenyér héja, szivarhamu, lópatkó, és néhány borítékról lenyúzott bélyeg tömkelegében poros kémlőcsövek állottak, legyek kiszáradt tetemeivel. A fal mellett üvegszekrény készült orra bukni. Néhány könyv volt benne, egy kard, egy kitömött mókus, egy régi ezüstóra és egy vaddisznóagyar. Helyszűke miatt a vizsgálószéket a fal mellé tolták. Rajta vizelettel telt befőttesüveg állott.

Sebestyén rosszallólag csóválta a fejét. Botrányos rendetlenség! S mindezek tetejébe a sarokban egy köpőládát pillantott meg. Nem ismerte még ezt a patriarchális bútordarabot, amelyről már annyit hallott. A csipkés szélű újságpapíron fűrészpor képviselte a higiénia gondolatát.

Rozál sóhajtott, de úgy látszott, kissé megnyugodott. Sebestyén elérkezettnek látta az időt, hogy búcsút vegyen tőle. Az orvos nemsokára itt lesz, majd mindent elrendez, reá nincsen már szükség.

- Sietni tetszik? - kérdezte Rozál halkan és bátortalanul.

- Sietnék. Nem szeretném, ha az orrom előtt menne el az autóbusz.

Megkérdezte, hogy a társaskocsi mikor halad át a községen, aztán megszorította a könnyező lány kezét, és kilépett a tornácra. A rendelő ajtaján gombostűre erősítve orvosi recept függött, a betegnek szóló nagybetűs utasítással. Hivatásszerű gépiességgel elolvasta a receptet.

- Megálljunk! Hogyan is van ez?

Egy adag altató, és ugyanannyi ébresztő is? Mi a ménkőnek jó ez? A receptet igazi egyensúly jellemezte. Altatót írt elő a betegnek, de nehogy el találjon nagyon aludni, mindjárt gondoskodott róla, hogy fel is költse. Megnézte az aláírást.

- Dr. Kurkai?

Nem szívesen találkozott volna Kurkaival, de még kevésbé Kurkainéval. Az orvos még elviselhető volt komolytalan tüsszögéseivel, de Kurkainé! Sietve bicegett végig a tornácon, és elhagyta a házat. Rozáltól tudta, hogy az autóbusz a kőhíd előtt szokott megállni. A kőhíd ott volt néhány lépésnyire a körorvos kapujától, be is látott az udvarára, amint fölült a híd mellvédjére.

Elnézett az országútra. Heves és boldog nosztalgiát érzett. Négy óra múlva látni fogja a Kék Golyót és B. piacát. Egy kis baleset érte két nap előtt - ördög vigye az ilyen romantikus baleseteket -, lemaradt a vonatról! Most hát autóbusszal fogja folytatni útját. Nemsokára hallani fogja a nagy vasmozsár döngését, a vadgerlék bugását, és a pénztár gépezetének csöngését! Folytatni fogja szép, módszeres életét, tanulmányait, fizetésének jórészét félreteszi, és tíz év múlva együtt lesz a bérösszeg!

Sugárzó mosollyal nézett le a patakra.

Halk kis csermely folydogált tétován a híd alatt. Egyike azoknak az apró vizecskéknek, amik észrevétlenül elindulnak valahonnan, és névtelenül elérkeznek valahová. A sekélyes meder kavicsain zátonyra futott egy hal, és rémülten csapkodott apró farkával. Az árok partján ruca ereszkedett le, szemfülesen a hajótörötthöz totyogott és felfalta. A lopótök alakú utca öblös végéből odalátszott az iskola, nyitott ablakain át fisztulásan harsogott egy ének üteme.

Sebestyén látta a doktort hazajönni. A rugós csengő megbillent a kapu felett, de nem adott hangot. Az orvos öregesen végigment a füves udvar kitaposott ösvényén. Himbálózott, mint a ruca, amelyik az előbb felfalta a vergődő halat. Aztán két liba ereszkedett le a vízre, a csermely sekélyesében ők is találkoztak egy sütkérező hallal, de nem kaptak utána, és a hal sem inalt tova riadt cikkanással.

A gyógyszerész szeme kellemesnek találta az elébe táruló színeket, és a rucaszerűen totyogó világ szelíd mozgását. Tekintete hosszú hónapokon át ízetlen szürkeségeken legelészett, és koponyájában ezer mozgás visszhangja kotyogott. Most úgy nyelte a hegyeket, a községet, a vékony füstöt, a nyírfákat s az eget, mint egy vegyileg tisztított, nemes és makulátlan világot. Egy kíváncsi malac röffenése, s egy galamb búgása még gyarapították benne az örömet, amely lassan minden atomját üde zsongásra késztette.

Elégedetten nézett körül. Jólesett Párizs után az ősi forma, a kezdetlegesség, amelyben erőt, bölcsességet és tisztességet sejtett. Vidáman akasztotta le szemüvegét, hogy megtörölje. Egy kis közjáték arra késztette, hogy megszakítsa az útját, de hamarosan besurrog a társaskocsi, és három óra múlva leteszi őt B. piacán. Pompás hangulatában a Papaverin balga verse jutott eszébe a tésztát legelésző madárról. Kis madárka ott a réten mit eszen. Kis madárka ott a réten rétes tésztákat eszen. Jókora sületlenség volt. Hamisítatlan papaverini móka.

Váratlanul valami hasító hangra lett figyelmes. Megfordult. A Kurkai ház tornácán feldúltan és jajgatva bicegett lefelé Rozál. Látnivalóan menekült valami elől.

A gyógyszerész leszállott a híd mellvédjéről és eléje sietett.

- Mi történt kérem?

A lány a karjába kapaszkodott. Ott állottak a nyitott kapuban, a lány remegve, a gyógyszerész tájékozatlanul. A tornácon megjelent Kurkai is, s a konyhából megbotránkozva igyekezett kifelé a körorvosné. Pápaszem volt rajta, a lábán elnyűtt cipő, kezében egy tepsi. Mi történik itt, kiáltotta bőszen és érdesen, mint egy házmesterné. Micsoda malacsivalkodás ez? - kérdezte. A doktor zavartan vonogatta a vállát. Gépiesen belekapott a mellényzsebébe. Nohát, igyekezett lecsöndesíteni a feleségét, nem történt emberölés, nem kell mindjárt lármát csapni, hogy a szomszédok is felfüleljenek. A Simon lánya volt nála, hogy megvizsgálja. Felültette abba az átkozott vizsgálószékbe, s ahogy a lány hátrahúzódott a székben, hirtelen átbucskázott rajta, fejjel lefelé, és visítva kirohant a rendelőből.

Az asszony lekapta orráról a szemüveget.

- Kurkai - szólalt meg fagyosan -, maga elfelejtette hátul beakasztani a szék támláját! Miféle vizsgálat volt?

- Hát miféle lett volna - vonogatta Kurkai kelletlenül a vállát.

Habozott, megvakarta a fejét, hümmögött. Miféle lett volna. Amivel ilyen fiatal lányok jönnek ma az orvoshoz. Rebi gyíkfarok főzetet itatott vele, hogy segítsen rajta. A szerencsétlen megitta a kotyvalékot és megundorodott tőle. Ennyi az egész.

Nem vette észre, hogy zavarában pőrére vetkőzött. Nem volt az ő hibája, hogy tőle idegen csalafintasággal kénytelen volt felmászatni betegeit abba a szemfényvesztő vizsgálószékbe. A készüléket a felesége hozta a nyakára, s büszke garral fecsegte tele hírével a falut. Ő meg, engedve az asszony követelőzéseinek, szégyenszemre még a fogfájós betegeket is belekóstoltatta a szék hatásos és magasabb rendű varázslataiba. Röstelkedve sóhajtott. Kurkainé észrevette a gyógyszerészt, és mellette a lányt. Felbőszülve emelte fel a tepsit.

- Takarodjék. Mondtam, hogy nem veszünk több könyvet.

Sebestyén nyugodtan bólintott. Semmi kifogása ellene. Nem is volt szándékában könyveket eladni. Csak segítségére akart lenni ennek a pórul járt, szegény teremtésnek. Úgy látja, hogy a körorvosné őnagysága rögeszméje már a büntetőtörvénykönyv margóját súrolja. A doktorné ijedten meredt a férjére.

- Hallotta, Kurkai? És maga még itt áll, és a mellényzsebében kotorász? Távolíttassa el innen ezt az embert. De azonnal.

Az orvos feje vörös lett, mint egy paradicsom. Felszólította a gyógyszerészt, hogy távozzon. Dühös volt anélkül, hogy akarta volna. Az asszony tüzelte, s megvetően hozta tudomására, hogy szégyennek találja együgyű lagymatagságát. Meg kell ragadnia a semmirekellő tolakodót, és el kell kísérnie a csendőrségre. Mert íme, most is ott áll még a kapuban, és vidáman fütyül a körorvosra. Sebestyén kijelentette, hogy eszébe sem volt fütyülni, de a doktor akkor már kénytelen-kelletlen megfogta a gallérját.

- Figyelmeztetnem kell a magas vérnyomás veszélyeire - mondotta a gyógyszerész. - És azon kívül köhögni is szeretnék. Tehát arra kérem, ne szorítson úgy.

- Kövessen az elöljárósághoz - rendelkezett felhevülten Kurkai.

Sebestyén vállat vont.

- Mulatságos alakok önök - jegyezte meg könnyedén a felzaklatott orvos mellett lépkedve. - Gyermekkoromban egy hering csontvázával próbáltak ijeszteni. Úgy látom, ebben a faluban az írnok játssza a heringcsontváz szerepét.

Az elöljáróság a szomszédban volt. Az irodában csak az írnokot találták. A doktor előadta panaszát a két év előtt vásárolt szentbeszédeket illetőleg, majd rátért az újabb behálózási kísérletekre; azt állította, hogy ezek körmönfont ravaszság iskolapéldái. Közben sebesen keresgélt valamit pikémellénye zsebében, s végül annak a gyanújának adott kifejezést, hogy a panaszlott igen különös egyéniség. Valami nem kvadrál a dolgai körül. Az írnok szolgálatkészen intett neki, hogy bízza csak rá az esetet, amúgy is van az ipsével más irányú elszámolása is. Az orvos megnyugodva távozott. Az írnok Sebestyénre nézett. Sebestyén is szemügyre vette. Nem, gondolta, heringcsontvázhoz egyáltalán nem hasonlít. Úgy festett, mint egy mázsa faggyú, szemei meg lencse alakú koxdarabokhoz hasonlítottak. Hirtelen azt kérdezte, hol a Sebestyén könyvügynöki engedélye. A gyógyszerész felvilágosította, hogy nincs, egyáltalában nincs, tekintettel arra, hogy sohasem volt könyvügynök. Az írnok boldogan kiáltott fel.

- Jól van, barátom. Nagyon jól van. Mindjárt sejtettem, hogy Kurkai úr téved.

- Önnek kitűnő érzéke van - ismerte el a gyógyszerész.

Az írnok egy csuporral a szoba sarkában álló fakártyushoz lépett. Kövér ikszlábait szétvetette, és két csupor vizet ivott meg, álmosan, szinte játszadozva, mint a gyerekek.

- No, raktárnok barátom - kiáltotta hirtelen, letéve a csuprot. - Megfogtalak, ugye? Megfogtalak kis cinege, mi?

A gyógyszerész megkérdezte, hogy cinegéhez hasonlít-e. S mit jelent a raktárnok megszólítás?

Az írnok leült a lócára. A két lencse alakú koxdarab vésztjósló ragyogásba kezdett. A combjai, ahogy leült, nem csukódtak össze, arcán a korai nyárelő ellenére szüntelen csermelyekben gördült lefelé az izzadtság. Hirtelen rávágott az asztalra és nagyot ordított. Hogy képzeli azt Sebestyén, hogy az írnok arra való, hogy az ilyen szökdécselő raktárnokok cinegéről társalogjanak vele! Beismeri, hogy megugrott a fatelepről, és elhozta a vállalat pénzét? Nem? És hogy érti azt, hogy nem?

- Hogy érti azt, hogy nem? - ismételte meg kiáltva a kérdést, majd felugrott, a kártyushoz lépett és újra ivott. Ivás közben váratlanul elmosolyodott. - Maga tulajdonképpen kicsoda? Mi baja volt azzal a telefonpóznával?

Az írnokban két ember folytatott egymással állandó és kegyetlen küzdelmet. Az egyik egy szívelzsírosodásban szenvedő lomha költő volt, aki az élet líráján kívül legfeljebb még a szalonnás dolgokat szerette. A lírában azonban megakadályozta a másik ember, a szigorú és asztaltdöngető írnok, aki megugrott raktárnokokra fente a fogát, nagyokat kiáltott, és mindig a legváratlanabb pillanatokban. A két ember szakadatlan harcában az egyik víz alá nyomta a másikat, s ebben a tüsszentő és élénken váltakozó föl-alábukásban egyik sem végezhette el rendesen a dolgát. A tollat például még a szigorú írnok ütötte bele a kalamárisba, de a jegyzőkönyv szó álmodozó és madárcsicsergésre vágyakozó betűit már a kövér és szuszogó lírikus vetette ábrándozva a papírra.

- Ma szép időnk lesz - mondotta most lágyan kitekintve az eperfákra, és egy gilisztán marakodó jércéken mosolyogva. S aztán hirtelen nagyot rivallt. - Halljuk csak, micsoda álneveket használ!

Lencse alakú kox darabjai szigorú szikrákat szórtak. Fölugrott a lócáról, csípőre rakta a kezét. Aztán nyugodtan odalépett a vizescsöbörhöz, fölemelte a facsuprot és ivott. Most a másik alak dugta ki szelíd, s kissé panaszos fejét.

- Adja ide kérem, az igazolványait - mondta unatkozva és udvariasan. De néhány pillanat múlva megint az írnok tört a felszínre. Prüszkölve és káromkodva nyomta víz alá a másikat. Figyelmeztette Sebestyént, hogy holmi hamis igazolványokkal - amelyeken különben is gyanúsan szétfolyt a tinta, hiába is hetvenkedik, mert estére, de legkésőbb másnapra minden ki fog sülni... S hogy addig mi lesz, kérdi Sebestyén? Mi legyen. Ott fog maradni. Hogy el kell foglalnia állását a Kék Golyó gyógyszertárban? Annak sincs semmi akadálya, de várnia kell egy kicsit. Egy-két napot, esetleg egy-két évet is. Minden attól függ, mi lett a favállalat elemelt pénzeszsákocskájával.

Sebestyénnek eszébe jutott a siket disznókondás, és megkérdezte, hogy az írnok talán be akarja dugni a pincébe? Egy kicsit mindenesetre bedugja - a rend kedvéért -, felelte aztán lágy ásítással az írnok.

- S ha én tiltakozom, írnok úr? Tisztában van ön a személyes szabadság alkotmányos biztosítékaival?

A kövér ember mosolyogva vonta a vállát. De a másik mérgesen a víz alá húzta, s a maga dühös fejét tolta föl helyette.

- Tilt...? - Megállott, mintha nem hinne a fülének. Aztán nagyot ordított. - Mars!

Annyi erő és hivatali dölyf volt a nyakizmaiban, hogy a gyógyszerész céltalannak ítélte vitába szállani vele. Kíváncsian követte. A pincegádor ropogott nehéz hivatali léptei alatt. A lépcsőzet egyik deszkája be is szakadt.

- Önnek almanapot kéne tartania - ajánlotta neki Sebestyén jóakarattal. - Fogadok, hogy néhány hónap alatt lead egy negyed mázsát.

A szigorú írnok ezúttal sokáig tartotta magát a vízen.

- Mit járatja annyit a csőrét! - kiáltotta. - Nem látja, hogy most lecsukom magát?

Sebestyén az utóbbi hónapokban megszokta a váratlan kalandokat. Párizsban marconább dolgok is történtek vele.

- Szóval gasztli - jegyezte meg. - Figyelmeztetnem kell, írnok úr, hogy ön az államhatalmat önkényesen kezeli. - Aztán megkérdezte, hogy valami ülőalkalmatosságot nem kaphatna-e, mert semmi kedve nincs ahhoz, hogy ácsorogva töltse idejét ebben a rothadt zellertől bűzlő pincében. Az írnokot a kérdés felháborította. Azt kiáltotta, hogy a kutyafáját az ilyen megugrott raktárnoknak, nem elég, hogy elemelik a mások pénzeszacskóját, még karosszéket is szeretnének a dutyiba? Aztán recsegve felsietett a gyenge lépcsőzeten, és a gyógyszerészre csapta a ferdefekvésű ajtót.

- Ördög vigye - bosszankodott Sebestyén. - Még csak ez a szamárság hiányzott. Micsoda szagok és milyen élethű pókháló-díszlet. A pokolba is ezzel a kövér gödénnyel!

Kitekintett a pinceablakon. Az utca túlsó oldaláról egy sárga macska közeledett és egyenesen a szellőzőnyílásnak tartott. Nem szerette a macskákat. Elzavarta. Idegenkedett a hízelgésnek és ravaszságnak minden megjelenési formájától. Jól emlékezett nagyanyja macskájára. A temetésen minden vendégnek a lábához dörgölődött, s amikor a pap az udvaron a búcsúztatót mondta, dorombolva addig kenegette oda az oldalát a szónokló ember nadrágszárához, amíg a pap belesült a beszédjébe, s mérgében nagyot rúgott a hálátlan állat bundájába.

A macska után egy szürke, csontos alak közeledett a pinceablakhoz. Botját bedugta a rácson és zörgetni kezdett vele.

- Hé - kiáltotta le. - Ott van?

Leguggolt és úgy próbált tájékozódni.

- Hé, ha mondom... Itt dr. Répafi ügyvéd. Mit szólna, ha felajánlanám a szolgálataimat?

A pincéből csak az orra látszott, és öreg, kínosan ragyogó bakancsa. Ritka orr volt, meredek vonalban esett egy darabig lefelé, aztán éles elhatározással vízszintes irányba fordult, s csak nagy későre jutott eszébe, hogy visszaforduljon a Répafi arcához. Sebestyén megköszönte az emberbaráti érdeklődést. Az ügyvéd közreműködését azonban nem veheti igénybe.

- A jog és igazság - mondotta - automatikusan is utat fog törni magának a játszi törvénytelenségek e falusi bozótjában.

Az ügyvéd leguggolva azt kérdezte, hogy nem tartja-e szebb dolognak az azonnali szabadságot, mint a pincéből való hosszas jogvitákat.

- Nem, kérem. Én az ügyvédség intézményét túlhaladottnak találom.

- Hogyan?

Sebestyén legyintett. Párizs jutott az eszébe, a párizsi ügyvéd s a váratlan vereség, amely jogi küzdelmei során érte.

- Volna egy kérdésem, ha már itt van - mondotta. - Hány órakor halad itt át az autóbusz?

- Egy óra múlva - felelte az ügyvéd. - De azt maga már lekéste, barátom.

Éles nevetéssel szedte odább bakancsos lábait. A gyógyszerész közömbösen nézett utána. Aztán megfordult, hogy szemügyre vegye a csapóajtót. Végre is lehetetlen, hogy egy rendes embert csak úgy könnyedén megfosszanak cselekvési szabadságától. Nincsen talán már jog? Nem működnek a törvények? Lehet csak így packázni az emberi szabadsággal? Amely annyi tintába és vérbe került?

...Úgy látszik, az írnok úr is jámbor tévedésnek tartja a szabadságot, akárcsak a hosszú Ferdinánd. Odalépett az ajtóhoz és megvizsgálta. Emelt egyet rajta, s hirtelen fénycsík hasított be a pince pállott homályába. Az írnok elfelejtette rányomni a tolózárat. Sebestyén felemelte a vállával és besietett az irodába. A puffadt ember szétvetett lábakkal, szelíden állott a vizescsöbör mellett és ivott.

- Írja alá a jegyzőkönyvet - mondta közömbösen.

Sebestyénnek eloszlott a méltatlankodása. Két ujja végével megfogta a tollat. Aláírás közben valami gondosan megírt kérvényre esett a pillantása. Figyelmeztette az írnokot, hogy kérvénynek ez a felirata: "Tárgy: kérelem három patkányfogó tiszteletteljes beszerzése iránt", helytelen, mert miért kell a három patkányfogót tisztelettel beszerezni?

Az írnok indigókék zsebkendőjével kitörölte nyakából a verítéket. A szabályzatok előírják, hogy a felsőbb hatóságokkal való levelezésben a tiszteletteljes szót kell használni. Ehhez mit érthet egy állítólagos gyógyszerész.

Sebestyén arra is figyelmeztette, hogy az egyik mondatnak rossz a szórendje, meg kellene fordítani. Az írnokból erre a figyelmeztetésre velőtrázó bömbölés tört elő. Az ő szórendjébe senki pimasz ne dugja az orrát, legkevésbé pedig egy megugrott raktárnok és szabadkőműves. Egyébként kíváncsi, tette hozzá, hogy Sebestyén, mint afféle felforgató elem, hogyan fordítaná helyes irányba a mondatot. Sebestyén megfogta a toll végét s anélkül, hogy előrehajolt volna, könnyedén felírta egy Almirás-féle szövetkezeti zacskóra a helyes szórendet. Aztán a patkányfogót is átjavította.

Tárgy: az elöljáróság tisztelettel kéri három patkányfogó beszerzését.

- Persze - jegyezte meg, eltéve töltőtollát -, ezt ön nem tudhatja, hiszen még csak írnok. S talán a lecsukási szabályokkal sincs még egészen tisztában. Államérdek, hogy az embereket ne fosszuk meg meggondolatlanul szabadságuk illúziójától, mondotta nekem egy Ferdinánd nevű ismerősöm. Ami pedig vízivási szenvedélyét illeti, helyesen tenné, ha legközelebb megvizsgáltatná magát a városi kórházban. Alapos vegyvizsgálatra gondolok.

- Gondolja, hogy attól iszok annyit? - kérdezte az írnok gondterhelten. Sebestyén vállat vont. Nem tudja. Valami baj lehet a cukorkiválasztása körül.

- Addig itt marad a községben - figyelmeztette most váratlanul az írnok - amíg ezt a póznaügyet ki nem vizsgáljuk. Maga eltulajdonított egy telefonpóznát az állomásról. Át fogok írni az állomásfőnökségre.

- Nem lehetne telefonon megkérdezni?

- Telefonon? Minek az?

Megint a csöbörhöz lépett, de a csöbör üres volt. Kikiáltott az udvarra. Azt kérdezte, hányszor ordítsa már, hogy a csöbörben mindig víz legyen.

- Hátha tűz ütne ki! - bömbölte haragosan.

Sebestyén bosszúsan fordult ki a kapun. Látta az ácsorgó autóbuszt, de nem szállhatott fel rá. Nézte, hogyan porzik tova az állomás felé.

- A pokolba is az összes telefonpóznákkal - gondolta és elindult a Borsán-vendéglő felé.

 

III

Megebédelt és átment papírért a szemközti vegyeskereskedésbe. Péterfi, egy bágyadt, de jóindulatú kis zsírzsák volt a szatócsüzletecske tulajdonosa. Belülről éppen kirakatát rendezgette. A kirakat egy keskeny ablak volt, olyan, mint a szomszéd lakószoba ablaka. Péterfi szappanokat rakott belé, aztán egy nyitott zacskóban marószódát és a marószóda tetejére három piros színű cukortojást. A piros tojások frissé és vidorrá varázsolták a kirakatot. Péterfi almaarca elégedettséget tükrözött. Fekete haja ragyogott, mint a holló begye. A gyógyszerész megvette a levélpapírt, és visszatért a kocsmába, hogy értesítse Papaverint a történtekről. A rend úgy hozta magával, hogy Zinkweisznek írjon, de az öreg forradalmár irtózott a levélolvasástól, napokig hevertek a levelek felbontatlanul az asztalán.

Maga elé rakta a papirost, megnyomta szemüvegének nyergét és írni kezdett:

Borjúmál, május 14.

Tisztelt Papaverin úr! Velencéből írtam az öreg forradalmárnak, jelezve hazaérkezésemet. Kérem, siessen hozzá és közölje vele, hogy nem volt szándékomban félrevezetni, örömest elfoglaltam volna már helyemet a Kék Golyóban, de egy ostoba, s nekem igen kínos közjáték megakadályozott benne. Amint látja, egy Borjúmál nevű községből keltezem értesítésemet. Mi az, hogy Borjúmál, kérdezi ön. Mi a fészkes ördögöt keres ez a Sebestyén Borjúmálon, ahelyett, hogy végre hazakecmeregne. Rövid és drámai leszek: őrizetben vagyok itt, amíg a bevezetett nyomozás ki nem derítette, hogy nem vagyok sikkasztó raktárnok, és nem loptam telefonpóznát.

Ön most hegyezi a fülét, Papaverin úr. Micsoda pózna, veti fel a kérdést. Egy telefonpózna, amellyel Borjúmál község határában, egy Csigás nevű sziget mellett hajótörést szenvedtem. Igen, Papaverin úr, szabályos hajótörést szenvedtem, magányos szigettel, zsebkendő-lobogtatással és gyakori segélykiáltásokkal. Átkozott história! Toporzékolni tudnék. Egy visszataszító kis kocsma udvarán írom ezeket a lázongó sorokat, egy féktelenül büdös disznóól mellett. Kezemet összecsípték a bolhák. Valószínűleg itt kell töltenem az éjszakát is, ebben a hátborzongató fogadóban. Jogtiprás! Elegem volt már ezekből a rendetlenségekből. Higgye el, Papaverin úr, boldognak fogom nevezni magam, boldog Sebestyénnek! ha végre eljutok B-be. A vonatra várakoztam a Borjúmálhoz tartozó átszálló állomáson, elszundítottam egy póznarakáson, beleestem a vízbe, és az ár egészen a község határáig sodort. Vannak dolgok, Papaverin úr, amik akkor is lehetetlenek, ha megtörténtek. Nem bánom, ne kezelje megtörtént eseményként a dolgot, tekintse egy túlzaklatott képzelet erőteljes izzadmányának, álomnak, akárminek, csak ne közölje, kérem senkivel. Érzem magam is, cudarul mulatságos dologba keveredtem. Oly kevés kell hozzá, hogy elveszítsük emberi méltóságunkat!

A póznarakás ott volt közvetlenül a folyó mellett. Valami vonatfüttyöt hallottam, s fölugrottam. Tudnia kell, hogy harmadnapja nem aludtam. Mire igazában leszögezhettem, hogy mi történik velem, már a megduzzadt folyó közepén evickéltem. A part, meglepődésemre, jó messzire elrugaszkodott tőlem. A rezgőnyárfa, amely a parton oly göndör és finom árnyékot kínált, most kajánul, és minden álnok poézisét levetve nézegette bukdácsolásomat. Azt is láttam, hogy egy sürgönydróton közömbösen vakaródzott egy szarka. Valamikor jó úszó voltam, főképpen bekerített fürdők medencéiben, fenékig tiszta és jól nevelt hullámok között. Ezekben a medencékben szabályok uralkodtak, s ha az ember a szabályokhoz tartotta magát, illúzióit az idők folyamán odáig tökéletesíthette, hogy kitűnő sportembernek érezte magát, fitogtatva összevonhatta karjait, és csak lábaival osztogatott ki néhány kemény rúgást alattomos ellenfelének, a víznek. De ez az elkanászosodott folyó mindenféle mellékvizeinek piszkos tömegével fütyülni látszott a szabályokra. Karom egy párizsi baleset alkalmával megsérült, óvatosan a part felé vettem utamat. De a folyó sodra meglepő és otromba fölénnyel verte vissza kitörési kísérletemet, érezhetően azzal a céllal, hogy alkalmas helyen végezzen velem. Kanyar következett, s én a part egyik hívogató fűcsomójához kaptam. A fű kiszabadult a laza földből, s én fogantyúmmal együtt elmerültem a rosszindulatú hullámok lármás tömegében. Orrom és nyelőcsövem megtelt a fulladás nyomasztó, sáros ízeivel. A parton túl, a vasúti töltésen vonat robogott. Az én vonatom, Papaverin úr! Az ablakoknál utasok nézték a tájat. Felemeltem a karomat és kiáltozni kezdtem.

- Segítség!

A jegy a zsebemben volt, Papaverin úr, hozzátartoztam ehhez a vonathoz, órákig vártam rá, terveket szőttem vele kapcsolatban, jogot nyertem ahhoz, hogy megrántsák az érdekemben a vészféket! Azt hiszi, megrántották?

Nem!

Egy piros ruhás hölgy megrázta kissé a zsebkendőjét, Egy emberéletről van szó! - akartam kiáltani - egy emberéletről! Nagy, harmincezer tonnás gőzhajók, repülőrajok indultak már útnak, hogy eltévedt magányos embereket megmentsenek! Jelentéktelen matrózok és eltévedt repülők magányos életét. Mert - olvastam és hallottam boldog megkönnyebbüléssel - emberéletről van szó.

Nos hát, a vonat elkanyarodott, bekapta egy alagút, s én ott maradtam a vízen, mint egy fölöslegessé vált káposzta. Később egy ballagó parasztot láttam a parton. Fáradt karomat megint fölemeltem.

- Hová, hová? - kiáltotta a paraszt vidáman, borját nógatva.

Pajzán evickélőnek nézett. Ahogy oldalra fordított fejjel rábámultam, valami kemény tárgyba ütődött a halántékom. A telefonpózna volt. Valószínűleg velem együtt legurult a parti halomból. Egy mozdulat, s az evickélő boronát magam alá kényszerítettem. Tudnia kell, Papaverin úr, hogy sohasem ültem lovon, öcsém segítségével egyszer felmásztam egy rosszindulatú szamárra, amely később egészen váratlanul és mondhatnám, minden logikus ok nélkül, beleharapott a lábamba. A nagy lomha oszlop is megvárta, amíg átadom magam a biztonság érzésének, aztán egy alattomos szamár hirtelenségével fordult egyet a tengelye körül, s én bedőltem a vízbe. Mire orromban és torkomban az agyagos víz csípős ízeivel újra felbukkantam, a pózna hetykének látszó mozdulatokkal rugaszkodott tova nemtelen csínyjenek színhelyéről. Utána vetettem magam, Papaverin úr. Ezúttal óvatos voltam. Jól megkapaszkodva vártam, amíg meggyőződtem, hogy járművem semmi alávalóságot nem forral ellenem. A folyó harsogva sodort bennünket, szó sem lehetett arról, hogy partra ússzam. Sérült karom gyönge volt, a part fala magas, alkalmatlan a kikötésre. Az ember átkozottul hajlamos arra a hitre, hogy ilyen rendellenes kalandok csak robinzonokkal történhetnek meg. Ferdinánd nevű párizsi ismerősöm azt tartja, hogy a lelkünk legalján, világos és szigorú tudatunk ellenére mindig van bennünk egy kis vad és kezdetleges hit arra, hogy a mi fejünkre nem eshetik tégla, velünk nem ütközhetik össze vonat, s a mi hajónk nem merülhet el, mert mi mi vagyunk, valamilyen védett lények, akiknek biztonságáért és az ilyen robinzoni kalandokkal szemben való immunitásunkért maga az élet vállalt titkos szavatosságot. Hogy alapjában valamennyien robinzon-jelöltek vagyunk, mondja Ferdinánd, rendkívüli vízbepottyanások és félelmetes hajótörések még tartalékban levő hősei, akiket egy magasabb parancsnokság bármelyik pillanatban a realitás síkjára vezényelhet, azt cethalak gyomrában talált töltőtollak, hamis fogsorok és közönséges inggombok eléggé bizonyítják.

Lábam és hátulsó részem fázott a hideg víztől. Sokat is nyeltem belőle, s nem bizonyult éppen aqua destillatának. Utazótáskámat természetesen elvitte az ördög, okmányaim és pénzem maradéka szinte felismerhetetlenségig elázott. Előttem talán százméternyire bokrok és fák emelkedtek ki a folyó közepéből. A folyó sodra a kifli alakú szigetnek irányított. Amikor a sziget csendes vizébe érve, lemásztam a telefonpóznáról, egy apró öblöcskében megpillantottam a kalapomat, amely fadarabok, ágak, zöldalmák habzó tömegében vidoran ugrándozott. Levetettem a ruhámat, egy faágra akasztottam és végigdőltem dideregve a füvön, hogy hajótörésem fáradalmait kipihenjem. A nap bőségesen öntött le melegével, ruhám nedveit kiszikkasztotta, és engem, bágyadt hajótöröttet, álomba ringatott. Arra ébredtem, hogy valami cserebogár hullott a homlokomra. Nyilván egy vadászó veréb pottyantotta le. A folyó keskenyebb ága zöldellő nádast érintett. A másik ág szélessége lehetett százhúsz méter is, és erőszakos, gyors vizeket tartalmazott. Felszínén fenyegetően karikáztak az örvények. Ruháimat összegöngyölítettem, a fejemre tettem, s elindultam, hogy átvágjak a keskenyebb folyóágon. Hamarosan rájöttem, hogy úszási tudományomnak, amely különben is felette csekélynek és értéktelennek bizonyult, sem sok hasznát vehetem. A folyó medre tele volt síkos fatetemekkel, kinyúló ágakkal, amik száz veszedelmes nyársat alkottak. Lábammal tapogatóztam tehát előre. Meglehetős biztonságban haladtam már, amikor egy közelgő tüsszentés megzavarta biztonságérzetemet. A tüsszentést nem lehetett elodázni, a nagy csattanás lerázta fejemről az egyik cipőt, amely nyomban el is merült. Láttam már magam, amint mezítláb poroszkálok az úton, s a kutyák, a demokráciának ezek a megrögzött ellenfelei, megvetően vetik utánam magukat, hogy ádáz kaffogásukkal rendetlen külsőmre figyelmeztessék a falut. Tüsszentésem nem akart alábbhagyni. Ha sokat tüsszent, a hűlés előjele, tegyen tehát orrába Snuppe-vattát - hirdeti a Kék Golyóban egy bölcs tábla. Önöknél, az Egyszarvúban is láttam egyet. Mindig komolytalannak találtam ezt a Snuppe-vattát. Micsoda szó!

Lábammal a cipő után tapogattam. Persze, a harisnya is benne volt. Meg a harisnyakötő. Kalandjaimnak virgonc füzére úgy látszik, folytatódik - gondoltam. Poroszkálhatok majd mezítláb az országúton. Kneip páter, aki - amint régi füzetekben láttam - néhány évtized előtt a mezítláb járást feltalálta, nálam most termékeny talajra talált volna.

- Nos! Nos! - kiáltottam. Nem a cipő volt. Valami fadarab.

A mennydörgését! - gondoltam. Tehát mezítláb maradok. De hogyan is képzelte az öreg páter. Úgy látszik, kihagyta számításaiból, hogy a földön annyi a cipész, mint tejúton a csillag, s az mind azon lesz, hogy a mezítláb járást megakadályozza. A cipészek után a harisnyagyárosok is csatasorba állottak volna. Nemkülönben a bőrgyárosok, tímárok, kaptafaüzemek, fonalkészítők, szurokgyártók, dikicstermelők, enyvkészítők, kapocsipari vállalatok, faszegüzemek, gumisarokcégek, marhatenyésztők és ezek hozzátartozói és a tyúkszemtapasz-trösztök. Az élet ma bonyolult szerkezet rugóira mozog, mint a céllövő bódé nyulai meg dobosai - mondja Ferdinánd. Bonyolult minden, Papaverin úr, a fejlődés mindent összekavart, ahelyett, hogy egyszerűsített volna. A nagy összefüggések korát éljük.

Cipőm időközben megkerült, lábujjammal fogtam el, amint éppen szökni akart. Úgy ömlött belőle a víz, mint bőségszaruból. Partot értem, de nem volt köszönet benne. Lucskos és iszapos zsombék volt minden. Benn a zsombékban valami feltűrt nadrágú halászember ácsorgott. Vissza kellett fordulnom a szigetre. A folyó másik partján valami út porzott, s egy kettémetszett magas domb tetején egy furulyázó ember lógatta a lábait. A domb lemetszett fele magas kavicsfalként szegélyezte a partot. Átkiáltottam a furulyázó alaknak, de ügyet sem vetett a kiáltásomra. Zenei törekvések hevítették. A tilinkó hangjához a maga gégéjéből is hozzáadott valami zsíros dünnyögést.

- Idefigyeljen, furulyás barátom - kiáltottam neki a karomat is ide-oda lengetve. - Ehol ni, itt vagyok a csalitban.

Tudja ön, Papaverin úr, mi az a csalit? Hát a pagony meg gugyor? Ami engem illet, amint kiejtettem, rájöttem arra, hogy nem vagyok bizonyos az értelmében. Körülnéztem. Vajon csalitnak hívják az ilyesmit? Talán helyesebb és biztosabb, ha szigetet mondok.

- Holla hopp, itt a szigeten. Ide nézzen!

Az ember csak furulyázott. Vannak magánhangzók, állapítottam meg kiáltozás közben - úgy látszik az emberi agyvelő a lélek legnagyobb felhevülése közben is gyűjti megfigyeléseit -, amelyek a levegővel szemben tanúsított csökkent ellentállásuk következtében nem jutnak át a túlsó partra. Olyan magánhangzókat kell választanom, gondoltam, amelyek legyőzik a levegő ellenállását és nyílvesszőként fúródnak át rajta. Legkipróbáltabb magánhangzó ilyen célra az ü betű. Kirándulásaimon gyakran tapasztaltam.

- Üde fügyeljen, ember! Üsse kő azt az ütődött furulyázást! Süket maga?

Süket volt, Papaverin úr. Vidoran lógatta a lábát.

- Megint ott vagy, komám, Döblec? - kiáltotta elnyújtott hangon. - Mit csinyász?

- Nem megint! - figyelmeztettem. - Ma délután érkeztem.

Bozontos vigyorát is jól láttam.

- No, csak vigyázz, komám, Döblec. Az írnok úr azt mondta, hogy megint berak a gasztliba.

Figyelmeztettem, hogy semmi Döblec, nem érdekel az írnok, és egy csónakra volna szükségem. Azt hitte, hogy valami Rebi nevű némber felől érdeklődöm, és közölte velem, hogy Rebi éppen a napokban érkezett haza.

- Nem ismerem Rebit - ordítottam. - Egy csónakra volna szükségem.

Lohadni kezdtek a reményeim.

- Rebit mondja? - vigyorgott az ember, és belefújt egy sikamlósát a tilinkójába. - Éccaka kimászott a spitál ablakán, s megszökött, hogy ne kelljen spitál-pénzt fizetni. - Botját hirtelen fölemelte a fűből, és néhány bakalódó disznó közé hajította. - Megint fajjátok egymást? Egyen meg a nyű...

Eltűnt a domb mögött.

- Párbeszéd egy sükettel - gondoltam magamban. - És mi az, hogy spitál-pénz? Népi nyelv?

A parti bokrok hézagai között sántító gebét láttam. Rossz lábaival kis felhőcskét rúgott fel a porból. A hegy árnyékában kolomp zörgött. Újra kiáltozni kezdtem. Később egy homokkal megrakott szekér csikorgott tova az úton. Kiáltoztam. Az utat szegélyező bokrok és fák hézagában megjelent egy suhanc, csattogtatott egyet az ostorával és nagyot kurjantott.

- Visszajöttél, Döblec?

Valami Döblec nevű csavargónak néztek. Átkozott szamarai!

Egyszer észrevettem, hogy egy repülni tanuló verébfióka beleesik egy esőlevezető csatornába. Hallottam koppanni, zörögni, segítségért csipogni és süllyedni, egyre kétségbeesettebben süllyedni a föld alá a könyörtelen csőbe börtönözve. Csak néhány milliméter bádogcső választotta el tőlem, és mégsem tudtam rajta segíteni.

Benne voltam hát én is a csőben. Hiába kiáltoztam, senki sem hallotta. Beesteledett. Sérült karomat alig tudtam emelni, nem sok esélyem lett volna, ha belevetem magam a vízbe, hogy úszva jussak a túlsó partra. A szigeten egy régi kunyhó gyér maradványait láttam. Inkább csak pincefalai voltak meg, alja sűrű mohával benőve. A magas fűben valami heverő faajtóban botlott meg a lábam. Ön tudja, Papaverin úr, gyakran töltöttem kerékpár-kirándulásaimon a szabadban az éjszakát. Kitapogattam a pinceszerű mélyedést. A moha kövéren és rugalmasan borította benne a földet. Ha a faajtót magamra húzom takarónak, gondoltam, talán még le is hunyhatom éjszakára a szememet. Odaát kutyák vonítottak, hamarosan éjszaka lett. Befeküdtem a gödörbe. Holnap, gondoltam, rendbe jön a dolog. Lehunytam a szememet. Cudarul elfáradtam, amíg Párizstól egészen eddig a gödörig jutottam. Tudja, Papaverin úr, milyenek Párizsban az ágyak? Még a legszerényebb szállókban is szélesek és vendégszeretők. Rugózatuk halk és tökéletes. Hol vannak a mi szállodáink roskadozó vaságyai e kitűnő és elringató alkotmányok mellett!

Nos és a tápanyagok! Csupa vitamin, csupa erő és csupa költészet! Meg kell jegyeznem, hogy a húsok kicsinyek és mellékesek, de annál zajosabbak a zöldneműek és saláták. Látnia kéne a zöldnek ezt a tündöklő és változatos felvonulását! Ön, Papaverin kollégám, fanyar lényéhez híven megveti a zöldséget, és öreg szarvasmarhák hangját utánozza, ha a b-i Kispipában, a szomszédja tányérján zöldféléket lát. Tudja, mit láttam egy reggel az egyik körúti gyalogjárón? Teknősbékákat. A gazdájuk ott állott a fal mellett, s egyre kiáltozta: húsz frank darabja! Csak húsz frank a levesnek való teknősbéka! A teknősbékák, mintha értették volna, hogy forró vízbe akarják dugni őket, hogy levest kényszerítsenek ki halálraítélt testükből, valamennyien az éjszakai pályaudvar felé kezdtek ügetni. A járókelők átléptek rajtuk, gazdájuk meg egy hosszú hálóval mindegyre visszahúzta őket. Meg kell vallanom, sohasem ennék teknősbékalevest. Meggyőződésem, hogy boldogtalanságunknak egyik kútforrása rendkívüliségekre törekvő étvágyunk. Ha mindenki beérné például paradicsomlevessel, a népek történelme, azt hiszem, több paradicsomléről és kevesebb vérről számolna be. Ön köhécsel, Papaverin úr! Micsoda képtelen zagyvaságokat szedett fel ez a Sebestyén Párizsban! - fogja közölni majd sörétesujjú fogorvosunkkal. Aggódó fejcsóválásai ellenére is kitartok ama gyanúm mellett, hogy sorsunk és a teknősbékaleves között összefüggés van.

Az összefüggések olykor pókháló-vékonyak, és az ön kötőhártya-gyulladásos szeme sok mindenről nem szerzett még tudomást. De hagyjuk, Papaverin úr. Meg kell vallanom, minden éles kritikám ellenére szívesen gondolok küszöbön álló találkozásunkra. Van az Ön rossz modora és ecetes mókázása mögött valami, ami elviselhetővé teszi kapcsolatunkat. Lényének kellemetlen nyíltsága. A nyílt embereket neveletlenségük ellenére többre becsülöm, mint kellemes álarcú felebarátaimat.

De hadd fejezzem be hajótörésem kellemetlen történetét. Sohasem hittem a csodákban és kalandokban, a képzeletnek ezekben a naplopó játékaiban. S most, íme szabályos hajótöröttként ott kucorogtam egy szigeten, egy tréfás olló elvagdalta mindama fonalakat, amelyek az emberi civilizációhoz és társadalomhoz kötöttek. Az álom, amely napok óta ólálkodott körülöttem, hirtelen megrohant, s orromhoz nyomta kloroformos kendőjét. Nagyot aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy a túlsó parton ruhát sulykol néhány falusi asszony. Combig feltűrt ruhában állottak a vízben. Átkiáltottam hozzájuk, hogy nem tudnak-e valami járművet, amivel átkelhetnék a túlsó partra. A sulykolás és terefere úgy elfoglalta őket, hogy hiábavalónak bizonyult minden kiabálásom és integetésem. Úgy határoztam, hogy magam fogok cselekedni. A telefonpózna, amely végével felfutott a homokos partra, segítségemre volt tervem kivitelében. Nagy nekigyürkőzéssel sikerült egészen partra vonszolnom. Gyújtókészülékemben érintetlen volt a benzin. A pózna alatt, körülbelül a közepe táján kikapartam a földet, tüzet raktam a mélyedésbe, és két óra múlva egy pózna helyett két, igaz rövidebb pózna volt a birtokomban. Az ajtóban néhány rozsdás szöget láttam. Kivertem, aztán egy kövön egyenesre kalapáltam őket, s az ajtót rászögeztem a két gömbölyű fatalpra. Azt hiszem, tutajnak hívják az effajta vízi járműveket. Nem volt éppen tökéletes, de a vízben, ahová hosszas tologatások után sikerült lenyomnom, jól megállta a helyét. Egy fűzfáról letörtem egy meglehetősen hosszú és vastag ágat, és négy órai megfeszített munka után sikerült a tolórúd segélyével vízre kelnem. Nem részletezem átkelésem cikkcakkos történetét. A víz sodra ide-oda tologatott, lökdösött, s el is bánt volna velem másodszor is, ha nem ugrándozom a tolórúddal jobbra-balra, mint egy megvadult automata. Odafenn, a kavicsbánya tetején a kondás nagyokat vihogott ugrándozásaimon. Nagyon elcsodálkozott, amikor a kikötésnél látta, hogy nem vagyok azonos Döblec nevű csavargó ismerősével. Útbaigazított a község felé, s a szívemre kötötte, hogy óvakodjam az írnoktól. Hát így zajlott le hajótörésem ügye, Papaverin uram. De ne higgye, hogy ezzel végeztem is. Bár úgy éreztem, hogy kalandszükségletem bőséges kielégítést nyert, akaratom ellenére újabb bosszúságokba keveredtem. Könyvügynöknek néztek, aki kétkötetes szentbeszédekkel csapta be Borjúmál hiszékeny olvasóközönségét. Azután, azt sütötték ki rólam, hogy megugrott sikkasztó vagyok, aki elemeltem valami faraktár pénzeszacskóját. Utóbb aztán a telefonpózna ügyét is megpiszkálták. Hol tettem rá szert, s minő címen tulajdonítottam el? Most tehát várnom kell, amíg egyrészt kiderül, hogy nem vagyok azonos a sikkasztó raktárnokkal, másrészt nem azért vettem birtokba a telefonpóznát, hogy azt, mint idegen ingó dolgot jogtalanul elsajátítsam. S ezért most itt ülök Borjúmál főkocsmájának úgynevezett lugasában, kies kilátással a kétméternyire fekvő disznóólra, felháborodva számolgatom kezemen a Borsán-féle fogadó bolháinak kerekded és rózsás csípéseit, és nosztalgiával gondolok B-re, a Kék Golyóra, a piaci virágágyakra, kétpúpú hegyünkre, Kempelnénél bérelt tiszta szobámra és a Kispipa piros abroszára, amelyen oly üdítőleg és vitaminoktól terhesen párolog a spenót és a rakott burgonya! S mindettől csak nyolcvan kilométer választ el, Papaverin úr, légvonalban! Meg tudja érteni indulataimat és nosztalgiámat? Háromezer kilométert tettem meg, s amikor már-már célnál vagyok, az orrom előtt leeresztik a sorompót! Micsoda agyafúrt kalandregény! Micsoda szamárság! Én, aki oly elszánt híve vagyok a rendnek, belebonyolódom a rendetlenségeknek ebbe az együgyű tömegébe.

Kérem, beszéljen az öreg forradalmárral, és nyugtassa meg, hogy holnap, talán ezzel a levéllel egyidejűleg, otthon leszek. Kempelnének is írtam, hogy készítse elő a szobámat, s keresse elő a karvédő klottot, hogy holnap, ha elfoglalom helyemet a Kék Golyó márványos pultja mögött, kéznél legyen.

Nos, alaposan beesteledett, s a papíromnak is végére járok. Isten Önnel Papaverin kollégám. Bízom a hallgatásában. A közeli viszontlátás kellemes reményében:

Sebestyén Károly Jakab Hektor
gyógyszerész

V

A gyógyszerész méltatlankodva gyújtott rá kis angolpipájára. Kurta mozdulattal elköszönt az írnoktól és kilépett az utcára. Harangoztak. Az írnok azzal nyugtatta meg, hogy átírt már a szomszéd őrsre a raktárnok ügyében, sőt a telefonoszlop tárgyában is fogalmazott egy megkeresést a borjúmáli állomásfőnökséghez, de a fogalmazványt még le kell tisztázni. Átiratot fogalmazni és letisztázni, amikor naponkint kétszer is beszél az állomásfőnökkel? - csodálkozott a gyógyszerész. A kövér ember legyintett. Sebestyén nem ért hozzá! A szabályokat be kell tartani. Vasárnap volt, az írnok lábán ragyogott a sárga lábszárvédő. Két csupor vizet ivott meg egymás után. A bőre hullámzott, mint a kenyértészta.

A kapuban a gyógyszerész mérges kiáltást hallott. Visszafordult. Az írnok szelíd mosollyal azt kérdezte tőle, hogy mi az az appendicitis.

Egy begörbülő zsákutcában, amely a patakig lejtett, gyerekek nézték a harangozó munkáját. A harangláb lenn volt, a templom alján a dombnak kapaszkodó cinterem végén. A csalán fehér virága mindent elborított, felkapaszkodott a templom támasztófalának repedésein, s már a tető alól integetett. A harangozó ügyes és lágy mozdulatokkal végezte munkáját, játszott a kötelekkel, fölnézett olykor az égre, és a pipáját szorongató gyógyszerészt is szemügyre vette.

- Hányadik? - kérdezte Sebestyén.

Csak második harangozás volt.

Sütött a nap, belövellt a templom törött ablakán.

Megfordult, és visszatért a lopótök alakú főutcára. Harmadnapja időzött Borjúmálon, és a helyzete meglehetősen kuszán festett. A tanító reggel a postamesternő udvarán arra kérte, hogy fejtené ki anarchizmusának alaptételeit, mert amiként hallotta, Sebestyén szélsőséges tanok szolgálatában áll. Aztán valami nyugalmazott százados is kiszólt egy kerítés mögül, s azt szerette volna tudni, ért-e a gyógyszerész a sakkozáshoz, mert a fakukacok mindig sakkmatadorok voltak. De ez hagyján, az éjszakája aztán valóságos pokol volt a nyomorúságos fogadóban. Majd felfalták a bolhák, a feje fölött egy polcon egerek labdarúgóztak valami papírgalacsinnal, aztán belevetették magukat a penészes csizmába, amely az ágy alatt kókadt. S a zugocska ajtaja előtt egy jó étvágyú fehérnép ölelkezett szemérmetlen neszek kíséretében. A gyógyszerész gyufát gyújtott és kinézett. Az ajtó mellett a földön szalmazsák feküdt, s a gyufalángnál egy takaratlan tömött női comb ötlött a szemébe. Az ivóban meg dongott a padló.

- Fészkes fene! - káromkodott megborzongva álmatlan éjszakájának kellemetlen élményeitől.

A harangszóra Rebi is felkerekedett. Gyorsan szedegette lábait, patkányfejét rosszindulatúan dugta ki fekete hárászkendőjéből, nem nézett sem jobbra, sem balra, összefogta a kezeit, és bicegő veréb módjára ugrándozott a templom felé. Senkinek sem köszönt, senkivel nem beszélt, de mindenkinek ismerte a titkát. Ablakok alatt, tornácokon meghúzódva szokott lámpagyújtás után hallgatózni. Most ájtatosan a torony gombját nézte.

Simonék is elindultak, még jóval az első harangszó előtt, mert időbe telt, amíg az erdő alól felérkeztek. Simonné lassan járt, dagadtak voltak a lábai, és csípője is munkát adott járás közben mázsás súlyával. Simon elöl lépegetett, zsebre dugott kézzel, fakó csizmában, amelyet megtörtek a ráncok. Rossz szemével az út porát nézte, kócbajuszán gondok ültek és lehúzták. Állát megszabdalta a borotva, alvadt vércseppek feketéllettek rajta. Fölpislogott a pipázó gyógyszerészre. A tekintetében közöny, fáradtság tükröződött, ahogy emelgette csizmás lábát a harangszó irányába, öt lépéssel hátrább a lánya jött: a bőre neki is beteg és szomorú volt, nagy, hústömb anyja mellett kicsinek látszott és száraznak, mint a venyige.

Sebestyén ügyetlenül odabiccentett neki.

Később Répafival, az ügyvéddel találkozott. Nádpálca volt a kezében, s ő is a templom felé vette útját. Magasra gombolt papi mellényt viselt, igen régi redingot-t, s az arca olyan volt, mint egy meddő, szögletes asszonynak. Nem a templom érdekelte, a kamarással szeretett volna az istentisztelet megkezdése előtt a cinteremben szót váltani az erdők dolgában. Néhány éleset köhögött és messzire köpött. Bízott a kamarás együgyűségében és a maga ügyességében. Bár az ügyessége, mi tagadás, kissé alábbhagyott az évek múlásával. Azelőtt huszonnégy óra sem kellett, és legmakacsabb ellenfelének is leharapta a fejét. Most kínozza a gyomra, görcs rángatja a lábát, agya kevesebb vért kap, fogsora is könnyen kijár, nem tud már olyan remekül harapni. De az erdőt ki kell venni a kamarás kezéből. Ha nem megy, éheznie kell. Éheznie, mint egy rongy, iszákos favágónak! Dr. Répafinak nincs betevő falatja, áruba bocsáthatja a kertjét, a házát! Ő, aki egykor ifjúsági vezér volt, lapot szerkesztett, párbajozott és színésznőt tartott szeretőnek!

- Jó napot - üdvözölte Sebestyén barátságosan.

- Ön kicsoda? - kapta fel a fejét Répafi.

- No persze, nem ismerhet meg - hajolt meg a gyógyszerész - legutóbb egy pince ablakán át beszélgettünk.

Répafi előkotort egy kerek üveget a zsebéből s a szemgödrébe szorította. Megnézte a gyógyszerészt, suhintott egyet nádpálcájával és folytatta útját a templom felé.

A lopótök alkoholos csatornáján kurta lábaival éppen Péterfi készült átlépni. A patakocska szélesebb volt, mint hétköznap, nadrágszára beleért a vízbe. Kockás nyakkendő volt rajta és fekete keménykalap. A templomba készült ő is, de a prédikáción túl nem maradhatott, mert az autóbusszal át akart menni a harmadik községbe, leánynézőbe. Neki is volt már egy kis pénzecskéje - igaz, egy kis szívbaja is -, s úgy gondolta, nem árt, ha menyecske kerül a házhoz, kis tőkével, aki felfejleszthetné, s nagyobbvonalúvá tehetné a szilvaízüzletet, s délutánonkint, míg ő pihen egy keveset, beállhatna helyette a pult mögé. Megfordult, hogy szemügyre vegye kis házának homlokzatát. Nagyobb kirakatot csinálhatna, a tetőről leszedhetné a zsindelyt, és kétezer cserepet hozhatna, részletfizetésre. Nyakkendőjét, amely az öltözködés hevében kidugta szárát a mellénye alól, visszaigazította helyére, és lomha, idő előtt elfáradt lábaival, izzadva igyekezett utolérni Répafi ügyvédet, hogy adófellebbezése iránt érdeklődjék.

Nem messze az iskolától, a gyalogjárónak hagyott keskeny és letaposott ösvény közepén eperfa állott. Az eperfa a Mátéék tulajdona volt. Máté és a felesége három év után márciusban kerültek haza. Városban voltak, Máté szállodai szolga, az asszony ugyanott vasalt, takarította a kilincseket, réztárgyakat, szobákat. Amíg oda voltak, a vakolatlan, ablaktalan ház ablakrését, ajtaját bedeszkázták, istállóját beszögezték. A szomszédok vigyáztak rá, félszemmel, inkább egymást ügyelve. Három év után együtt volt a pénz, hazajöttek, téglát, meszet hozattak, felrakták az ablakokat, befejezték a házat, s egy négyholdnyi legelőrészt vettek a kamarástól az erdő alján. Máté nagydarab legény volt, féloldalas, ha járt. A tehénen legelt a szemük, amelyet tegnap hoztak a vásárból. Kávészínű svájci tehén volt. Az asszony vizet adott neki. A nagy, feszes hasú állat egykedvűen leffentette a kútvizet. Borravalóból lett ez a tehén, ami garasonként hullott a kettőjük markába. Külön cserépperselybe is tették, s tehénpénznek nevezték. Most ott volt a tehén és leffentette szomjasan a vizet. Mátéék boldogan nézték. Kilencszázharminc hétköznapot és százötven vasárnapot robotoltak megszakítás nélkül. Máté szaladt a kofferekkel, kefélte a cipőket és táncolt a padlón, talpa alatt fényesítő kefével, és csípőre rakott kézzel, mint egy lokálbeli fehérnép. Szégyellte is magát érte, ha a folyosóról valaki megpillantotta. Most sütött a nap rájuk, a kertben, a fekete földön úgy nőtt félénken a saláta, mint valami gyöngéd, zöld szalagcsokor, amit a templomba menő lányok az övükre varrtak. Mátéék nem mentek a templomba. Megitatták a tehenet, aztán Máté meszes nadrágban odaállt, hogy rendbe szedje a boronát. Sebestyén elhaladt a telkük előtt.

- Gyönyörű tehén - szólott be az alacsony kerítésen elismerően. - Festeni se lehetne szebbet.

- Köszönjük - bólintott az asszony.

Máté csak nézett s várta, hogy mit tesz az asszony. A felesége mosolygott, hát ő is elengedte a száját.

Két házzal odább a százados szólott ki a farácsos kerítésen.

- Heh, patikus komám! Megállást vezénylek!

Merev, tábetikus léptekkel közeledett. Kis, idejétmúlt szőrlegyecskét viselt az ajka alatt. A kezében valami fiatal palántát tartott.

- Egy kérdést, állítólagos pathikus komám, hegy kérdést! Mi ez?

A palántát odadugta a Sebestyén orra alá. Rebarbara volt. Sebestyén csodálkozva látta, hogy feleletének milyen dinamikus volt a hatása. Rebarbara! Nagyszerű! Telitalálat! Mindjárt gondolta. Vagy legalábbis aproximative!

Harsogó, szaggatott lármájából és lihegő szavaiból Sebestyén csak nagy nehezen vette ki, hogy ezek az ünnepies, az elismerés, a polgári jogokkal való felruházás pillanatai. Hogy tehát Sebestyén nem holmi tolvaj fakukac, hanem valóságos gyógyszerész! Hát ez más! Veszettül más! Alle Achtung!

- Érti, pathikus komám, allé Achtung! Tiszteletem! Az írnoknak gőze sincs a dologról. És a körállatorvosné...

Hosszú mutatóujját sebesen a szőrlegyecskéhez illesztette. Pszt. Bízhatik a gyógyszerész lovagias diszkréciójában? Rendben. Nos. Nos. A körállatorvosné, lásd Kurkainé, alias Kurkászné közismert nyelvművésznő! Igen, nyelvművésznő! - ismételte meg, és önérzetes várakozással nézett a gyógyszerészre. - Bin ich verstanden, Herr Apothekersgehilfe? Tud németül, nem? Nohát. Azt mondtam: nyelvművésznő!

Igen büszke volt erre a meghatározásra, s elvárta, hogy Sebestyén legalább egy mosollyal jelezze elismerését. A gyógyszerész kissé elbutulva igazgatta szemüvegét a heves kartácstűzben. A százados nem adott pihenőt neki: valamennyi régi s rozoga kartácsát eltüzelte; derékszögben felfelé ragasztott, fekete bajsza megremegett, ötletei és szavai összefüggéstelenül pukkantak, olykor minden kitapintható ok nélkül győzelmes hahotába kezdett, de hirtelen abba is hagyta és szigorúan szemügyre vette a gyógyszerészt.

- Semmit se törődjék a szemétdombbal! Kurkászné? Seprűlovarnő! Jawohl: boszorkánynő! Ihre Hexzellenz! És Almirás barátunk? Csizma. Egy pár csizma. Sohase ült lovon. Woführ also diese csizmák? Tudja, pathikus komám, milyen tereplovas voltam én? Beugrottam egyszer egy kávéházba! Azok az újságbabrálók, diese Schweinskerle telefirkantották sajtpapírjukat! Ah szép idők! S a nők! Die zsoli Dámen!

A kutyamosója csak úgy ölben hozta a sok levelet, Egyszer beütött a repedés. (A gyógyszerész megnyomta szemüvegét: minő repedés? - akarta kérdezni, de a százados már messze ügetett, s valami ravaruskai áttörésről hajított el néhány durranó kézigránátot. Majd hirtelen megállott és Sebestyénre bámult.)

- Talán nem hallott még a ravaruskai áttörésről? - kérdezte rosszallólag, két ujjával merőlegesen fölfelé állítva bajuszát.

- Nem, kérem. Mit törtek ott át?

- Törtek? Gelungen! - Ő, ő, a százados saját személyűleg törte át. Ez a szerény polgári ruhás egyén itt. Ez törte át. És mit tört át?

Hátul egy falusi suhanc virággumókat rakosgatott egy padra. A százados anélkül, hogy hátrafordult volna, rákiáltott. Jani, mit tört ő át tizennégyben? A suhanc vigyorgott. - A frontot - felelte engedelmesen. A százados bólintott. Voilá. Egy zászlóaljjal! Közismert haditény. Úgy benyomta a muszkákat, mint egy keménykalapot. A keménykalap régi és kipróbált hasonlata volt, még háborúban olvasta egyszer valahol. Hahotázni kezdett, de rögtön abba is hagyta. Egyrészt, mert levált fogsorának tapasztógumija a szájpadlásáról, másrészt, mert Sebestyén nem követte. Megigazította a bajuszát. A festett szőrderékszög úgy hatott, mintha egy gyerek mázolta volna egy kerítésre valami ügyetlen katonaarc eltúlzott díszéül. Intett Sebestyénnek, hogy várjon rá. Aztán kilépett a kapun. Megfogta a gyógyszerész vállát.

- Akarja látni, hogyan történt?

Sebestyén bólintott. Mindig érdekelték a döntő fordulatok, a háború hőseire elismerése őszinte mozdulattal rakta rá a babérkoszorút. A bátorsággal párosult hadvezéri tudás először a termopülei szoros védelménél lobbantotta lángra bámulatát. A Napóleon tudása is megrendítette. Szívesen meghallgatta hát a századost, s hallgatásába sok tisztelet vegyült. A százados botjával hosszú vonalat rajzolt az utca vastag porába. Azt mondta, ez a felvonuló orosz hadosztály tűzvonala. Erre merőlegesen néhány újabb vonalat rajzolt. Ezek a zászlóalj biztosított menetben előnyomuló egységei voltak. Oldalt egy üteg tüzérség lopakodott fel a hegyoldalra. Ő kiadta a parancsot a harci alakulat felvételére. Magához vette a telefonistákat. Egy lovas járőrt oldalra küldött. Amoda.

- Érti, pathikus komám?

- Érdekes - bólintott a gyógyszerész figyelve az ügyes felvonulást és a százados izgalmas parancsait. Nem volt még háborúban, tudni szerette volna, hol állottak az egészségügyi osztagok és gyógyszerészek.

A százados, aki éppen telefonáltatott az ütegparancsnoknak, hogy nyissa meg a tüzet, megdöbbenve eresztette le a botját.

- A gyógyszerészek?

Hol lettek volna? A kutya hátuljában, felelte elvörösödve. Minek kellenek oda gyógyszerészek! De hát nem bánja, tette hozzá megenyhülve, a maga részéről szívesen engedélyez egy egészségügyi málhásosztagot, de csak ötszáz lépésnyire a tűzvonaltól. Néhány megvető vonalat húzott bele a porba, hogy aztán kiadja a parancsot az általános támadásra; de ahogy fölemelte botját, egy kecskenyáj hatolt be a tűzvonalba, s mire végigvonultak az úton, eltűntek az ütegek, eltűnt a százados zászlóalja, csak szemérmetlen fekete golyócskák pontozták a feltúrt hadszínteret. S ez nem volt minden, közben a házvezetőnője is visszafordult a templomból, hogy a zárban felejtett éléskamra kulcsát magához vegye. Meglátta az utcán a malacokat, amik a magyarázataiba elmerült százados háta mögött somfordáltak ki a nyitva maradt kapun. Rászólt a századosra, hogy jobban vigyázhatott volna. A százados két ujjával merőlegesen fölfelé irányította bajuszát, zavartan köhécselt, bocsánatot kért a gyógyszerésztől, és elindult, hogy a malacokat visszavezényelje az udvarra.

- A szakácsném - magyarázta röptében és letompított hangon Sebestyénnek. - Öreg szuka, azt hiszem, holnap kidobom.

Aztán emelt egyet a botján, és egy költőit sóhajtott. Ah, a régi női kellemek. A zsoli fehércselédek, die so nett und geistreich gewesen!

A szegényes varrólánykák és vidéki pincérlányok nagyot nőttek az emlékezete falán, mint távoli törpék árnyai. Behessegette a malacokat, és értésére adta a gyógyszerésznek, hogy a nők most sem hagyják nyugton, szagolják rajta a kitűnő orvvadász régi, s mesteri találatait. Ő hagyja, hogy szaglásszanak. Nemrég, pontosan szólva tavaly, augusztus második felében egy kis csibe belekötött a borjúmáli állomáson. Holla, micsoda kis tünemény volt! De csitt, ezek titkok. Bizony, tette hozzá és megnyálazott egy cigarettát. Aztán két ujjával fölegyenesítette bajuszának két szárát, jelezni óhajtván, hogy a dolog őt sem hagyta hidegen. A krumpli is megérzi a ládában, ha megjött a tavasz.

A házból a gazdasszony valami értelmetlen nevet kiáltott. A százados intett, s tábetikus léptekkel befordult a kapun. Ott benn rákiáltott a malacokra.

- Büdös csitrik, rúgok a pofátokba!

A körorvosné sietve közeledett. A gepidasisak volt a fején, rop-rop, csikorgott a cipője, szeme haraggal mustrálta a gyógyszerészt. Pedig ő is templomba igyekezett. Serdületlen cseléd követte, de nem tudott lépést tartani asszonyával, nagyokat szökött utána, mint egy zöldbéka. A kisebbik lányára gondolt, aki internátusban volt, s még "legalább" három darab női nadrágot kért, azzal a megokolással, hogy a többi leánynak is annyi van. De most, hogy meglátta a gyógyszerészt a főutcán lábatlankodni, a szentbeszédek jutottak eszébe, s felböfögött belőle régi keserűségének gyomorsava. Két kötet szentbeszéd, s hozzá ők még nem is katolikusok! Megvetően fordította félre a fejét, amikor Sebestyén előtt elhaladt. Ugyanakkor arra gondolt, hogy templom után majd szóba ereszkedik Simonnéval - látta őket elhaladni a kapu előtt, ezért is határozta el, hogy ő is elmegy a templomba - s kiveszi az asszonyból a titkot. Ki is ejthette meg azt a seborsa-sesava teremtést - ezen töprengett tegnap óta. Községbeli legény nem ólálkodott körülötte, a rossz szemű veres Simon nem tűrt kant a kapu előtt. Kivel adta össze magát? Attól is tartott, hogy kitudódik az az ügyetlenség a vizsgálószékkel. Keserűen lélegzett. Almirásban keresett vigasztalást. Nem mintha a tervet gyönyörűnek találta volna. De ha zápor nincs, a csepegés is ér valamit.

Meggyorsította a lépteit. Már régen elharangozták a harmadikat.

Sebestyén kiverte kis angolpipáját és hirtelen azt kérdezte magától:

- Mi lenne, ha addig kimennék lakni a szigetre?

Az erdős hegyoldal, amely leereszkedett a folyóig, üdén mosolygott rá a májusi napsütésben. Kerékpár-kirándulásain megszokta a szabadban töltött éjszakákat. Megszabadul a fogadó vad, tömegben garázdálkodó bolháitól, a szállás költségeit is megtakaríthatja. Az írnok azzal biztatta, hogy még két nap is eltelhetik, amíg a szomszéd őrsről megérkezik a válasz. Borzadva gondolt a fogadóban töltött zűrzavaros éjszakára. Csak egy pokrócot kéne szereznie valahonnan, s a szigeten tűrhető éjszakai szállást rendezhetne be magának. Eszébe jutott, hogy reggel horgot is vásárolhatna a Péterfi boltjában. A horgászatot kellemes sportnak találta. Az ember a zöldben üldögél, szippantja a jó levegőt, élvezi a táj nemes vonalait s színfoltjait, és közben horgára akad a reggeli.

Felderülve igazította meg szemüvegét és elindult a tanító lakása felé.

*

A tanító a fiatal gazzal benőtt kert egyik almafája alatt állott és hangosan deklamált. A dadogása sok keserűségének volt a forrása. Az iskolában, s ha egyszerű emberekkel érintkezett, nemigen fenyegette a veszély, hogy belelép a folyamatos beszéd valamelyik alattomosan leselkedő kátyújába. De mihelyt maga fölött álló emberekkel került össze, elég volt a gondolata is annak, hogy elakadhat a nyelve, s máris működésbe léptek idegdúcában a gátló erők, s a bonyolult fékrendszer egyszerre lecsapott rá. Nyelve a fogsorához tapadt, pillái vergődtek, orrlikai a hasztalan küzdelemtől széttágultak és nyakizmai megmerevedtek. Megesett, hogy abba kellett hagynia mondatát, és le kellett tennie arról, hogy folytassa. Nem akarta dadogásával hallgatóját gyötörni, inkább eltávozott, s csak másnap fejezte be mondatát. A kert patak felé néző oldalán hangos és szenvedélyes szónoklatokkal próbálta legyőzni engedetlen nyelvét és idegeit. Máskor kivitte hegedűjét az almafa alá, és a körorvos lányára gondolva, néhány érzésekkel teljes tangódalt játszott. A felesége nyolc hónapi házasság után, gyönge fizetésére utalva, elhagyta. A körorvosné szerint megszökött egy gépésszel, aki a szövetkezet cséplőgépét javította.

A szalmafedelű ház udvara tyúktrágyával volt teljes. A lompos kertben csigák százai lebzseltek a pöszmétebokrok alján, s kúsztak a fák korhadó törzsein. A tanító behunyt szemmel deklamált az almafa alatt. Fekete haja a homlokára hullott. Fiatal gyík lihegett az ágak között befurakodó napnyaláb fényében. A tanító arról szavalt, hogy a dolgok így nem csünghetnek tovább; a kizsarolt földön hitvány és rosszindulatú gaz üti fel a fejét, s ezt jó lesz, ha a föld gondtalan gazdái, mármint a nagydarab földek gazdái, emlékezetükbe vésik. A kizsarolt föld - olvasta szenvedélyes hangon az említett gondtalanok fejére -, a kizsarolt föld, amelynek elszedték a sóit, elszívták a nedveit és felfalták a hozamát, anélkül, hogy újat adtak volna helyette cserébe, egy nap megmakacsolja magát. Makacs lesz és követel. S akkor nem lehet majd kitérni előle.

- Osztom, preceptor uram! - kiáltotta a gyógyszerész. - Jó napot kívánok. Csak folytassa.

A tanító elvörösödött. Megakadt, nyelve a szájpadlásához ragadt. Szempillái kínosan repdestek.

- Tudom - nyugtatta meg barátságosan a gyógyszerész -, tudom magiszter uram. A régi görög szónokok mintájára. Vagy rómaiak voltak? Mindegy. Meg kell mondanom, hogy a trágyaszükségletről egészen folyékonyan beszélt, sőt meggyőzően. Különben egy pokrócot szeretnék kölcsönkérni.

A tanító zavartan betessékelte az udvarra. Mi tagadás, dadogása sok csüggedt percet okoz neki. A községben a szemébe mosolyognak. Pedig az ő érdekükben emeli fel szavát, rajtuk szeretne segíteni. Mert rongyosak és elnyűttek, bűnösen lomhák, miként vétkesen közömbösek azok, akik tradíciók súlyával ráfekszenek, és lélegzeni is alig hagyják.

Egy kis szobát bérelt a gyöngülő házban. Viskó volt inkább, fakó zsúppal fedve, amiben verebek ütöttek tanyát. Az alacsony eresz alól kinyúló keresztgerendán gyújtoványfű emelte fel a fejét. A fa korhadó pöszlékébe eresztette bele gyökereit. A tanító félszegen és pirulva vezette be a szobába. A szeme értelmesen és hirtelen rajongásokra készen sütött rá a gyógyszerészre.

- Ne nézzen, kérem, körül - mondta és újra elvörösödött. - Itt minden nagyon szegényes.

- És rendetlen - mosolygott Sebestyén egy füzetre pillantva, amelyen különös feliratot látott. "Cudar emberek listája." - Úgy - mutatott a füzetre -, belepillanthatok?

Felnyitotta a füzetet. Az első oldalon ezt a bejegyzést találta:

"Márta kisasszony. Foglalkozására nézve házvezetőnő, és a kamarás őméltósága köztiszteletben álló ágyasa. Egyesek szerint nem ad kosarat azoknak a férfi vendégeknek sem, akik megfordulnak a kamarás házában, s éjfélkor kedvük szottyan kocogtatni a kisasszony ajtaján".

Sebestyén megütődve nyomott egyet a szemüvegén. Hogyan? Hetéra? Lehetséges volna? Milyen elszomorító! Kár, nagy kár ezért a nőért. A házvezetőnőket nagy és lomha hasú nőknek képzelte el, kulcscsomóval a csípőjükön. Olykor hagymaszagot árasztottak, és lopott pénzt tartottak a takarékban.

Érdeklődéssel nézett a tanítóra, aki egy kicsi lábost igyekezett valami szakadozott kartonfüggöny mögé rejteni.

- Kár érte - csóválta a fejét. - Értelmesnek látszik. Mi öröme lehet egy ilyen általános szajháskodásban - tette hozzá gondolatban a kérdést. A tanító vállat vont. Értelmes, de szíve legalsó csücskéig romlott. Nem érdemes beszélni róla.

- Boldog vagyok, Sebestyén úr, hogy eljött hozzám - mondotta. - Ön nemrég még a Bastille-tér köveit taposta...

A gyógyszerész figyelmeztette, hogy a Bastille-teret már régen kiaszfaltozták, és megemlítette, hogy valami műről szerzett értesülést. Péterfitől hallotta, hogy a tanító valami művön dolgozik.

A tanító az ágyra mutatott. A mű egy része ott volt a takarón, elszórva. S egy karcsú ládán bámulatosan ócska írógép gubbasztott. Nemrég vette, közölte a tanító némi büszkeséggel. Két hét előtt hozta haza. A községben azt kérdik, mit akar vele. Minek egy tanítónak írógép, mit kopácsol rajta éjszakánkint?

- Nehéz, kérem - legyintett mosolyogva -, nem néznek jó szemmel. Fel is jelentettek már. Azt hiszik, valami pokolgép, amiből majd kártékony igék fognak robbanni...

Nevetve takarta le az írógépet. Egy kicsit akadozik, jegyezte meg, de tűrhetően ír. Aztán megkérdezte a gyógyszerésztől, hogy nem akar-e egy kis aludttejet? És nem érzi-e magát kényelmetlenül a fogadóban? Örömest osztaná meg szobáját. Ketten is elférnek benne.

Sebestyén vidáman köszönte meg a barátságos ajánlatot. Belemelegedett már abba a gondolatba, hogy a szigeten fogja tölteni az éjszakát. Szomjazott a jó levegőre, a békák hangulatos bölcsődalára; a csillagok fényére gondolt. Délután, ha felmelegszik a víz, meg is fürdik, gyakorlott turista, nemegyszer töltötte már pokrócba csavarodva az éjszakát, szabad levegőn. A tanító megkérdezte tőle, biztos-e abban, hogy csak egy-két napról van szó. Jól tudta, hogy az írnok nem szerette a gyors postamunkát, s nem volt bizonyos, hogy a szóban forgó átiratokat már el is küldte.

A körorvos lánya nyitott be kopogtatás nélkül a szobába. A hangjukat hallotta, s azt hitte, valami érdekes probléma fölött vitáznak.

Leült az ágy szélére, ölébe tette a kezét és rájuk nézett. A pillantása hosszú volt, mint a pillája, mint az ujja és a lába. Sütött a szeme, mintha harminckilenc fokos volna a láza. A szemei alatt szeplők rakódtak le, ajka vastag és mindig forró volt. Volt valami tompa drámaiság benne, elkeveredve egy kis lappangó tuberkulózissal.

- Magától bocsánatot kell kérnem - mondta Sebestyénhez fordulva. - Az anyám néha nagyon is elveti a sulykot.

Nagyot lélegzett, legyintett a cigarettájával és tüzet kért.

- Miről beszéltek? - fordult a tanítóhoz. - A föld, nemde? A falu...

- Persze, vissza kell térnünk a földhöz. - Sebestyénhez fordult. - Jó fiú - magyarázta -, hűséges lélek, és szörnyen becsületesen gondolja a dolgokat. Én utálom a falut. Túlságosan is utálom ahhoz, hogy érdekelnének az elméletei.

A tanító szeme nyugtalanul és forrón nyelte a kissé ködszerű lényt. Néhányszor lehunyta szemét, fuldokolt a lenyelt gyönyöröktől, amelyekben gyöngyvirágtól a keserű epéig minden volt. Tudott az Almirás esti látogatásáról, arról is, hogy a lány nem utasította vissza ezt a közeledést. Kis szúrások járták át a mellkasát, mintha erős szódavizet ivott volna. Szerette volna a lány hosszú barna ujját az ajkához szorítani, és sokáig, a fájdalomig megfürdeni hideg tekintetében. De az igazát, a maga keserű és dacos elméleteit a lánynál is jobban szerette. A föld langyos lehelete vad, szerelmes virágokat fakasztott benne, a pipacs lángoló virágját, és a bogáncs kopár töviseit. Elszakadt a várostól, amely szemérmetlenül átadta magát egy olyan kultúra megteremtésének, amelyből a falu semmi hasznot sem húzhatott. Szétváltak az utak, és megnőttek a keserűségek. Nagyot lélegzett és megrázta a fejét. Az emberek az örömöt keresik, mondotta, és elfordulnak a földtől. Pedig a föld sok mindenre megtanít, és bőségesen osztja az örömöket is. Igazi, belső tisztuláshoz talán ez a természetes élet fog elvezetni, amely a folyók mentén, fák alatt, barázdák között folyik...

A gyógyszerész kitekintett az ablakon. Ebben igaza lehet - gondolta. Belülről meglehetősen piszkosak vagyunk, belső tisztulásnak kell jönnie. De hogyan? Hogyan fogunk megtisztulni? Valami hajtó kimossa belőlünk a városi mételyt? - kérdezte mulatozva. Sok könyvszagú dolgot beszélnek mostanában össze ezekről a kérdésekről. Mintha a falunak égetőbb problémái volnának, mint egy városi polgárnak, s mintha a vidéki lélek más füttyszóra táncolna, mint a városi. Nem sok különbség van közöttünk - gondolta. Hallgatta a lány és a tanító vitáját. A falu bajaiból igazán csak a szeszélyes időjárást, a skorbutot és a búza alacsony árát ismerte. Tisztátlansága, kártékony babonái és kezdetlegessége nem sok lelkesedést váltottak ki belőle.

Künn, a gyepes udvaron, papsajt és mályva között vadászatra indult egy apró csibe. Anyja, egy kicsi, nevetségesen kicsi növésű tyúk, talpig feketében aggódva követte. Gyászosan járkáltak ketten az elhanyagolt udvaron, nem ismerve a nagy család örömeit, s a giliszták okozta torzsalkodások édes izgalmait. Az apró özvegy valami tavalyi pelyvában kezdett kapirgálni, aztán akkorát rúgott rajta, hogy a csibét nyomtalanul elborította vele.

A tanító a statisztika bőségszarujából egy csomó számot borított ki, amire a lány viszont azt jegyezte meg, hogy a tanító szociológiai törekvése körülbelül abban merül ki, hogy komor mennykőként bele szeretne ütni a kamarás házába. Mosolyogva nézte a cigarettáját, és ügyet sem vetett a tanító elsápadó arcára.

Sebestyén elálmosodva hallgatta őket. A tanító szenvedélyesen és szomorúan beszélt. Ahogy férfias hangját hallgatta, egy cselekvő, szívós erejű férfit látott maga előtt, aki semmiben sem hasonlított a dadogó, megverten kereket oldó tanítóhoz. Őt is nemegyszer elfogta a férfias alkotások vágya. Különösen komoly könyvek olvasásakor. De ahogy a könyvet letéve, nagy gondolatok kitalálására felajzottan körülnézett magában, lendülő sasok helyett alacsonyan röpködő verebeket látott. A zene hallatára is felszállottak a gondolatai. A zenét egyébként, elillanásáért, fájdalmas művészetnek tartotta. Semmiféle hangszerhez nem értett, de ha zenét hallgatott, dallamos, pompás gondolatok szállottak fel benne, s ez olyan volt, mintha ő maga is kifogástalanul értett volna a hangszerekhez. Ferdinánd egy ízben figyelmeztette, hogy a művészet a legnagyobb tökfilkót is abba a tévedésbe ejti, hogy semmi akadálya annak, hogy ő is alkosson valami művészit. A művészet okozta remek gondolatok hasonlítanak, mondotta, annak a pléhedénynek a zörgéséhez, amelyet egy nagy hegedűművész játéka rezegtet meg. Ilyen pléhedények vagyunk: azt hisszük, hogy ostoba zörgésünk maga is szárnyaló művészet...

Elbágyadtak a pillái és hunyorogni kezdett. Az ablak alatt egy cserépfazékban mély hangon kezdett döngeni egy darázs.

- Kitűnő akusztikája van ennek a fazéknak - jegyezte meg felriadva.

A tanító, aki éppen egy heves mondatba kezdett bele, hirtelen elakadt. Szempillái kínlódva rebbentek. A gyógyszerész sajnálkozva rohant a segítségére.

- Igen, preceptor uram, önnek tökéletesen igaza van... Mindenesetre gondolkozni fogok még a dolgok felett.

A Kurkai lány érdeklődve nézett rá.

- Megy már? - kérdezte. A hangjában sajnálkozás volt. Szürke és haszontalan dolgokról vitáztak, és elmúlt az alkalom, hogy Párizsról kérdezősködjék. Fölemelte álmodozó szemhéját, és kitekintett ő is az ablakon. A nyaka érzékien megnyúlt.

A tanító szomorú vággyal nézte. Mint egy levegőben úszó gém - gondolta az elszálló mozdulatra és finommá nyúlt nyakra meredve.

- Maga Párizsból jön, ugye? - kérdezte a lány hirtelen, s szinte bűnös nosztalgiával pillantott a férfire, aki Párizs levegőjét hozta magával ebbe a szörnyű faluba. - Hogy ízlik utána Borjúmál?

- Utána? Nem keresem, kérem, a hasonlóságot - szögezte le Sebestyén. - Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Párizsról ne lenne érdemes beszélni. De Borjúmálnak is vannak kellemes vonásai. Néhány kedves emberrel ismerkedtem meg itt.

- Ha valaki elszöktetne innen - mosolygott a Kurkai lány, és a titkos vágyakozástól kitágultak az orrcimpái -, meg sem kérdezném, kicsoda, vele mennék. Az se érdekelne, hová visz.

- Csak el innen? Nagyon helytelen - vélte a gyógyszerész. - Mi az ön nézete, magiszter uram?

- Nem értem - mondta halkan a tanító. - Itt is volna sok minden, ami betölthetne egy életet.

- Nem tud meggyőzni, Barta... - Nevetve nézett a tanítóra. - Azért ne haragudjék. Van egy tiszta pohara? Megszomjaztam.

A tanító elfelejtette keserűségét, és boldog fürgeséggel rohant ki a szobából. A lány jobb kezével átnyúlt a balkarjához, megfogta meztelen könyökét, és magához húzta. Megborzongott.

- Volt valakije Párizsban? - Kérdezte halkan, érzéki kíváncsisággal. Lenézett a földre, nem is kételkedett a feleletben. - Mit is kérdezem... Ez a szegény ember belém szeretett... - Kelletlen mozdulattal mutatott körül a szobában. - Ilyen az én szerencsém. Egy dadogó, szegény tanító, akinek kifelé áll a rúdja...

- És ön nem akar mellé állani, kisasszony! Gondolja meg, milyen nemes és nőies feladat volna.

- Kételkedik a nőiességemben?

Sebestyén megigazította a szemüvegét. A szilárdan álló szemüveg keménnyé tette vonásait.

- Ez nem az a nőiesség, amelyre én gondolok.

A tanító belépett, és ott látta őket egymás mellett. Az arcuk egy arasznyira volt egymástól. Szótlanul tette le a poharat. De a lány intett, elköszönt tőlük, hozzá sem nyúlt a vízhez, és elhagyta a szobát. Elúszott méltóságteljesen, mint egy nosztalgia űzte nagy madár.

- Remélem, preceptor uram, ön nincs bodzafából. Folytatni fogja a feladatot, amelyet sorsa kijelölt önnek. Nem tudja, árulnak horgot Borjúmálon?

*

Némi élelmiszert és néhány szükséges tárgyat vásárolt Péterfinél és pokrócával elindult a sziget felé.

- Remek hely - állapította meg, szétnézve a kellemesen zöld völgyben. A patkolókovács a háza előtt ült egy fatönkön, s fogai között kis hangszert cincogtatott. Sebestyén megállott, hogy ellenőrizze a dallamot. Öccsének volt ilyen cincogó hangszere.

- Helyes - intette barátságosan -, egy ütemet azonban elhagyott a végén.

A kovács, akinek üvegből volt az egyik szeme - szikra égette ki -, kíváncsian nézett az ismeretlen alakra.

- Reggel óta próbálom - mondta ő is barátságosan.

Sebestyén elfütyülte neki az egész dallamot.

- Nos, próbálja tehát így el.

Ment a dolog, mindketten mosolyogtak. Sebestyén úgy vélte, szép idő van, a levegő telve illatos párákkal, majd rátért a lópatkolási ipar helyzetére, és tudni szerette volna, százalékban kifejezve, mennyire csökkentette a keresletet a gépkocsigyártás előretörése. A kovács nemigen panaszkodott. Nemcsak lovakat patkolt. Kerekeket is ráfolt, szekereket is vasalt. A katonaságnál a famunkát is megtanulta, ha kellett, küllőket is, lőcsöket is faragott. Aztán megkérdezte, hogy kijöttek-e már a templomból.

Simonékat várta, pontosabban a Simon lányt, Rozált. Reggelenkint, amikor a lány tejet vitt a nyugalmazott századosnak, mindig váltottak néhány szót. Szorgos és szelíd hajadon volt a Simon lány, táncba se igen járt. Egy kis földje is volt, meg erdeje is, nyíres. A nyírfa mellett termett másfajta is, szekérkészítésre alkalmas.

- Amott, mintha ők jönnének - mutatott Sebestyén az úthajlásra.

Aztán elköszönt és vidoran folytatta útját az útszéli vackorfák alatt. Látta már a szigetet, és mögötte a zöldellő nádast, csillogó higanytócsáival. Madár szaladt előtte a porban, és gólya repült kinyújtott piros lábbal a feje fölött.

A tutaját ott találta a mogyoróbokrok alján. Betolta a vízbe.

Párizst és mindent, ami vele összefüggött, elnyelték a folyó távoli párái.

*

Márta az erdei irtásról jövet letért az enyhén lejtő kanyargóról és a vízmosásoktól harántgödrözött erdei útra kormányozta a gépkocsit. A zörgő kocsi nagyokat zökkent. Ha a fékszalag elszakad, akkor utasával együtt bukfencezve ér le a meredek aljára. Márta szerette a nyaktörésnek ezt a leselkedő romantikáját. Kedvelte a veszélyeket, kedvelte belerohanni nagy porfelhőkbe, és feszült kíváncsisággal várni, mikor szalad bele valami szénásszekérbe vagy porból kibontakozó vásári ökrökbe. A kimerült és elöregedett gépkocsit is makacsságból tartotta életben. Huszonhét éves elmúlt már, olykor heves vágy fogta el valami szenvedélyes mozgás, valami kis őrület után s ilyenkor nekirontott, szinte behunyt szemmel, az országút végtelenjének. A rossz rugójú kocsi egy óra alatt úgy összerázta, hogy szenvedélyét csendes melankólia váltotta fel. Lassú zörgéssel tért vissza, elszálltak névtelen vágyai, nem kiáltott rá a porban játszadozó gyerekekre, lányosan és bizonytalanul ment föl a tornác lépcsőjén, és sokáig elnézte virágjait.

A meredek út kísértetiesen ringatta. Mindig ezen az úton jött le, gondolta, miért tegye meg a lagymatag és unalmas kerülőt. Cserfák között botladozott a folyó felé ez az út. Látta a folyó szalagját, s a vágy, hogy mielőbb a vízbe vesse magát, csekély elővigyázatosságát is elfojtotta. Viharként, füstölögve érkezett le a kavicsbányához. Levetette felsőruháját: alatta fekete fürdőruhát viselt. Lerúgta cipőjét, és fürdőcipőt húzott. A folyó alig loccsant, mikor lapos ugrással a vízbe fúrta magát. Fölfelé úszott kemény mozdulatokkal. A parti mogyoróbokrok csak lassan maradoztak el mellette. Tíz percig birkózott karja, lába, tüdeje és szíve a folyó jókora sodra ellen.

- A sziget tatjával egy magasságba kell érnem - határozta el, mikor megindult.

Hosszú és férfias tíz perc volt, megnyugodva fordult vissza. Végignyúlt a parti fövényen, szétvetette a karjait, és lecsukta a szemét. Lihegett.

A nap felé fordította az arcát, és nem mozdult többet. Egy acélkék légy szállott a térdére, fölsétált a combja sima bőrén. Érezte, hogy megcsípi valami, de nem mozdult.

Az erdei tisztásra gondolt és a kaptárakra. Aztán - ugyancsak abból az okból, hogy ellensúlyozza a légycsípéssel kapcsolatos reakcióját - a Répafi sanda igyekezetére gondolt, amellyel a kamarást az erdő eladására akarta bírni. Nos, abból semmi sem lesz. Répafi úgy látszik, őt kifelejtette a számításából. Hogy tajtékzani fog? Nem sok jelentősége lesz világtörténelmi vonatkozásban. Öreg, szomorú és rosszindulatú kecskebak.

Most Almirás bukkant fel benne, talán a kecskebak társító vonzásának engedve. Almirás többször megméretett már, s mindannyiszor könnyűnek találtatott. Könnyűnek és elbizakodottnak. Bár néhány szemrevaló vonás is akadt a külsején, amiket nem lehetett letagadni. A feje meglehetősen jó alakúnak látszott, alakja meg vitán kívül csinos volt. Csak ne beszélt volna annyi útszéli dolgot össze a vágyairól, s ne nyikorgott volna olyan melodikusan, mint egy kíntorna. De erről talán le lehetne szoktatni. Minden férfit lehet egy kicsit nevelni és művelni.

Lecsukott szemhéja alatt a sütő nap meleg derengésében az Almirás meleg pillantását érezte magán. Volt egy önfeledt, gyermekesen kellemes pillantása. Ez volt az egyetlen dolog, amire szívesen gondolt Almirással kapcsolatban. És ezt a meleg pillantást néhány nap óta érthetetlenül újra és újra felidézte magában...

Kellemes érzések járták át. Úgy gondolta, nem szabad olyan ridegen elzárnia az útját. Meg kell hallgatnia, hadd beszélje ki magát. Hátha valami érdekes fog egyszer kisülni belőle...

Megint az Almirás meleg pillantására gondolt, és nagyot lélegzett. Aztán valami neszt hallott, kinyitotta a szemét, de már késő volt: Almirás föléje hajolt és száját odanyomta a két melle közé.

- Így - mondta aztán nevetve. Átkarolta a fölemelkedni készülő Mártát, és szájon csókolta. - Így, aranyom.

Márta fekve maradt, nem ellenkezett, és nem nyitotta ki a szemét. Almirás kedvére dőzsölhetett száján, arcán, félig meztelen mellén a szájával. Jóllakva szüretje bőségétől, boldogan igazított egyet nyakkendőjén.

- No, instálom - nevetett jóindulatúan - imádom azt az elsőrangú száját, hát még azt sem mondja nekem, hogy undok disznó vagyok?

- Nem - rázta, a fejét Márta. - Miért mondanám?

- Mert ez kijár... Vagy azt jelenti ez, hogy szeretni kegyeskedik néhány milligrammot?

Márta hátravetette a fejét, és mosolyogva nézett az arcába.

- Hogy kerül maga ide?

- Megmondom. Tudtam, hogy itt találom. Spekuláció az egész, esedezem. Vagy haragszik érte? Ha esze van, hát nem haragszik. S ha egy cseppet okos is... nohát, de veszettül jó volt megcsókolni magát - szakította félbe rábeszélő fejtegetéseit. - Mondja, kellek magának egy milligrammot?

- Maga mit gondol, Almirás? - kérdezte Márta figyelmesen.

Almirás kurjantó mozdulatot tett.

- Én kézcsókom? Én vertikálisan azt, hogy igenis, hogy igen. Csak dugdossa egy kicsit. Szenteskedni méltóztat egy pindurkát. Nem mondom, jól áll magának, emeli a szépségét...

Tenyerét rátette a lány meztelen hátára, és lassan magához húzta.

- Maga a legkülönb itt valamennyi között - mondta nevetve. - A legkívánatosabb. Az ember nem tud aludni, ha magára gondol. Bizonyisten, befurakszik az ember takarója alá... - S most sürgetően belenézett a szemébe. - Csinálja úgy, hogy ma este bemehessek magához.

Úgy látta, most már nem sok kell ahhoz, amit el akart érni. A Márta mindig kötődő hangja mögött a ravaszkodva illegő nőstényt látta, aki szerette, ha kissé stilizálódnak az esetek, s nem kell mindjárt odaadnia magát. Régen volt már a sarkában. Nem akarta a kamarástól elvenni; de legalább annyira a szeretője akart lenni, mint a kamarás futó vendégei. Ehhez jogot érzett. Ennyi megillette. És nem egyszer lobbant dühre, hogy Márta mindig úgy tett vele, mint betörőfilmeken a szemfüles rendőr: szinte lesben állott, s rögtön nagy szakavatottsággal csapott le rá iróniájának fürge gumibotjával, ha kimerészkedett vágyainak odújából. Most aztán ellankadt szemfülessége, ellentállás nélkül tűrte a csókját s tenyerét meztelen hátán.

- Rendben van, ugye? - kérdezte áttüzesedve.

- Azt hiszem, nincsen rendben - közölte Márta mosolyogva. - Maga ma este a körorvosékhoz hivatalos.

Almirás fölényesen mosolygott. Hivatalos. De hát ez mit sem jelent. Van ugyanis egy azután is. Ő ezt az azutánt szánta Mártának, s az igazi szerelemnek. Éjfél előtt elköszön az orvoséktől és hajrá, Almirás! Kezdődik az igazi, kezdetét veszi a nagy boldogság, természetesen nagy B-vel!

Márta egykedvűen simogatta átnedvesedett szőke haját. Éjfél előtt? Nem fognak megneheztelni, hogy ilyen hamar megfosztja őket a társaságától?

- Ohó! - tiltakozott Almirás derűsen - örvendjenek, hogy kötélnek álltam.

Márta vele mosolygott, s ártatlanul tudni szerette volna, hogy milyen kötélről van szó. Mert hiszen kötél, az nagyon sokféle van.

Van. Mindenfajta kötél. Olyan is, amilyennel a mennyekben kötözik a frigyeket. A jelen esetben affajta kötélről van szó. A nagyobbik leánnyal akarják összemadzagolni, azzal a rögeszmés álmodozóval, aki mindig röpködni szeretne, mint a libák. De ő majd elveszi a kedvét a röpködésektől. Liba ne röpködjék. Nem igaz? Persze a dolog még kissé távoli, s nem egészen bizonyos. Valami örökséget kell kivárni.

- Mert vetőmag nélkül - tette hozzá fölényesen, és egy kicsit gúnyosan is - nem szántunk.

A szántásnak és vetőmagnak ez a gyakorlati összefüggése vidám büszkeséggel töltötte el. Tele szájjal nevetett a maga ötletes ultimátumán.

Márta, aki közömbösen simogatta a haját, most egykedvűen fölemelkedett, és a vízhez lépett. Bemártotta a lábát a folyóba.

Almirás megütődve látta, hogy ugrani akar. Faképnél akarja hagyni.

Fölemelkedett ő is.

- Még nem felelt a kérdésemre!

- Gyönyörű Almirás - mondta a lány megfordulva, könnyed mosollyal - maga úgy látszik, kételkedni kezd magában. Csak jöjjön, Almirás. Úgy fogom várni, mint egy görényt. Söréttel.

Csinos ívben belevetette magát a vízbe, s onnan még egyszer visszamosolygott elképedt lovagjára.

- Tehát éjfél előtt, Almirás - kiáltotta figyelmeztetőleg.

Vadul csépelte a vizet, szinte gyűlölettel markolt bele a hullámokba. Ezt nem viszed el, ostoba, szárazon - határozta el. Megint szembefordult a folyó sodrával. Szégyellte magát, és megvetést érzett a férfiak iránt. S neki még jólesett, amikor ez a korlátolt és ifjú barom a mocskos száját az ő szájára nyomta!

Lihegve, minden mérsékletéről megfeledkezve rontott neki az árnak. Hamar elfáradt, meg kellett fordulnia. A víz most lassan vitte lefelé. Néhány könnyű mozdulattal a sziget felé kormányozta magát. A Csigás elnyúló zöldjével és magányával vigasztaló menedéknek ígérkezett.

*

A nádasban valahol dobosgém szólott, és vadkacsafiókák verdestek csonka szárnyaikkal. Benn a zsombékban combja tövéig feltűrt gyolcsnadrágban mozdulatlanul állott a piócahalász. Sebestyén a sziget bodzabokrai között üldögélt, és horgát figyelte. A folyó hátán nyugalmasan mélázott a zsinegre kötött sörösdugó.

Odaát erdő borította a hegyoldalt, rendezett alsószegéllyel, mintha csak borbély nyírta volna egyenesre a nyakát. A hullámzó parti úton ostor pattogott, és fekete bivalyfejek lassan mozgatták jobbra-balra a szekérjármot.

Az éjszakát tűrhetően töltötte a vastag pokrócba burkolózva. Délelőtt átevezett tutaján a túlsó partra, és elment a községbe, hogy dolgai felől érdeklődjék. Az alőrmester távol volt, az írnok azt mondta, nem ajánlatos, hogy eltávozzék a községből. Péterfinél egy kis élelmiszerkészletet vásárolt, meglátogatta a tanítót is, aki izzadva és lángvörösre gyulladva kopácsolt írógépén. Az úton a vágtató, lobogóhajú Mártával találkozott. Délután vetődött vissza a szigetre, és behajította horgát a vízbe. A disznópásztor vidáman üdvözölte a kavicsbánya tetejéről, s nyomban életrajzát kezdte előadni, kiáltozva és nagyokat hahotázva. Azokról az időkről beszélt, amikor még nyalka dolgokat vitt végbe a községben. Nem kellett neki háló, sem horog, ha halat akart enni, csak bevetette magát a folyóba, s a víz alá merülve kézzel kapta el a halat. Akkor még nem ismerte Rebit. Rebi csak azután kezdett utána járni, s hogy jóba lettek, mindjárt fel is adta az írnoknak az óra miatt, amelyet a vasutas zsebében talált, akit egy áprilisi reggel kivetett a víz a partra.

Sebestyén jól látta szőrrel borított veres arcát és széles vigyorát. A szél néha elszakította kiáltását, s mire a hang újra utat talált a szigethez, a kondás már a hetedik határban kószált történeteivel. Minden történet után megrázta furulyáját, és figyelmeztette a gyógyszerészt, hogy óvakodjék a nyüves Rebitől...

Sebestyén később látta, hogy kalapál valamit. Acélnak a csattanását is hallotta. Hátát egy korhadt fatörzsnek támasztotta, s átnézett a berekbe, amelynek fái alatt egy ló ide-oda csapkodott farkával. Ez az ide-oda csapkodás karmesteri mozdulatokhoz hasonlított. A lófark mintha valami bőséges szimfóniát vezényelt volna hegedülő tücsköknek, fagottozó békáknak, furulyázó rigóknak és más zeneértő rovaroknak. A sziget bokrai felett ott lebegett még az elfogyasztott gomba és sült hal illata. Jó kövér halat fogott, meg is sütötte nyomban, s úgy határozott, hogy csak a felét fogyasztja el, de jó étvágya kellemes lendületében túlette magát a kijelölt határvonalon, s mire észrevette, már csak a hal farka mozgott az ajkai között, mint egy történet epilógusa. Más vacsoráról kellett tehát gondoskodnia.

Nézegette a csendesen mozgó sörösdugót. A hegyoldal kellemes kerékpár-kirándulásaira emlékeztette. A Kék Golyó előtt ilyenkor lassú léptekkel elsétál három kanonok, körüljárják a teret, kettő hátrarakja a kezét, a középső botot tart a kezében, s éleseket szív az orrán. Ez az éles hang a fogorvos szerint zergék füttyére emlékeztetett. A piac kövezetén a délelőtti libák pihéit görgeti a könnyű szél.

Heves vággyal nézett a levegőbe, amely B. piacát varázsolta elé, a kanonokokkal, a sétálgató nőkkel, mint valami fata morgana. A megránduló sörösdugó hozta vissza a szigetre. A horgot sietve kikapta, s a gyepre csapta. A hal vad rugó módjára pattant ide-oda a parton, sikamlós teste minduntalan kievickélt az ujjai közül. Rá akarta vetni már magát, de tekintete megakadt a túlsó parton, s a hal jókora ívben ugrott vissza a folyóba. Volt a tartásában valami olyan hajlékony és húsos, mint annak a nőnek az alakjában, aki a túlsó partról most szép ívben a vízbe vetette magát.

Követte az úszó, szőke fejű nőt. Később látta kiemelkedni a vízből, és megismerte. Fekete, alaposan kivágott fürdőruhát viselt; olyan kicsi volt az egész ruha, mint egy sötét fügefalevél. Látta végigterülni a fövényen, s nem sokkal utána megpillantotta az óvatosan közeledő Almirást is.

Almirás Márta fölé hajolt. Sebestyén úgy érezte, nagyobb körültekintésre kell intenie a csókolózókat.

- Vigyázat - kiáltotta. - Ne folytassák nagyon. Tanúk is vannak.

Nem hallották a hangját. Almirás búgott, Márta nevetett. Fölállott és integetéssel igyekezett megakadályozni őket abban, hogy kiszolgáltassák neki titkaikat. De Almirás háttal volt felé fordulva, Mártát meg elfedte az ölelés. Elfedte, és úgy látszott, menthetetlenül el is borítja. Sajnálkozva bocsátotta vissza horgát a vízbe. Fülét hirtelen tisztán kivehető hangok ütötték meg. Márta egy kis földkúpon állott.

- Úgy fogom várni, mint egy görényt. Söréttel - mondotta.

A kavicsbánya alatt elterülő kicsi öbölben állottak. A Márta hangját jól lehetett hallani. A domb levágott meredek fala labdaütőként verte át a szigetre a szavak játszi gumilabdáját.

Márta most a hullámok közé vetette magát, s hamarosan eltűnt a sziget kiszögellése mögött.

- Remek! Pompásan faképnél hagyta a tolakodó kurafit. A tanító Borjúmál köztiszteletben álló hetérájának nevezte. Mindegy, hogy mi volt. Most kitűnő volt. S kurafi úr szedi a sátorfáját. Egy sárga gebe várt rá. Ez volt hát az, amelyik farkával az alkonyi szerenádot vezényelte. Almirás eloldotta a kötőfékjét, s vereségének kellemetlen terhével felkapaszkodott paripájára.

A zsombék felől, a keskenyebb folyóágban a piócahalász közeledett. Alkonyatkor szokta bevégezni a munkát. Átjött a szigetre, mert meglátta az idegen horgászt, s tüzet kért tőle. Hóna alatt befőttesüveget szorongatott piócákkal.

- Almirás úr - mutatott át az útra. Kezével megdörzsölte egy kicsit visszeres, elkékült lábszárát.

- Rossz ember - tette hozzá a fejét lóbálva.

A piócák árai estek, kezdte bátortalanul magyarázni, mert az egészségügyi törvények úgy intézkedtek, hogy a gyógyszertáraknak tilos lábon fogott piócát venni. Pang az egész üzletág, senki sem fél már a gutaütéstől.

- Gondoltam, télen egy kis nádat vágunk, az talán hajt valamicskét - közölte nyomorúságos szerénységgel. A szegénység gúzsba kötötte, az volt az élete, hogy csak állott, s várta, mikor kapja meg elkerülhetetlen jussát, a taglót, mint vágóhídi borjak. Ebből a gúzsból nézett fel gyámoltalanul a gyógyszerészre. Pedig nem is volt alacsonyabb nála, de a szegénység ismeri azt az optikai lehetetlenséget, hogy a magánál törpébbre is fölnézzen, ha egy kicsit pénztől illatozik. Azt mondta, összeálltunk, kérem, négyen, kibéreltük a szövetkezettől a nádlási jogot. Nem könnyű mesterség, világosította fel a gyógyszerészt, látva, hogy Sebestyén élénk figyelemmel hallgatja. A jég mindegyre beszakad, a havas nádról folyton a nyakába porzik az embernek a hó, az árak alacsonyak, be is kell fuvarozni az árut a városba. Két év előtt aztán átvette Almirás úr a szövetkezet vezetését, és őket kitette a bérletből, hogy aztán potom pénzért magának szerezhesse meg, és mindjárt tovább is adja albérletbe. Ők pedig négyen, négy család, most itt állnak gyerekestől, s télen, ahelyett, hogy rendesen nádalnának, járják a falvakat a piócákkal, mint a koldusok.

- Értem - bólintott Sebestyén, lenézve a piócahalász indigószínű, csontos lábára. - Monumentális gazság, piócahalász uram. A maga két lába két beteg felkiáltójel!

A piócahalász bólintott. Három gyermeke van, jelezte, egész nap csak állja a hideg zsombékot, nemigen ért ő az ilyen orvosi tudományokhoz. Odamutatta a befőttesüveget. Sovány volt a szüret, mindössze tizenhat nadályt fogott, hát hogyan is legyen az embernek kitartása.

- Osztom a kifakadását - helyeselt Sebestyén hevesen. - Mint egyént, nem áll módomban megvigasztalni, de mint kategóriáról, az a meggyőződésem, hogy egy szép napon a piócatermelés szervezetlenségének is véget vet majd egy céltudatosabb termelési rend. Sok kiküszöbölni való van itt, barátom. Megígérem önnek, hogy ha megadatik nekem, harcolni fogok a piócahalászok sorsának megjavításáért.

A halász meghatottan köszönte meg, s megkérdezte, hogy Almirással is fog-e beszélni.

A gyógyszerész bólintott.

- Beszélni fogok - és eltűnődve nézett az elégedetten távozó ember után, aki visszagázolt a zsombékos oldalra, hogy lekerüljön a gázló felé. Meglepte, hogy ilyen kéklábú, nyomorúságos piócahalászok is vannak a világon. Eggyel több kategória, amellyel egy tökéletesebb termelési rendnek számolnia kell majd.

Ferdinándnak igaza volt: amíg tőkéjét gyarapította, óvatos kis zacskójában, csak félszemmel látta meg ezeket a hibákat. Fejcsóválva tömte meg pipáját, s két lapos kő közé hevenyészett tűzhelyén tüzet gyújtott. Zsebkésével felvágta a halat, a folyóban kimosta, pikkelyét lekaparta, s kis nyárson az égő faágak fölé tartotta. A sziget fái alatt hamarosan meggyűlt a sülő hal illatos füstje.

Márta átúszott a szigethez, s a bokrok között leült a nedves fövényre. A sülő hal szagára megfordult, s a tűzhely mellett ingujjban, angolpipával a szájában meglátta a guggoló gyógyszerészt. Fölemelkedett, s a bokrokat megkerülve a tűzhöz lépett.

- Maga mit csinál itt?

Sebestyén kellemes meglepődéssel bámult fel rá.

- Nos - mondotta, hosszú szünetet tartva, barátságosan -, halat sütök. Szabad lesz megkínálnom?

- Azt kérdezem, hogy mit csinál itt a szigeten - kérdezte Márta állhatatosan.

- Lakom.

- És Borjúmálon?

- Semmit, kérem. Várom valami nyomozás befejezését. Azt mondják, telefonpóznát loptam.

- És nem lopott? - mosolygott Márta.

A gyógyszerész néhány csöpp citromlevet nyomott a halra. Ahogy nézte a lecsöppenő levet, látta a Márta barna lábát, meztelen combját.

- Amíg a halat sütöttem - jegyezte meg kissé felzaklatva -, önre gondoltam.

Márta nevetett, de nem éppen csillogó derűvel.

- Ma üldöz a szerencse.

- Almirás urat nem tartom olyan figyelemreméltó szerencsének. Ami pedig engem illet - legyintett -, azt hiszem, elhanyagolható mennyiség vagyok. - Elhallgatott, aztán hirtelen belenézett a Márta szemébe. A nap a láthatár vonaláról nyúlánk torpedót lőtt végig a vízen, a hegye a Márta szemét érte, és kékjét elöntötte valami meleg és csodálatraméltó ultramarinnal. - Kár önért, Márta kisasszony... Nekem tökéletesen mindegy, hogy Borjúmál mit fecseg az ön erkölcseiről. Hallottam az Almirás úr hetyke cuppantásait, s csak helyeselni tudom, hogy erélyesen faképnél hagyta.

- Helyeselni tudja? - nevetett Márta. - Ez egyáltalában nem érdekes. És nem is fontos számomra. Tudja, mit tartok én érdekesnek? Hogy maga itt van. És hogy annyi tehetséggel tudja kiválasztani az alkalmat arra, hogy találkozzunk.

- Borjúmál kicsi község - figyelmeztette Sebestyén barátságosan. - Mennyi lakója lehet? Nyolcszáz? Ezer? Azt hiszem, nem kell különös mágnesség ahhoz, hogy egymásba botoljunk. - Mosolyogva legyintett. - Egy Ferdinánd nevű barátom ugyan azt állítja, hogy a véletlenek legtöbbször fáradságos, és nem mindig tiszta számítás eredményei. Szerinte a sors is csak közönséges lesipuskás, arra kell tehát törekednünk, hogy kijátsszuk. Ami engem illett, nem osztom ezt az álláspontot...

Kissé eltévedt gondolatainak kellemes zűrzavarában, ügyetlenül pislogott a lány meztelen, telt vállára, s nem mert lejjebb pillantani. A barnapiros arc, s a váll barna füstszíne a szépség meleg izgalmával töltötte el.

- Ön természetesen azt mondja: pontot osztani? Rossz szókép. Vannak végtelenül mikroszkopikus pontok, amik már elméletileg sem oszthatók...

Zavarában menekült ebbe a zsákutcába, ahonnan sehova sem lehetett tovább jutni. Lehajolt, hogy a halat leszedje a nyársról.

Márta hűvösen nézte. Sebestyén nemcsak kihallgatta, de nyilván látta is a durva öleléseket, amelyekkel Almirás legénykedve magához rántotta őt.

- Kíváncsi vagyok rá, hová akar kilyukadni - jegyezte meg ellenségesen.

- Bocsásson meg, csak a megértésemről akartam biztosítani.

- Nem sokat kezdhetek a maga megértésével.

Megfordult, átugrott a bokrokon és belevetette magát a folyóba.

Sebestyén megtörölte a szemüvegét.

Megkerülte a bokrot, és tűnődve nézett utána. A szőke fej lassan távolodott. Látta az előszivárgó alkony lágy árnyékában két világos karját, majd a lábait is. Az úton ostor pattogott, hosszú szekerek nyikorogtak, farönköket fuvaroztak. Nemsokára dudálva zörgött el mellettük az ócska gépkocsi.

Szemközt a feltört tagon Mátéék még mindig a szántással bajlódtak. Áprilisban már feltörték a gyepes földet, most újra átszántották. Máté a lovakat nógatta, kérlelő, fisztulás hangon, az asszony piros blúzban lépegetett mellettük, a kantárt fogva, erélyesen.

Amikor megfordult, a nedves fövényben két kedvesen homorú mélyedést látott. Ezeket s a keskeny lábnyomokat is vigyázva elkerülte. Lehajolt, megnézte a Márta meztelen testének ottmaradt emlékeit.

- Különös nő - gondolta.

Az alumínium csuporban, amelyet Péterfitől vásárolt, teát készített. A túlsó parton elhalt a borjak csengője, s a község felől a szeszgyár gőzének lihegése. Levetette ruháit, magára burkolta a pokrócot és lefeküdt. Hallgatta a folyó egyenletes pusmogását.

A Kék Golyó ilyenkor becsukott már. A kanonokok piros szegélyű reverendái is eltűntek a káptalansor árkádjai alatt. A cukrászda előtt néhány festő ült, borotválatlanul, Lavalliére-nyakkendőben. Van Goghról és a szobabérekről beszélgettek, s olykor aludttejet kértek. A Kispipában ilyenkor már lágyan szólt a rádió, és sült a spenóthoz a tükörtojás. A sarokasztalnál a sörétesujjú fogorvos a kutyájával vacsorázott. "Kérünk, pincér fiam, két adag marhahúst. Nekem kövéret, Xerxes úrnak soványat. Nekem barna sört, Xerxesnek jól megédesített feketekávét... Halló, Sebkárjakhek úr, hogy állunk a szerelem síkján?"

Nagyokat szívott az üde hegyi levegőből, és a sikerült kirándulások vidor elégedettségével nézett fel a fölötte elterülő égre, amelynek sötétkék papirosán most tüzes lyukak támadtak.

Holnap B-ben lehet. Az autóbusz a vágóhíd felől érkezik be a piacra. Lejtősen leszalad a bognárok utcáján. Érezte a frissen készített hordók illatát, és vidáman fordult az oldalára. A hordókkal teli bognár utca után a káptalansor következik, s aztán ott van már a piacon az Erdészeti hivatal előtt. Leszáll, átvág a piaci virágágyak között, és belép a Kék Golyóba.

- Megjöttem, gyógyszerész úr!

Zinkweisz fölemeli a fejét. Orra végén a szemüveg billen egyet.

- Az ördög vigye a dolgát, hol késett annyit?

Mosolyogva aludt el. Azt álmodta, hogy Márta egy kétcsövű vadászfegyverrel kilőtte a pipát a szájából.

 

 

VI

 

Reggel újra bement a községbe, hogy a telefonpózna ügyében érdeklődjék. A postára is el akart nézni, hátha válasz érkezett Papaverintől. Tutaját behúzta a mogyorócserjék alá és tolórúdját is elrejtette. Gubacs, a kondás már furulyázva járt a pagonyban. Mereven emelgette ballábát. Olykor megrázta a fiatal fákat, s a sárga korcskutya mohó étvággyal szedte össze a lepottyanó cserebogarakat. Amikor meglátta Sebestyént, szegény ebek félénkségével bújt el gazdája lábai mögé. A gyógyszerész néhány barátságos szóval megnyugtatta, aztán kitért az útra, amely egy darabig az erdő szegélyén vezetett Borjúmál felé. A cserfák és nyírek között vörös sziklamedret vájt magának a lezúduló eső. A község felől Répafi ügyvéd homokfutója közeledett. A kerekei nyikorgó nyolcasokat írtak le. A járásbíróságra ment, ahol a régi tagosítási iratokat bújta. Nem volt haszontalan munka, mindig csurrant-cseppent belőle valami, csak ki kellett valami kis tévedést kaparászni a megsárgult egyességekből.

A májusvégi nap élesen csillant a zsombék olajos vizén. A part menti szántás kifordult rögei átvették az ekevas fényét. Máté féloldalosan ott lépegetett a barázdában, lófogú kukoricát szórt a földbe. Múlófélben volt a május, sietniök kellett. A tag erdő volt két évtized előtt, irtás után rét lett belőle, és Máté most feltörte. Néhány tuskó és kődarab hevert a tag szélén, csákánnyal, ásóval kellett kiemelni őket. Irtások helyén jól megterem a zab és a kukorica. De a föld meszet kíván, mert humuszát a hosszú erdei élet elsavanyította.

Sebestyén megállott és figyelte a Máté mozdulatait.

Ismerték már egymást Mátéval, tegnap is szót váltottak arról, hogy milyen jól hozna a mák és egynéhány gyógynövény.

Nem messze a feltört réttől volt a piros Simon háza, s szemben vele, de egy kicsit rézsútoson, az út túlsó felén az útkaparó telke és agyagviskója. A magas útról jól le lehetett látni a Simon udvarára. Egy hasas bivaly állt az itató mellett, kis méla nyöszöröket hallatva. Szarvát hátracsapta a nyakára és fölnézett a gyógyszerészre. A Simon lány háttal fordult az útnak, vizet mert a kútból a bivalynak. Ahogy húzta lassan a magasból a vödrös kútostort, egy-egy pillanatra megállt, s fejét kinyújtott karjára fektette. Pihent, ábrándozott és szomorkodott ezekben az ellopott percekben.

- Hogy vagyunk, Rozál - szólt le az udvarra a gyógyszerész.

Rozál riadtan kapta hátra a fejét, még a lába is elpirult.

- Jobban van már?

Látta a Rozál ijedt, zavart arcát, nem tudta mire vélni, meg akarta vigasztalni.

- Hétszázmillió nő van a világon - legyintett mosolyogva -, mindenik keresztülmegy rajta... Attól még elveheti magát az a bizonyos - fűzte hozzá, s kedélyesnek érezte magát, borjúmáli viszonylatban.

Rozálnak kitágultak a szemei. Meghökkent pupillái elárulták, hogy erre sohasem gondolt.

- Nem - monda halkan.

Anyja lassan jött a csűr felől, kezében teli vászonzacskóval, amelyet feszülésig megtöltött a sajtnak felvagdalt tejalvadék. A lány zavartan fordult a vödörhöz, Sebestyén megértette, hogy célszerűbb, ha továbbáll. Biztatóan ráhunyorított Rozálra, aki egy pillanatra még visszafordította arcát, aztán meggyújtotta kurta pipáját és folytatta útját.

Az út ott kétfelé vált. Az egyik ága a hegyoldal lábánál haladt a község felé és a folyót követte, a másik felkaptatott a hűvös erdőbe, és fél kilométeren át haladt a kellemes félhomályban, amíg a domb túlsó oldalán leereszkedve, újra egyesült a másik ággal. A májusi nap forrón sütötte a gyógyszerész fejét, otthagyta a folyó menti utat, és elkanyarodott az erdő felé. A szálerdő magas boltozata alatt gallyhulladékok, erjedő és oxidálódó levelek párái lehelték szembe. A gyéren álló bükkök szürke oszlopai között ellátott a hallgatag csarnok mélyébe. Ez a csarnok fölfelé haladt, kilométereken át. A disznópásztor azt mondta, hogy túl a bükkösön tölgyerdő következik, s ott vannak az aranyzúzók. Amikor még nem volt süket, szép időben a tetőről hallotta a zúzó cölöpök tompa dobbanását.

Bokor, ág nem fogta el a kilátást. Az áttűző napnyaláb fényében acélkék legyek táncoltak. Jókora csend volt, szinte súlya volt, csak az avaron törtetett ismeretlen célja felé egy hőscincér. Aztán egy korpafűszigetre ért, ott megpihent és megtisztította a csápjait. Egy kifeszített óriási pókhálóban - nagyüzem! gondolta Sebestyén - két légy siratta fiatalos botorságát. Fennről időnként valami meglazult követ indított el egy széncinke, a kő vidám ugrándozással csattant-pattant a néma erdőben, amíg aztán végleg elakadt egy fatörzsön. Lonc és kosbor dugta ki zöldjét a tavalyi levelek alól.

Odalenn, a Simon háza előtt kontyos madarat látott a porban fürdeni.

- A konty alighanem fölösleges - gondolta most eltűnődve.

Később egy görbenyakú gyerekkel találkozott, aki kecskéit legeltette. Hosszú bőrkucsma volt a fején, fülig lehúzva, s alóla piros sebek kandikáltak kifelé. Sebestyén leemelte fejéről a kucsmát.

- Minek az ilyen hőségben? - kérdezte barátságosan, az ótvartól véres fejet nézegetve. Valaki trágyalével kenhette be, barna és istállószagú volt.

- Ide ótvar elleni tapasz kell, nem trágyalé - figyelmeztette a gyógyszerész.

A gyerek elkapta a kucsmáját és futásnak eredt. Görbe nyaka és feje mozdulatlanul ült a vállán, csak lábai mozogtak.

Az erdőszegélyen friss szellő csapta meg. Itt, az erdő és község között elterülő menedékes földeken nyár volt már, a pitypang bóbitát eresztett, ernyői már fürgén vitorláztak a magasban. Az árkok sárgák voltak a boglárkától, az őszi vetés arasznyi zöldje már halkan borzongott, ahogy elfésült felette a könnyű szél. A hullámos táblák felett fürj rebbent tova; kakas volt, pitypalattyal kereste a tojóját.

Az úton a Márta rozoga Ford kocsija szaladt. Bivalyok ringtak előtte, Márta rájuk tülkölt. A kocsi az erdő alá került, s a gyógyszerész látta is a lebegő szőke hajlobogót, és hallotta a lány énekét. Említette a tanító is: énekelni szokott a kormánykerék mellett, ha magányosan volt. A havas felé járogatott. A kamarásnak méhészete volt ott az irtáson.

A községből egy lassú szamár bukkant elő, szörnyen nyikorgó talicskával. A vetéseken túl a szeszgyár málladozó fala következett. Egy résen át látszott a harangláb is, három pihenő haranggal.

Pipára gyújtott, s most erősebb ütemet parancsolt magára. Remélte, hogy gyökeresen tisztázhatja a dolgait, és továbbállhat. Útlevele és iratai olvashatatlanná áztak a vízben, az írnok semmi megnyugtatót nem tudott kibetűzni belőlük. Úgy határozott, hogy ha szükséges, telefonon kér B-ből valami igazoló iratot.

Az öreg szamár egyszerűen és végtelen közönnyel kaptatott a lassú emelkedőn. Hordó volt a talicskára kötve, s a hordóban szeszgyári moslék loccsant. Egyedül végezte a fuvarozást, bágyadtan szedte elvénhedt patáit, fülét már a legyek szemtelenkedésére sem billentette. Napjában háromszor is megtette a hosszú utat a szeszgyártól a tanyáig.

Sebestyén érdeklődéssel állt meg egy pillanatig. Levert isten, tartották a régiek a szamárról. A szügye fel volt törve, a kötélhám mellett vereslett a nyers hús. Az ember sohase adja meg magát - gondolta a fáradt állatot nézegetve. A különös Répafi, a különös Márta jutottak eszébe, és a kontyos madár, amelyet az út porában látott. Hogyan függtek ezek össze? A furcsaságuk révén. Répafi is, Márta is valami értelmetlen kontyot viseltek a fejük búbján. Párizsban látott egy nagy, lusta madarat, amelynek csontkifli kunkorodott az orrán. Emberi szemmel nézve ez a csontkifli balul kiütött ötlete a természetnek. Úgy látszik, szép számmal vannak ilyen csontkiflik és értelmetlen kontyok a természet raktárán.

A százados napernyővel, horgászbottal és hóna alatt összecsukható vadászszékkel a gát felé tartott.

- Hollálá, pathikus komám és barátom! - kiáltotta magasra emelve napernyőjét - maga még itt? Nagyon helyes. Este sakkozunk. Egy bástya előnyt magának, pathikusom. Remélem, az a lopási história...

- Tévedés, kérem - nyugtatta meg udvariasan Sebestyén.

- Rendben. Vigyázzon, ezek mindent elhisznek. Csürhe. Jól jegyezze meg: csürhét mondtam. A főpipa... bízhatok a diszkréciójában? - S be sem várva a gyógyszerész válaszát, tenyere mögött titkolódzva odasúgta: - Almirás! Jawohl! Almirás úr a főpipa! Gazdagszik, mint egy bankár. Honnan, kérdem magától. A kamarás gazdasszonyával... bízhatok magában?... viszonya van, s a doktor lánya... no, de elég, pathikusom.

Még elsorolt néhány felháborító dolgot, közölte, hogy a kamarás gazdasszonyával neki is lehetett volna egy kis közjátéka, de "Sie ist eine gefährliche Kuh" megjegyzéssel sebesen napirendre tért felette, hogy aztán megkérdezhesse pathikus komájától és barátjától, volt-e katona, és hallott-e valamit a ravaruskai áttörésről? Sebestyén emlékeztette az előadásra, amelyet a juhok szakítottak meg, és kifejezte azt az őszinte kívánságát, hogy az áttörés történetét megismerje.

Ez a kívánsága valóban őszinte volt. A keményen felszögelő bajusz és a reccsenő parancsok mögött igazi és nevezetes katonát sejtett. A nagy haditettek mindig érdeklődést váltottak ki belőle. Az életben kevés hősiességre nyílik az embernek alkalma, holott ez egyik legszebb vonása a férfi jellemének. A századost érces jellemnek képzelte, még ha tévedett is abban, hogy Almirásnak viszonya van Mártával. Megvetette a feslett nőket, de az igazságtól nem lehetett eltérni akkor sem, ha az az ő javukra szolgált. Ezt közölte is a századossal, aki éppen azon volt, hogy az út porába felvázolja a ravaruskai felvonulást.

- Mit, pathikusom, hogy nincsen viszonyuk? Akkor nem tárgyalok magával. Jó napot. Vallja be, az a bestia magát is levette a lábáról! Vallja be!

- Ezt nem vallhatom be - szabadkozott a gyógyszerész.

A százados megfordult, és haragos léptekkel csapkodta az út porát. A csapkodáshoz haragján kívül tábesze is hozzájárult.

- Nem sakkozunk - intett elutasítóan.

A gyógyszerész megütődve bámult utána. Ugyan mivel bánthatta meg? Csak nem azzal, hogy védelmébe vette Mártát? Kötelessége volt, ha már kihallgatta őket s meggyőződött róla, hogy Almirás úrnak kárba veszett fajdkakasi dürgése. Micsoda silány lovag lenne, ha szó nélkül hagyná egy nő igaztalan ócsárlását! S hogy Márta veszélyes tehén? Mosolyogva vette ki pipáját a szájából. Botor gondolat.

- Ön rémeket lát, hadvezér uram!

Most vette csak észre, amikor egy pillanatra megfordulva, a felhevült százados után pillantott, hogy a kondás sárga korcskutyája követi. Amíg a századossal beszélt az előbb, az eb gyámoltalan távolságban leste őt egy vackorfa alól.

- Nos, mi történik itt?

A kutya korcs származásának kushadt félelmével közeledett. Farka nyájasság és aggodalom között vonaglott.

- Jól jegyezd meg: irtózom a bolháktól. Tehát tartsuk be a három lépés távolságot.

Aztán folytatták útjukat a községbe. A Mátéék istállójából friss alom szaga áradt szét. Az iskola nyitott ablakából megint énekszó hallatszott. A postamesternő udvarán már kidugta piros és sárga virágját a portulák.

- Valami levelet várok, Sebestyén címre - szólott be a karbollal fertőtlenített szobába. Nem volt levele, s az írnokot sem találta a hivatalában. A postaszolga, hogy megmutathassa ezüstóráját, megkérdezte tőle, mennyi az idő. Régi, kulcsra járó órát szorongatott a markában. Lejárt - mondotta, át kéne mennie Almirás úrhoz, hogy felhúzza. Az órát tudniillik Almirás úrtól vette, de kulcsot nem kapott hozzá, mindig egy kis csizmatakarítást, fahordást kellett végeznie, hogy Almirás úr felhúzza.

Sebestyén rábámult és nevetni kezdett.

- Remek - mondta vidám csuklással.

Minthogy vissza kellett térnie a szigetre, betért a szövetkezeti boltba, hogy kenyeret, cukrot és egy kis szalonnát vásároljon. A segéd a raktárban valami rothadt aszalt szilvával bajlódott. Két kocsirakomány aszalt szilvájuk penészedett meg a helytelen kezelés következtében, hallotta a szűrszabónál, amikor a nadrágját vasaltatta. Almirás kijött az irodából, hogy átvegye a vásárlások árát.

- Még mindig Borjúmálon? - kérdezte derűs érdeklődéssel.

- Igen, Almirás uram. És két dolgot szeretnék megmondani önnek. Az egyik az a kulcsra járó zsebóra. Kedélyesebb dolgot már rég nem hallottam. A másik már kevésbé kedélyes. A nádlási jog. Ön zord haszonlesésből elvette négy szerencsétlen flótás megélhetését.

Almirás bedugta sonkanadrágja zsebébe a kezét. Elsétált a kijáratig, aztán visszafordult és hahotázni kezdett. Nevetésének magánhangzóit sűrűn, és egyre viharosabbá váló vidámsággal cserélgette. Aztán megállt az ajtóban, a seprűs láda mögött, úgy, hogy Sebestyén már nem is láthatta, és ott folytatta csúfondáros hangversenyét. A hangja aztán hirtelen komorra fordult.

- Hallja csak, népboldogító úr... fáradjon csak ide a lépcsőhöz.

Sebestyént a kijáratnál kellemetlen meglepetés érte. A sárga korcskutya alázatos félelemmel pislogott fel rá az utcáról. A lépcsőn ott volt illetlen viselkedésének felháborító nyoma.

- A magáé ez a mocskos kutya?

Nem volt az övé, de vállalnia kellett, minthogy átmenetileg mégis hozzá tartozott, őt várta az út porában, bűntudatosan lecsüggedt fejjel. Almirás nagy és kegyetlen tréfákkal fűszerezett patáliát csapott. Hogy egy ilyen megugrott fakukac akar neki leckét adni szociális maszlagokból. No, tüneményes kis társaság a népboldogító fakukac és szennyes barátja.

Sebestyén elképedve nézett le a kutyára.

- A népboldogító fakukac almirási ostobaság - jelentette ki, szemrehányóan tekintve a kutyára -, de amit a barátomról mondott, hogy tudniillik szennyes, ezt aláírom.

Lába véletlenül beleütődött az illetlen kutyanyomokba, s koppanó hangot adott. Kiderült, hogy a szobrászatnak és ízléstelenségnek ez a bámulatos keveréke égetett agyagból készült, gyári kedélyesség volt, s Almirás lopta ügyesen a lépcsőre.

- Mi ez, Almirás úr? - csodálkozott a gyógyszerész. - Ön így bánik a vevőivel? Ez a micsoda itt méltó a fantáziájára. Magasröptű gondolat, meg kell vallani. Körülbelül ilyennek képzeltem önt.

Almirás derűsen vonta a vállát. Neki tökkel ütött mindegy, mondotta, hogy egy megugrott fakukacnak mi a véleménye róla.

- Tökkel ütött mindegy? - gondolkozott el Sebestyén. - Ön méltatlan ezen a helyen Almirás uram! Remélem, sikerül erről az illetékeseket is meggyőznöm. - Fölemelte a kezét és elköszönt. - Önrendelkezési jogot nemcsak a cserebogaraknak, de a kijátszott embereknek is!

Lenn az utcán megemelte kalapját a kutya előtt.

- Bocsánat, hogy gyanúba fogtam. Gyerünk. A három lépés távolság már nem kötelező...

- Nem - mondotta később a tanító lakása felé haladva -, Almirás ebben a magasröptűségben nem áll egyedül. Ott van a gyár, amely ezt a műtárgyat előállította. Az igazgatóság, amely a termelést irányítja, a részvényesek, akik a szükséges tőkét rendelkezésre bocsátják, a könyvelők, akik a hasznot és ráfizetést a nagy üzleti könyvekbe bevezetik, s az osztalékot kiszámítják. A munkások, akik a nyersanyagból a kész cikket előállítják. A csomagolók, akik csomagolják. A fuvarosok, akik fuvarozzák. Az ügyvédek, akik a hátralékos vételárat perlik. És végül a sok kitűnő fogyasztó, akik ugyanazzal a kedélyes nyugalommal lopják oda ezeket a műtárgyakat gondterhelt emberek lábai elé, mint Almirás...

Nem, nem tudott lelkesedni az ötletességnek e kitűnő termelvényei iránt. Kipirulva, lelkében a méltatlankodás és szomorúság parazsával elindult a lopótök alakú utca öble felé, hogy Répafi ügyvédet, aki vakolatlan házának ablakában üldögélt, a piócahalász ügyének képviseletére felkérje.

*

Dél elmúlt már, a tanító egy szeszfőzőn rántottát kotyvasztott, s míg a sivár láboskában a szétfolyt tojások haragos péppé kérgesedtek, mint az élet mocskos szeszfőzőjén az egykor híg emberi lelkek, a tanító legépelt kéziratát böngészte. A füle örömtől égett, a szép alkotások csalóka örömétől. Készülő könyvének legszebb fejezetét írta meg az éjszaka. Lázas és szókimondó szépségeket vetett papírra, a meggyőződés lázadozó stílusában, sisteregve olykor a haragtól, hogy a legegyszerűbb igazságok is mily tehetetlenül megakadnak az emberi koponyák falán. Letette a fakanalat, ceruzát ragadott, és az ablakpárkányon, félre sem tolva onnan a hajfésűt gyerekesen csillogó szálaival, hevesen folytatta alkotásait. Ihletett sorok voltak. Boldogan lélegzett. Nem állhatta meg, hogy ne gondoljon az iskolaigazgatóra, arra a tudatlan és mekegő kecskebakra, aki gúnyos célzással illette munkáját. És a felesége, az irigység és gonoszság szorgalmas hangyája látni fogja, hogy kinek a dadogását utánozta oly arcátlanul. A kemény ceruza felhevülten futkározott az irkalapon, és a rántotta odaégett. Elfojtotta a szeszlángot, és visszatért az ablakpárkányhoz; gondolatai lobogtak, most kellett, ebben az izzó állapotban kiformálni őket, mint a csattogó patkót. Ceruzája koppant olykor, s aztán továbbfutott. A tanító az ablakpárkány fölé hajolt. Sovány volt, a szeme már keresztben állott, mintha fejbe verték volna. Most jött az összefoglalás, az utolsó fejezet izzó muzsikája, a kicsendülő szózat a földről, amely az emberiség bölcsője és temetője. Valami végső kiáltásra gondolt, amely messze fog zengeni a világba. Nagy szivárványt akart kirajzolni az apoteózisos mondatokból.

Alig aludt valamit az utolsó hetekben. Most már csak néhány oldal volt hátra. Semmit sem látott, csak saját gondolatainak szivárványát. Még halovány volt s talán nem eléggé ívelt. Színeket kellett hozzáadni. Pirosat, kemény kéket és lágy zöldet. S akkor minden betetőződik.

Sápadtan és megindultan eresztette le fejét a karjára. Az odaégett rántotta füstjében, s a maga lelkének füstölgésében elnyomta az álom. Elaludt. Sebestyén köhécselve nyomogatta a szemüvegét, amikor belépett.

- Mi történik itt? - kérdezte szaglászva.

A tanító zavart mosollyal túrt bele lecsüngő hajába.

- Ó, Sebestyén úr... Végtelenül örülök...

Túlzott boldogsággal kínált helyet vendégének az egyetlen széken. Kenyeret, vajat tett sebesen az asztalra, és elrohant, hogy mézet hozzon a háziasszonytól. A gyógyszerész vajat kent a kenyérre, s a kis lábosba pillantott.

- A régiek ökröket áldoztak az égő oltáron, ön tojásokat. Nos, hogy van preceptor uram?

A tanító nagyon jól volt. A tekintetében ragyogva úszkált az alkotás öröme. Elfogódottan engedélyt kért, hogy amíg vendége a szegényes ételekből fal néhányat, felolvasson befejezés előtt álló művéből.

- Az csak természetes - intett a gyógyszerész, és néhány zöldhagymát kért.

A felolvasás másfél órát tartott, s ez az álmosító körülmény nem maradt hatás nélkül Sebestyénre.

- Kissé elálmosodtam - mondta -, de azt hiszem, kitűnő lesz. Az elején némi stílushibák horzsolták a fülemet, ezek azonban igen elenyésző dolgok.

A tanító elpirult. Eddig nem dadogott, most többszörös kísérlet után sem tudott kifejezést adni végtelen hálájának.

- Végtelen hála? Mire jó ez, kérem? Ismertem egy Ferdinánd nevű urat, aki azt mondta, hogy az író sohase hálálkodjék, ha a polgár kegyeskedett biccenteni. Egyébként rendetlen fickó volt. Akárcsak ön, magiszter uram, aki úgy látom, a tojáslábost a kalapomon tartja. De nézze csak, emitt közeleg Kurkai kisasszony.

A Kurkai lány jobban hasonlított egy levegőóceánban úszó gémhez, mint valaha. Nyaka, testének nosztalgikus vonalai, vékony karja mind egy küszöbön álló röpülésre vallottak. Még keserű tekintete is. Civakodott az anyjával, s otthagyta az ebédet. Vadgesztenyevirággal legyezte magát. Ah - mondta leülve az ágy szélére. Nézte a két meglepett férfit. Reménytelennek látta a sorsát, és választani próbált közöttük. A tanító, arcába hulló hajával, piruló suhancképével és olthatatlan szomjúságával sehogy sem tudta ábrándba ringatni. Ringani valamin, hullámokon, az éterben, acélos férfikarokban, szavak szárnyán - tudata mélyén ennek az állapotnak az előidézését várta a férfitől. A tanító kócos és kezdetleges volt, komolytalan pihék áztak a halántéka alatt szenvedélyének verítékétől. Néptanító! Gályarab falun! Mikor jut el egy tanító a világba, vonatra! Nem, nem. És a gyógyszerész? Különös ember. A ruhája már nem olyan gyűrött, haját is levágatta, világiasabban fest. A gondolatai olykor mulatságosabbak a kelleténél, lénye azonban sok érdekességet ígér.

Sóhajtott és cigarettára gyújtott.

- Láttam, az ügyvédnél járt.

Igen, hagyta rá Sebestyén, közügyben felkereste. A piócahalász dolgát szerette volna megbeszélni. Micsoda bogarak! Répafi az ablakban ácsorgott, de amikor belépett hozzá, már egy vaskos iratcsomóban volt eltemetkezve.

- Háromszor köhécseltem, amíg végre felbukkant gondolatainak mély tárnájából. Nagyon meglepettnek látszott. Közöltem vele, hogy mint a jog és igazság felkent védőjéhez fordulok hozzá. Megjegyeztem azt is, hogy a magam részéről minden ügyvéd címtáblájára egy mentőangyalt festenék. A közvélemény, amelyet félműveltség és félismeretek jellemeznek, mondtam neki, azt tartja az ügyvédekről, hogy haszonlesők, szőrszálhasogatók, s pénzért egy bolhát is meg tudnának patkolni. Répafi erre morgott valamit. Hogy igen, vannak ilyen disznók, ami arra késztetett, hogy megkérdezzem tőle: a társadalom, avagy az ügyvédi kar disznóira gondol. Majd áttértem jövetelem céljára, ecseteltem a piócahalász és társai ellen elkövetett súlyos jogfosztást, és annak a benyomásomnak adtam kifejezést, hogy a Répafi doktor kitűnő kezeibe megnyugodva tenném le sorsukat. Répafi erre büszkén bólintott. Úgy van, mondta. Az ő kezei nemcsak kitűnőek, de tiszták is, s abban az előnyös helyzetben vannak, hogy egy szorítással összeroppanthatják ellenfelének nyakcsigolyáját, csak mondjam meg előbb, mekkora összeget szántam előlegül erre az összeroppantásra. Mert ő, tette hozzá, olyan mentőangyal, aki megszabott költségtarifával dolgozik. A falon függő jogtudori oklevél nagy pecsétjére mutatott. Fájdalom, feleltem neki, nem áll megfelelő forgótőke a rendelkezésemre. Rám rivallt, hogy akkor miért háborgatom, és miért dugom bele az orrom a más dolgaiba. Kiáltozott, hogy elraboltam az idejét, s ragaszkodik hozzá, hogy elrabolt idejének ellenértékét haladéktalanul kiegyenlítsem. Kifizettem. Optikai tévedés, mondtam neki, ön nem mentőangyal. Ügyvédi iroda a borsos előleghez.

- Répafi! - legyintett a tanító. - Kár vesztegetni rá a szót.

- Panaszt fogok emelni a szövetkezet központi vezetőségénél.

- Ah - sóhajtott a lány tréfásan -, mintha súrlókefével dörzsölnék a hátamat. Hagyják ezt a butaságot... Inkább beszéljen az utazásairól - fordult Sebestyénhez. - Látott már igazi pálmát?

A gyógyszerész tudta, hogy előkelő tengerparti sétányokról akar hallani, előkelő nőkről, fehér jachtokról, amikről női fátylak lobognak, s amiket a kaland csapongó sirályai röpködnek körül.

Igen, felelte tárgyilagosan. Neki nem voltak fátylas kalandjai, látott jachtokat, de éppen súrolták őket, az első pálmafát pedig egy kovács udvarán pillantotta meg, ha jól emlékszik, Génua közelében. A vonat a kovács háza előtt haladt el. Az udvaron füstölgő vasat kalapáltak a szurtos kovácslegények, s hátul, rozsdás gépalkatrészek között nőtt a pálma. Hatalmas, spontán pálmafa, szőrös törzzsel, óriási levelekkel.

Az udvaron megpillantotta a gyászos kis tyúkot s megemlítette, hogy Párizsban is látott tyúkot kapirgálni a Rue Chappe kövezetén, nem messze a Clichy bulvártól. Erről, mondta, eszébe jut, hogy egy előkelő étteremben volt egyszer egy Jozefin nevű nővel, aki kakastaréjt evett.

- Jozefin? - kérdezte az orvos lánya messzire nézve.

- Fréjus Jozefin. írd Fréjus olv. Frézsü - bólintott a gyógyszerész. - Jozefin kakastaréjt evett, én meg lovagvárat.

- Lovagvárat? - ijedt meg a tanító.

- Milyen volt? - kérdezte a lány enyhe izgalommal.

- Veszett sok pénzbe került. Ott építették fel előttem.

Igen, az alkatrészeket libasorban hozták a pincérek, folytatta vidáman. Az egyik néhány rizscsomót rakott eléje, kis üvegből folyadékot csurgatott rá, s egy sima csontkanállal, mint kőmívesek a habarcsot, az egészet lapos koronggá kente. Erre aztán ráillesztett egy kerekre nyírt hússzeletet. Alig végzett az alapkőletétellel, tálakkal, metszett üvegekkel és számtalan szerszámmal felszerelve megjelent a következő pincér, aki olajba mártott ecsetet húzott végig a húslapon, barna habarcsot kent rá, fölébe ez is egy kerek húskorongot illesztett, s mindezt újabb habarccsal öntötte le. Helyét aztán átengedte a következő pincérnek, aki egy etruszk vagy régi gall kancsóból zöldes bort loccsantott a műre, s az egészet valami jótékony sűrű mázzal vonta be. Távozása után újabb szakemberek jöttek, akik burgonyából és spárgából keresztgerendákat majd bástyákat képeztek ki, a tetőszerkezetet lapos pulykamellel padozták ki, s néhány olajbogyóval a keresztgerendákhoz szögezték. Végül a tetőoszlopokat rakták fel, azután megjelent a főpallér, körüljárta a tornyos bástyát, a toronyba vaníliarúdon csüngő zászlót tűzött, s meghajolva átadta a művet rendeltetésének. Olyan volt, mint egy igazi lovagvár, mintha csak a falon függő hatalmas gobelinről mintázták volna. Középen állott az építmény magasba vesző csúcsaival, lábainál a növényzet: retkek és áthatolhatatlan salátabokrok.

Az orvos lánya, aki szenvedélyes figyelemmel hallgatta az előadást, most kitekintett az ablakon. Látszott, figyelme hogyan hagyja ott a társaságot, hogyan távozik el gondolatai közé, amelyek e pillanatban valószínűleg heliotrop színűek voltak. A tanító messziről s leverten követte.

- Ki volt az a Jozefin? - kérdezte a lány halkan.

Sebestyén megtörölte a szemüvegét. Jozefin? Nagyon szokatlan kis nő volt. Mondhatnám azt is, drámaian feledhetetlen. De rájött arra, hogy ebben az életben mindent és mindenkit el lehet felejteni. Nem, a lelkünk nem borostyánkő, amely évmillió évekig őrzi szerelmünk szúnyoglábait.

- Van valakije? - fordult hozzá az orvos lánya nagy, vizsgálódó szemekkel.

- Valakim? Birtokos raggal? - Megrázta a fejét. - Nincs... - Fölállott, elköszönt a lánytól, és megrázta a tanító kezét. - A könyvének sikere lesz, meglátja, preceptor uram. Bizalom. Az igazságot nem lehet sokáig a víz alá nyomni, mondja Ferdinánd; ha megfojtják, fölszállnak a buborékjai s hirdetik: a disznók itt megint eltettek egy igazságot láb alól. Nos, Ferdinánd túl sok disznót látott közöttünk. Azt hiszem, sokkal kevesebben vannak, mint ahogy ő hiszi. És most jó napot kívánok, Isten önnel Kurkai kisasszony. A tanító úr megítélésem szerint derék jellem és kitűnő szív...

Elhagyta a házat és kifordult a községből, hogy visszatérjen a szigetre, horgászbotjához.

*

A füvek, a vadrepce és a sóskacserjék páráját szétvitte a tavaszi szél, és elkeverte a szeszgyári moslék csípős szagával. Az erdő felől lassan baktatott az öreg szamár, s mögötte tompán dübörgött az üres moslékos hordó. Lassan, öreg gondolataiba merülve lépegetett a kihajló fatörzsek és lombok miatt keskennyé váló úton. A háta mögött hirtelen feltűnt a Márta haragos gépkocsija, és fülrepesztő hamis gágogással igyekezett a közönyös állatot az út szélére terelni. A szamár ügyet sem vetett a türelmetlenkedő kocsira. Az elromlott tülöknek olyan volt a hangja, mint egy felzaklatott gúnárnak. Márta rákiáltott a nyugodtan baktató szamárra, aztán megeresztette egy kicsit a gépet, s a kocsi orrával szépen az árokba lökte a hordót, a kicsi kordélyt, s vele együtt a szamarat is.

Sebestyén összevont szemöldökkel nézte a jelenetet.

- Valami zeneibb figyelmeztetést kéne használnia - vetette oda rosszalló gúnnyal. - Talán szamár és ember egyaránt jobban engedelmeskedik neki.

Márta leállította a motort.

- Talán valamit a Bajazzókból - indítványozta finom, de sértő hanghordozással. - Megfelel magának?

- Indítványozom, Márta kisasszony, hogy mellőzzük az effajta zenei csipkelődéseket. Én csak azt akartam jóakaratúlag értésére adni, hogy az ön rekedt huffa-huffája úgy hat, mint valami fonetikai önkényeskedés. Tele van idegességgel és semmibevevéssel. Türelem kell mindenhez, kérem.

Márta lenézett rá. A jóindulatú arcra, ostoba pipára és mulatságos okuláréra.

- Mondja csak... Maga mit papol itt, mint egy vándor apostol? Miért nem hordja már tovább az irháját?

- Irha? Irha... - Lenézett a földre. - Nem tőlem függ. Irhám fölött e pillanatban nem én rendelkezem. Mondja meg nekem, Márta kisasszony, miért vagyok én önnek az útjában?

Márta nevetett.

- Utamban? Csak éppen annyira, mint ez az öreg szamár.

- Szép hasonlat. - A szamárra nézett, amely az árokban, a felfordult hordó mellett átadta magát bóbiskoló sorsának. - Köszönöm.

- Nem ütődött maga egy kicsit?

- Mond valamit - hagyta rá fölényesen a gyógyszerész. - Egy barátom szerint olyanok vagyunk, mint a karszti házak, megrakva a butaság köveivel, nehogy elvigyen a szél.

- Kedves ember lehetett a barátja... - Rálépett a gázpedálra. - Nem tudná úgy intézni, hogy ne találkozzunk többet?

- Gondolkozni fogok rajta - nyugtatta meg szomorkásan a gyógyszerész.

Belépett az árokba, talpra állította a kordélyt, s a szamarat a fülénél fogva kihúzta az árokból. Ügyet sem vetett többet a tovaporzó kocsira.

- Hálát kell adnunk Istennek - mondotta -, hogy nem vette elő a puskáját, és nem eresztette beléd szeszélyének apró golyóit...

A tanítótól tudta, hogy a fegyvert mindig magával viszi a kocsiban, s időtöltésből varjakat és vércséket lődöz.

A szamár megállott az úton. A tekintete nem irányult semmire, csak önmagába nézett. A szamarakat nem érdekli a világ sok apró-cseprő szamársága. Csak a nagy dolgokat kedvelik. S hol talál egy szamár nagyobb dolgot, mint a maga gondolatai között?

Sebestyén még egyszer megfogta a fülét. Valami rokonszenv töltötte el. A jövő termelési rendnek, gondolta, fel kell állítania a szamarak s mindennemű szolgaállatok nyugdíjintézetét.

A szamár szügyét nyersre horzsolta a kötél. A kötelet egy kicsit magasabbra erősítette.

- Kitartás! - biztatta az állatot, aztán meglegyintette a hátát és elindította.

Harkály kopácsolt egy fatörzsön. Virágok nyíltak a folyó partján, s a magasban bíbic bukfencezett, hogy elbájolja a tojóját. S ha valamilyen bukfenccel próbálkozna ő is, hogy Mártát elbájolja?

Nem, tudta, hogy Mártát sohasem fogja elbájolni. A gondolat, hogy holnap már otthon lehet, megvigasztalta és a Márta minden kegyetlenségéért kárpótolta.

Fütyörészve haladt a virágzó fák alatt. Látta a disznókondást, amint merev ballábával leereszkedett a kavicsbánya dombjáról.

 

VII

A körorvosné elképedve vette át a bárányfejet. A véres és mocskos kis faládában, amelyet egy kezdetleges tábla mészárszéknek nevezett, egy pállott májdarab, s egy félszárnyú tüdő csüngött a kampón.

- Ezt mondta? - kiáltott fel. - Egy ilyen semmiházi könyvügynök meri beledugni az orrát a község ügyeibe?

Ócska, hosszú fülbevalói hevesen rezzentek össze. Benyomta fejébe kétszarvú gepidakalapját, és bezörgetett a pap házvezetőnőjéhez. Egyrészt, hogy egy kis tárkonyt kérjen a bárányfejhez, másrészt, hogy tapogatózásának makacs művét folytassa. Izgatottan és egy borzeb szívósságával nyomozta, hogy a másállapotos Simon lány kivel szűrte össze a levet. Érdeklődésének egyik kisebb csápját a vizsgálószékkel történt baleset irányába is kinyújtotta. A Simon lányról nem sokat tudott meg. A patkolókovácsot emlegetik, vélte a pap házvezetőnője. Ez nem elégítette ki. Ő inkább a nyugalmazott századost fogta gyanúba.

Elégedetlenül rúgtatott tova.

- Oh - torpant meg hirtelen. A csellengő könyvügynökről elfelejtette leadni a gazdasszonynak legfrissebb értesüléseit. Elképesztő dolog volt. Belekötött a mészárosba, hogy miért nem takarja le orgántüllel az áruját. És miért engedi meg, hogy a szomszéd pöcegödörből odalátogassanak a legyek. Hát mi köze ehhez egy ilyen idegen semmirekellőnek? Mi jogon avatkozik bele az egészségügyi hatóság, azaz a férje hatáskörébe. S ez nem minden. A patkolókovácsnak megjódozta és bekötötte a csuklóját, a századosnak meg azt ajánlotta, hogy áztassa korpás fürdőben a lábát. Hogy tűrhetik ezt? Nem látják, hogy valami gyanús szándékkal lábatlankodik a községben? A tanító a barátja. Mérget vesz rá, hogy valamit kotyvasztanak.

Hirtelen belenyilallt a gazdasszony szava. Azt mondotta, hogy kétszer is látták a lányát bemenni a tanítóhoz.

- Drága őrangyalom - rezzent ki belőle a hangos ijedelem -, csak nincs közöttük valami.

Megkövülten állott az út közepén, sápadtan bámulta az egyik kapu alól kicsordogáló istállólevet.

- Amilyen hóbortos birka, még képes rá - gondolta elkeseredetten. - Összejárni egy ilyen dadogó ágrólszakadttal, egy bolsevistával, akit héthónapi házasság után faképnél hagyott éjnek évadján a felesége! Ahelyett, hogy igyekeznék egy kicsit összemelegedni azzal a helyes Almirással, aki olyan szemmel láthatólag tollaskodik, és első embere lesz maholnap a községnek. De a szerencsétlen teremtés mindig a maga kis birkaagya után indul.

Sóhajtva folytatta útját. Eszébe jutott az elmúlt este meleg hangulata, amelyet Márta, ez a hívatlan törlőrongy olyan csúffá tett alávaló tréfájával. Ki hívta, miért jött? Talán megsejtette, hogy Almirás készül kirukkolni a mondókájával. És ő még abban a hiszemben, hogy összegereblyézi a lányával, azt indítványozta, hogy játszanak szembekötősdit. Ő is egy szembekötősdi ürügyével szaladt bele a férje ölelő karjaiba. De a lánya, ez az ostoba lúd, állhatatosan elügyetlenkedte a dolgot, és átengedte a bekötött szemű Almirást Mártának, aki érzéki, bujtogató nevetésével át is csalogatta a szomszéd szobába. Ne hagyd, te fajankó - súgta oda a lányának - menj utánuk! Ha a lánya szót fogad, talán nem történik meg a csúfos baleset. Almirás nekiment az üvegszekrénynek, mindent összetört, és véres fejjel tántorgott vissza a nappaliba. Márta vezette bele az üvegszekrénybe, semmi kétség. Látszott a gonosz mosolyán, diadalmaskodó macskaábrázatán, hogy szándékosan tette csúffá Almirást és az estjüket.

Megint nyomott egyet gepidasisakja tetején és lázongó lélekkel szedte lábait.

- Bemegyek ehhez a pogácsaalmához - határozta el, amint Péterfi elé ért.

Rendesen a szövetkezetben vásárolt, de most, hogy az Almirás és nagyobbik lányának útját összeegyengette, úgy vélte, nem árt, ha kisebbik lánya esélyeit is előkészíti. Maholnap hazajön a városból, és itt fog csüngeni a nyakán, mint egy hagymakoszorú. A Péterfi puffadt kis alakja és tulipiros almaarca nem bűvölte el túlságosan, de nem volt mit válogatni. Puha lélek volt, buta egy kicsit. De ez a legjobb férjanyag. Más oka is volt annak, hogy betért most az üzletbe. Azt hallotta, hogy Péterfi a szomszédos község orvosával adatott magának valami injekciót. Ezzel is kezdte, óvatosságból. Az ember ne fogja meg kézzel a szalonnát, amit az egérfogóba tesz.

- Mily öröm, nagyságos asszony - köszöntötte Péterfi álmos nyájassággal.

Az orvosné a citromok fölé hajolt.

- Ezek nem citromok, kedves Péterfi, ezek kökények.

A szavakat úgy fújta ki csővé alakult száján, mint ausztráliai bennszülöttek mérgezett nyilaikat, egyenesen a megadóan mosolygó szatócs gyengélkedő szívpitvarába.

- Kezit csókolom - motyogta Péterfi szomorkás udvariassággal. - Néhány nap előtt kaptam őket.

- Mondja, Péterfi - kérdezte az asszony visszadobva a ládába a citromokat, amik amúgy sem érdekelték -, mit kér magától az az ifjú csodadoktor azokért a rozsdás injekciókért? - Nagyot fújt, sajnálkozó hangon tette hozzá. - A múltkor vérnek nézett szegény egy gumidarabot.

Péterfi alázatosan pislogott fel vastag és bágyadt szemhéja alól.

- Gumit, nagyságos asszony?

- Gumidarabot, Péterfi. Egy ócska klisztírcsőről vált le. S azt mondta rá a boldogtalan: belső vérzés.

S most fölvette átmeneti arcát. A pillantása megenyhült. Áthidaló pillantás volt, amely szigorának kietlen szikláiról átevezett anyaszívének mosolygó mezőire. A kisebbik lányát akarta szóba hozni, de belépett a kis szatócsboltba Sebestyén, és az áthidalási művelet elmaradt.

- Három dekát a legfinomabb indiai teából, Péterfi uram - mondta a gyógyszerész szívélyes hangon, és udvariasan odabiccentett a körorvosnénak is, aki haragosan kapta el a fejét. - És kettő darab vadonatúj kanalat. S mindehhez csapjon, kérem, hozzá egy deci jamaikai rumot... Nincs valami teasüteménye is?

Nem, teasüteménye sohasem volt, s valószínűleg már sohasem is lesz Péterfinek. Fáradtan szállt le a létráról, és egy csomagból kibontott két fénylő pléhkanalat.

- Vendégeknek lesz, instálom? - kérdezte szelíden.

- Körülbelül... A jó társaság és a jó tea a legszebb gondolatokat sugalmazza. S el kell önnek is ismernie, hogy az embernek szüksége van olykor szép gondolatokra...

- Azonnal, kezit csókolom - biccentett Péterfi a körorvosné felé, aki kemény bimbóba csücsörítette a száját. Két kanál? - kérdezte Kurkainé magától. Ez valamit forral a tanítóval!

Beleszagolt a tehéntúróba és megrázta a fejét.

- Micsoda szemetet tart maga raktáron, Péterfi?... Sajnálom, de igazán nincs mit keresnem magánál.

A számítása zord volt és világos. Péterfi bizonyára bekopogtat majd este hozzájuk, hogy gyámoltalan korcskutya módján visszaalázkodjék a jóindulatába.

- Egyébként - vetette oda, miután kapirgáló mozdulataival mindent szétdobált - jól teszi, ha résen van, Péterfi. Mindenféle gyanús elem lábatlankodik mostanság a községben.

Mérgezett nyílvessző-pillantást röppentett a derűsen füstölgő Sebestyén felé, és fürgén kikoppant az üzletből. A szatócs bánatosan nézett utána. A citromokat néhány nap előtt vette át Almirástól. Hogy megvizsgáltatta magát egy másik orvossal? Igaz, nem tagadhatja. De amikor olyan nyugtalanul működnek a szívbillentyűi. Kurkai folyton fokhagymával eteti, hiába mondta neki, hogy nem állja gyomra a fokhagymát. Sebestyén megveregette a karját.

- Ne eméssze magát, Péterfi úr. Láthatta, felém is rúgott egyet öreg sarkantyújával. De én füstölök rája, Péterfi uram. Hagyja, hadd menjen Almiráshoz. Becslésem szerint nem sokáig jár oda sem. Mert ha minden jól megy, Almirás úr egy félév alatt csődbe viszi a szövetkezetet. Azt mondom önnek, vétkes gazdálkodás folyik ottan...

A körorvosné sietett, hogy a bárányfejjel és tárkonnyal mielőbb hazaérjen. A Répafi vakolatlan háza előtt haladt el. A vén tolvaj jó borsos számlát küldött azért a csipetnyi örökségi ügyért. A kókler, azzal a gyertya-históriával! Mindenki tudott erről a gyalázatosságról. Az erős légvonat átszívódott a vakolatlan fal likacsain, s ha erős volt a szél, még a gyertyát is eloltotta a szobában. Ebből szedte meg magát egy időben. Igaz, azóta ebek harmincadjára került. Égő gyertyát adott babonás kliensei vagy ellenfelei kezébe, s ha az magától elaludt, bele kellett menniök szegényeknek a vásárba. A gondviselés intése - mutatott az elaludt gyertyára. Most meg a kamarást szeretné kiforgatni az erdőkből. Már ígérgetett is egy-két embernek, ha a kezére játszanak.

A százados a kapuban állott és esernyőjével tisztelgett. Horgászásra indult.

- Ma potykán alól nem adom, Frau Oberärztin. Mitől áll olyan ferdén a kalapja? Hja, az ifjúi temperamentum...

Mennyi bárgyúságot fecsegett ez az ember! A legkorlátoltabb férfi az egész járásban. Férfi?... Utálta ajka alatt azt az idejétmúlt szőrlegyecskét. Helyrenyomta fején ferde gepidasisakját, és folytatta útját. A cselédjével él együtt. Jól a nyakára ült az a lompos szénaboglya. "Kinn az utcán - kiáltozta neki nemrégen is - maga lehet miattam százados, de a kapun belül tartsa a száját, mert magára öntöm a zaftját!"

A poros utcán Máténé jött vele szemben. Sok sáros cipőt keféltek ezek, amíg zöldágra vergődtek. Bivaly, föld, friss cserepek. Keserűen fordította félre a fejét. De Máténé kedvesen és illendően köszöntötte.

- Hogy van, kedves? - dobta oda hirtelen Kurkainé is kedvességének néhány opportunus rongyfoszlányát. Lehet, hogy most már ráadják magukat a szaporodásra is, gondolta, nem árt, ha egy kis leereszkedést mutat. A gyerek hurutos lesz, szembajt, difteritiszt kap, az ember legyen hát szívélyes.

Átment a hídon. Mindent összegezve, nagy elégedetlenség maradt vissza benne. Becsapta maga mögött a kaput. A kapufélfáról levált a doktor cégtáblája, s egyetlen szögön csüngve ide-oda kezdett himbálózni. A körorvos a pipáját fúrta. Azt akarta kérdezni, mit begyeskedik megint, de aztán meglátta a bárányfejet és ellágyult az arca.

- Tárkonyt hozott-e?

Ah, sóhajtott az asszony. Egész nap a tornácon sütteti a hátulját, nagyokat hazudik arról, hogy indiai ludat lőtt egyszer a berekben, ahelyett, hogy egy kicsit gyarapítaná orvosi gyakorlatát.

- Az a könyvvigéc még mindig itt van! - kiáltotta. - Tud róla? Maholnap elszedi a betegeit.

*

A gyógyszerész elalvás előtt hallotta az üres moslékos hordó szaggatott dübörgését. Az öreg szamár, gondolta, úgy látszik, még nem ért haza a hordójával. Ez a dübörgés később egyre erőteljesebb lett, megsokszorosodott, és úgy hatott, mintha ezer moslékos hordó dübörögne le a hegyoldal kövesebb lejtőjén. A hordóba aztán hirtelen belecsapott egy tenorhangú villám, a dongák szétestek, és a híg moslék mind a gyógyszerész nyakába zúdult. Felugrott, magára kapta ruháját, és a pokróc védelme alatt a gyertyánfa alá menekült.

- A pokolba is - kiáltotta meglepetten. Az ember nyugodtan elszállásolja magát az üregében, mint pondró az almában, aztán egy váratlan fogsor beleharap az almába, s a pondró ott találja magát nedvesen, és a farkát kapkodva a szabad ég alatt.

Az eső hatalmas zajt csapott, zúgott, bőgött és sistergett, mint a forró zsír. Sebestyén később valami halk kottyanásra lett figyelmes. Lába alatt kottyant, sziszegett a víz. A folyó felnyomult a szigetre.

A sötétben valahogy felhúzódott a gyertyánfa egyik kiálló ágára. A pokróca már átázott, inge is nyirkosan tapadt a hátához. Megnyugtatta magát, hogy kutyabaja sem lesz. Kirándulásokon sokszor elfogta a zápor, mégse szedett fel soha hűlést vagy náthát. A nedves pokróc ellenére hamarosan át fog fűlni a háta, testmelege feldolgozza a hozzátapadó nyirkosságot, s elszigetelt hő fog képződni a pokróc alatt.

A cipőjébe azonban beszivárgott az előbb a víz. A mennybolt változatlanul csurgott. Ha látná őt Papaverin a fán kotolni ebben a kietlen feketeségben, átkozott vakaródzást csapna. Mi az, ifjú kolléga? Ezt nevezem aztán rendszeretetnek. Éjszaka egy fán csüngeni, mint egy vizes rongy! Kellett magának Párizs? Ahelyett, hogy most az igazak álmát aludná a Kék Golyó ügyeletes szobájában, vagy hajszálhasogatásokkal teli lakásán, özvegy Kempelnénél!

Cipőjében zizegett a víz. - Szent József! - csapná össze a kezét Kempelné, hol járt ebben a lucskos időben, Sebestyén úr. Hamar, húzza le a cipőjét és harisnyáját! Egy teát s egy kis izzasztót!

A gyertyánfa alatt szabályosan cuppogott a víz. A folyó, úgy látszik, teljesen elöntötte a szigetet. B-ben is kiöntött egyszer a Tímár-patak és elborította a teniszpályát. Ilonával együtt nézték meg az áradást. A patakban áztatott marhabőröket a víz sodra mind kirakta a teniszpályára. Jól emlékezett az Ilona arcára. "Most egy félévig megint nem kapunk senkit, aki a pályát lehengerelje".

Alapjában véve írnia kellett volna néhányszor Ilonának. Az érzelmi cérna, amely összefűzte őket, valószínűleg végleg elszakadt...

- Érzelmi cérna? - kérdezte magától később. - Jó lesz vigyázni az ilyen költői metaforákkal. Az ember gyanútlanul követi őket, mint vadász a vadcsapást, s észre sem veszi, hogy zavaros degeszbe lépett. Ki látott már érzelmi cérnát? Ferdinándnak nyilván helyes megfigyelésen alapszik az a megjegyzése, hogy amint a kezdő kerékpárost sem az akarata, hanem a járműve irányítja, úgy a rossz költőt sem a tehetsége, hanem a tolla ragadja magával.

Megszokta az egysíkú embereket, s bűnökben is a simaságot, de Ferdinándnak szövevényesek voltak a bűnei. Valami villamosság megbontotta erkölcsi atomjainak töltését, a bűnök az ő morális légkörében plusz előjelt kaptak, az erények mínuszt.

Lehajolt, hogy hallgassa a folyóvíz hangját a fa körül. Elektromos töltés? Mit akart ezzel az elektromos töltéssel? Azóta, hogy elesett a laboratóriumban, többször megtörtént vele, hogy elindult valami gondolat hátán, s mire körülnézett, a gondolat hátsó fele cserbenhagyta, mint Münchausent lovának nyereg mögötti része.

A sötétben meg akarta nyomni a szemüvegét, de eszébe jutott, hogy a zsebében van. Micsoda hazug fráter volt az a Münchausen báró! Belovagolt egy várba, s csak a kútnál vette észre, itatás közben, hogy a vár legördülő láncos kapuja elvágta lovának hátsó felét. A szomjas paripa elöl mind itta a vizet, s hátul csak zúdult belőle kifelé...

A moslékos hordók tovavonultak, a zápor is veszített vad erejéből. Az erdő megnagyította az égi lármát, de most ott is ellanyhult a zúgás.

A kanalai, meg a kölcsönkért csuprok, amikből délután a Kurkai lány és a tanító itták a teát, ott maradtak a tűzhely kövén.

Még halat is sütött délután a vendégeinek. A körorvos lánya mélán mozgatta a száját és a magasba nézett. Nem evett, csak őrölte ábrándosan a falatokat. S a tanító majd kiesett magából, úgy bámulta. Többször is megkérdezte a lánytól: mire gondol, Elza kisasszony? Nos, hát mire gondolt volna. Nem a tanítóra. Hosszú pillái túlságosan is romantikusak voltak ahhoz, hogy egy dadogó, elvált tanítóra gondolhatott volna. Utálta Borjúmált. És a tanító csak faggatta: "Olyan rossz itt, Elza kisasszony?" "Mire várjak? - vonta a vállát a Kurkai lány. - Hogy maga elvegyen feleségül? Vagy Almirás? A borjúmáli lehetőségek csimborasszója? Nézze meg anyámat, hogy elbánt vele a falu." A tanító készülő könyvéről beszélt. És védelmébe vette a falut. Persze, mondta, aszfaltjárdát és filmszínházat nem nyújthat Borjúmál. Meg kéne értenie végre Elza kisasszonynak, tette hozzá szelíden, hogy nem rossz falun sem. Megvannak a maga üzemi szabályai, mint a városnak. A falu szénhidrátokat, fehérjéket és vitaminokat termel, a város nyersolajmotorokat és színműveket. Meg lehet szokni. Az a bajunk, magyarázta, hogy több kultúrát követelünk a falutól, mint amennyit nyújtunk neki. Mi jogon? Városiak szeretnénk lenni falun, és ehhez képest természetesen meg vagyunk sértődve és kétségbeesetten unatkozunk. De kérdezze meg Elza kisasszony ezeket az embereket, hogy unják-e boronálni a földjüket vagy megfekszi-e kedélyüket a bivaly egyhangú bőgése...

A piócahalász ladikján jöttek át a szigetre. Alkony volt már, amikor visszaeveztek. A lány azt akarta, hogy a tanító énekeljen. Énekelt is, de sem a hangja, sem az alakja nem hasonlított azokhoz a filménekesekhez, akik oly lobogó dallal szelik a velencei hullámokat...

Később újra kidugta fejét a pokróc alól. Szennyesen és ázottan csoszogott elő a hajnal. A felhők úgy szálltak le a folyóra, mintha inni akarnának, mint a tehenek. Lenn a fa tövénél látszottak már a füvek. Leszállott az ágról, combja fájt, lába zsibbadt volt. A csuprok az elmosott tűzhely kövén voltak, de a cukornak csak hűlt helyét találta. Teáját is elvitte a víz, amely egy kis zacskóban ott maradt a cukor mellett. Lement a sziget tatjához, hogy megnézze, nem vitte-e el a tutaját is a víz. A vizes fövényen nagy deszkahalmot látott. Valami összeomlott pajta vagy kamra roncsai lehettek. A hirtelen hegyi áradat lekapta valahol a partról és a szigetig sodorta. Ahogy ki akarta szabadítani a deszkahalom alól a tutaját, az egyik deszkafalon egy épen maradt széllámpát látott.

Nagy vesződséggel szabaddá tette megrongált tutaját. Időbe tellett, amíg annyira egymáshoz erősíthette a két oszlopot, hogy elindíthatta a megduzzadt folyón.

A nap már elhagyta a szeszgyár fedelét, és a kamarás kertjének jegenyéjén kapaszkodott felfelé, amikor kikötött a túlsó parton.

Úgy határozott, hogy nem tér vissza a szigetre. Ha maradnia kell még egy-két napot, a tanítótól fog szállást kérni. És természetesen megfizeti.

A sáros parton a töpörödött Rebivel, majd a szamárral találkozott. Az öreg állat az éjszakai viharban belesodródhatott valahogyan az útmenti árokba. Ott állott éjszaka óta elázottan, mozdulatlanul. A hordó arasznyira megtelt csapadékkal, mint egy meteorológiai állomás tartálya.

*

A galagonyán és lóherevirágon csapzott lepkék ültek, ferde vitorláikkal. Hímporukat elmosta az eső, mint egy népünnepélyt. A keréknyomban barázdabillegető kóstolta az esővizet. Kapások és csebresek jöttek az aranyzúzók felől. A kis mokánylovak kicsiket lépegettek, hátukon a csöbörjavításhoz szolgáló faabroncsokkal. A kapások beköszöntek Simonnak. Simon morogva cipelt valamit. Nagy kocka só volt, beeresztette a vízbe. Sok volt a kútban a salétrom, télen nem főtt meg a szárazbab, ami vizet meg tavasszal ráöntöttek a hagymára, mind otthagyta fehér nyomát a földön. A kút öblöset cuppantott. Simon most, hogy a féket elengedte, haragosan fújt.

- Az én házamban nem ellik fattyút a lányod! - kiáltotta nekikeseredő dühvel a felesége felé, aki a tornácról nézte remegve.

Simonné halkan jajgatott.

Simon betért a kamrába, hogy a berbécsszarv-fogasról leakassza a kalapját. A tornyos szalmakalap ott volt a fogason, a fokhagymakoszorú és sózott oldalas között. De nem a kalapot akasztotta le, hanem a kolompot. A kolomppal megindult, hogy agyonverje a lányát.

Rozál a házból jött, salátáskosárral és vajjal, hogy bevigye a századosnak. Simon nagyot ordított rá.

- Megmondod?

A gyerekről volt szó. Simon este értesült a dologról, az útkaparótól, aki viszont Balibántól hallotta. A szűrszabó látta Rozált az idegen gyógyszerész karján betámolyogni az orvoshoz. Rázta a hányás. Simon egy szót se szólt, csak belerúgott a lányába, aki a tornácon már pihenni tért. Rugdosta vagy tíz percig. Üvöltözött, mocskos rongyot is mondott, aki odafekszik egy idegen úrfélével az árokba. Az ő lánya, a Simon lánya! Kurátornak választották, mert sohasem vétett az emberiesség ellen. S akkor neki egy ilyen rongy kölyke van. Rozál didergett a vackán, tűrte a rugdosásokat, a rongyot, csak tagadta, hogy az idegen a gyógyszerész lett volna. De hogy ki volt, az apja akkor sem tudta kipréselni belőle, amikor a nyakát fojtogatta.

Simont égette a szégyen. Ha parasztlegény lett volna az illető, hát legfeljebb hátba vágta volna a lányát a vasvilla nyelével és kész. De úrfélével összeállni, s hozzá még egy idegennel, szajha dolognak számított. Elhajította a kolompot, az csörgött egyet a levegőben, aztán nekirepült a Rozál hasának, onnan a palánknak.

- Megmondod, hogy ki ágyasa voltál?

Az asszony jajgatott a tornácon, Rozál meg se moccant. Tartotta a salátáskosarat és sápadtan meredt feldúlt apjára.

Az útkaparó ott állt éppen a kerítés mellett, hallgatózva, amikor a kolomp nekicsapódott a deszkának.

- Ez talált - bólintott kedélyeskedve.

Úgy tett, mintha újság volna neki a perlekedés oka, s azt mondta, hogy egyszer minden fehérnépnek megnő a hasa. Különben, tette hozzá tárgyilagosan, azért szólott be, mert a lovának pang a vizelete, tegnap óta sehogy sem működik. A Simon bivalyán bizonyára akad kullancs, ami kitűnő az efféle bajra.

Simonné hevesen elkapta a lányát, amíg férje az útkaparóval betért az istállóba.

- Menj, menj! - noszogatta szerencsétlenül - menj, mert még agyonver.

A lány sorsa, hogy megejtsék - mondta riadt, nedves pillantása. A nőstény galamb is hiába kapja félre magát tízszer, százszor a hím elől, a vége mégiscsak az, hogy gyámoltalanul odalapul a turbékoló unszolásnak. Nem is ez volt itt a baj, hanem az, hogy a lányát reménytelenül letaposták, mint a ló a kölest, ha telezabálta magát benne. Tudta, hogy nem a gyógyszerész tette a lányt szerencsétlenné. Nagyobb és gonoszabb ember. Sejtette, bárha Rozál a mennyországért nem nyitotta volna ki a száját, hogy elárulja.

Rozál mereven nézett maga elé. Vitte a kosarat és teste hangtalanul zokogott.

- Rozál - nézett rá az árokból csodálkozva a gyógyszerész - mi lelte?

Rozál csak a fejét rázta s összeszorította a fogát. Sebestyén kihúzta az árokból a szamarat.

- Baj van, Rozál? - kérdezte gyöngéden.

- Nem, semmi baj sincs - szipogta a lány.

Együtt haladtak a község felé. A lánynak duzzadt volt a szeme, megviselte a terhesség, a kegyetlen éjszaka. Nem bánt semmit, fojtogatást és átkot, szégyent és bizonytalan sorsot, csak beszélhetett volna a csábítójával. Egyszer, egyetlenegyszer cirógatta meg őt, amikor megejtette. Pacsirtának nevezte. Három hónapja mindig a cirógató ujjakat érzi a keblén, és semmi mást nem hall, csak ezt a szót: Pacsirta. Alapjában nem is tudta, mi történik akkor vele. Percek alatt elsuhant az egész. Csak a gyerek maradt meg benne ezekből az értelmetlen percekből. Néhányszor forrón gondolt rá, hogy szoptatni fogja a gyereket, az ő gyerekét, mint ahogy egyszer egy talált nyúlfiókát vágyott vézna melléből megszoptatni.

- Lefogadom, hogy minden jóra fordul - biztatta Sebestyén. - A fő, hogy ne hagyja el magát. Jól kell táplálkoznia. Kevés fűszerest, kevés savanyúságot. A dohányzásról - tette hozzá tréfásan -, azt hiszem, nem kell leszoknia.

Lépegettek, Rozál rábámult oldalról. A zokogás megszűnt benne.

- Nedvesnek tetszik lenni? - kérdezte megfeledkezve gondjairól.

Igen, a ruháját csúnyán tönkretette az éjszaka.

- Úgy üldögéltem a fán, mint egy makimajom - jelentette ki derűsen hunyorítva.

Rozál sóhajtott és elmosolyogta magát. Hallgatta a gyógyszerészt. Jó ember lehet, gondolta, amikor Sebestyén a megáradt csermelynél átvette a kosarát és átugrott vele az árkon. Az apja azt mondta, fondorlatos ember, rosszban töri a fejét Nem olyannak látszott. Ő inkább becsületesnek sejtette. Valami szégyenkező meleget érzett iránta. Jólesett neki, hogy elvette a kosarát és mókázik vele, mert látja talán, hogy olyan nehéz a szíve.

- Egy kis vajam volna - mondta halkan és zavartan, amikor a községhez értek. Elpirult, s mint mindig, meztelen lábszára is vörös lett belé. - Nem tetszik elfogadni? - kérdezte és lesütötte a szemét.

A gyógyszerész megigazította a szemüvegét. Barátságosan füttyentett.

- Értem. Köszönöm. Nem. Hanem... - megállott, aztán mégis kibökte, - ha nem találkoznánk többet, megírná nekem, milyen lett a gyereke?

Rozálnak csak most jutott eszébe, hogy a csípőjét fájlalja. A kolomp éppen ott érte, a vakbél közelében. Megijedt. Nem lehet ebből baja a gyereknek?

Lehajtotta a fejét és szívdobogva sietett végig a lopótök alakú utcán. Szédülést, fullasztó izgalmat érzett. Tudta, hogy nemsokára látni fogja Almirást.

*

A csendőr-alőrmester közölte vele, hogy a megugrott raktárnokot elcsípték. A pózna ügyében pedig a telefontársaság, úgy látszik, nem tett panaszt. Sebestyén eltávozhatik tehát a községből. Az írnok megkérdezte még tőle, hogy mi az az exitus laetalis. Ott volt előtte a körorvos egyik jelentése.

- Halál, kérem - közölte a gyógyszerész boldogan. - És amit mondtam, uram. Szívére kötöm a vizeletvizsgálatot.

Fütyörészve sietett ki az utcára. Most megreggelizik. Utána dohányt vesz a derék, de szívbillentyű-elégtelenséggel küzdő Péterfinél. Tizenegykor befut az autóbusz. És holla, tizenegy óra két perckor már dübörög is hazafelé.

Jó nagyot lélegzett. Régen nem érzett ekkora és ilyen kellemes izgalmat. Délután, amikor hátrahajlik kissé a nap, már a b-i kövezeten lépeget. A postasoron már kihajlik az utcára az orgonavirág. Az öreg forradalmárnak meglibben lepkeszárnyú, kajsza szemüvege. "Maga az, Sebestyén úr? No, jól bennhagyott a vízben. Készítse el ezeket a recepteket..." S a régi, üres kaszárnya bástyájáról látni fogja a házsorokat, a rétet, amelyen diákok labdáznak... Az öreg Zinkweisznek azokról az önműködő pilulagépekről fog beszélni, amelyeket egyszer Párizsban látott... És ami Papaverint illeti, délután csak kiáll a Kék Golyó lépcsőjére, és átinteget neki: szolgája, Papaverin kolléga úr! Hány óra van önnél?... Mintha mi sem történt volna...

Ez a gondolat lelkes mosolyra fakasztotta.

- De talán megnézném a postamesternél - jutott eszébe -, nem jött-e tőle valami levelem.

Jött. Meglehetősen hosszú levél. Az elején arról számolt be Papaverin, hogy Zinkweisz gyógyszerész elunta a hosszú várakozást, fagydaganatai is gátolják már a mozgásban, a Kék Golyót nem bízhatta a gyakornokra, kénytelen volt... (Sebestyén megnyomta a szemüvegét) kénytelen volt tehát más segédről gondoskodni. Fel is vett már egy kellő gyakorlattal rendelkező gyógyszerészt...

Sebestyén behunyta egy pillanatra a szemét. Aztán fordított. A túloldalon Papaverin egy örömhírt is közölt vele. Eljegyezte magát Ilonával.

A fehér rácsos kerítéshez dőlve még egyszer elolvasta a levelet.

A lopótök alakú utcán kacsák totyogtak.

- Hová pathikus komám és barátom? - szólította meg a százados. - Wohin des Ganges?

Összehajtogatta a levelet és betette a zsebébe. Igen, bármily ostobán is hangzik, wohin des Ganges? Most aztán hova megy?

A háta mögött, a kamarás kertjében megmozdult a málnabokor. Hátrafordult, a tekintete a Márta tekintetével találkozott. Némán és szomorúan bámult a lányra. A közömbös, figyelő arc most nem érdekelte. Szerette volna összeszedni a gondolatait, tanácskozni magával a levél felett. Sajgást érzett a tagjaiban, s az ötödik és hatodik bordája között.

Észre sem vette, hogy a nyugalmazott százados ott áll mellette. Locsog, s már húzogatja is az utca átázott földjébe zászlóaljának hadmozdulatait. Hallotta ezt a szót: túlerő és elgondolkozott rajta. De odaát az egyik malac kinyitotta orrával az ajtót és kilépett az utcára. Szőke pillájú, szemtelen orrú állat volt, egyenesen a patak felé tartott.

- A malac, kérem - figyelmeztette Sebestyén, aki eddig tisztelettel nézte az összekuszált sarat.

A százados haragra gerjedt. "Na, rúglak faron, bitang!" kiáltással elrohant, mint a múltkor. A malacok mindig beleröffentettek a ravaruskai áttörésébe.

A gyógyszerész a szövetkezet mellett letért a füves, bokros sikátorba, amely a patakhoz vezetett. Szívbillentyű-elégtelenség: milyen hosszú szó, gondolta. Legalább hat centiméter. S ha még egy ragot is teszünk hozzá, hét centi.

A szövetkezeti bolt udvarán meglátta Rozált és Almirást. Rozálnak könnyek gurultak az arcán, Almirás meg vékony fűzfavesszővel egy petróleumos hordót csapkodott.

Egyszer sem kérdezte meg a lánytól, hogy ki a kedvese. Almirás biztos szomorúságot jelent. Pökhendi uracs. Sajnálta Rozált. Fáradtan lépegetett a gyepes utcácskán, s a réten leült egy heverő fatörzsre. Tarkóját forrón sütötte a nap. A ruhája száraz volt már, de gyűrött, cipője sáros, szappana feloldódott a vízben, nem mosakodott. Éhes volt, de bágyadtság erőt vett rajta, amely marasztalta.

Tehát...

Összegezni szerette volna rendszeretően a tényállást, megszámolni pontosan, az utolsó garasig, a rendelkezésére álló pénzkészletet és a tennivalókon gondolkodni. De oly nehéz volt beletörődni abba a gondolatba, hogy nincs már mit keresnie B-ben, helyét a Kék Golyóban más foglalta el, s esténként más fog ülni a vaspadon, hogy agya nem állott munkába, keze nem nyúlt be a zsebébe. Nézte a hegyoldalt, amelynek távoli zöldjét zsemlyemorzsák pettyezték.

- Legelő bárányok - gondolta.

Úgy érezte, mintha B. elrúgta volna magától. A hűtlenség sajgó érzésének visszhangja szólott benne. Egy kicsit elbóbiskolt a hőségben. Később evett valamit a kocsmában. Látta elzörögni a tizenegyes autóbuszt a vendéglő előtt, B. irányába. Fröccsöt kért, felhajtotta és elment a tanítóhoz. Mielőtt betért volna Borsánhoz még arra gondolt, hogy elmegy B-be, ha egyébért nem, hát azért, hogy ott várja be, amíg alkalmas állást talál valamelyik vidéki gyógyszertárban. De B-ben kivárni ezt - esetleg hetekig is várnia kell - sokkal nagyobb költséget jelentene, mint amekkorát elbír. Rendes bért kéne fizetnie Kempelnének, a Kispipa nem olcsó vendéglő, és a ruházatát is rendbe kéne hozatnia. Mi marad majd az útiköltségre, ha valami távolabbi városba kell utaznia? Vizet kért a tanítótól, mosakodás közben meghallgatta a befejezett könyv utolsó oldalait, aztán ő maga is leült és egy lapot írt Papaverinnek, amelyben arra kérte kollégáját, hogy küldje el neki a Gyógyszerészek Értesítőjének legújabb számait. A lap mindig közölt néhány álláskínáló hirdetést. Úgy döntött, hogy Borjúmálon fogja pályázatának eredményét bevárni. Ez lényegesen kevesebb költséggel jár. Engedelmet kért a tanítótól, hogy ledőlhessen egy kicsit. Amikor kialudta magát, eszébe jutott, hogy a tanító pokrócát a szigeten felejtette.

- Érte megyek, magiszter uram - jelentette ki. - Ön írja csak meg a levelet a kiadónak, és vigye el a kézirattal a postára... A pokrócot magam hozom el, és előre is köszönöm szíves vendéglátását.

A tanító boldogan rendezgetett. Volt a háziasszonyának egy viaszkosvászonnal bevont díványa. A gyógyszerészt rokonszenvesnek találta.

- Mire visszajön a szigetről - mondotta lelkesen - mindent előkészítek a fogadására.

- Helyes - bólintott Sebestyén, és elindult a Csigás felé. - Össze fogunk barátkozni, magiszter uram!

*

Az éjszakai felhőszakadás tisztára mosdatta az erdőt, az útszéli vackorfákat, és ragyogó zöldre festette a rétet és vetéseket. A harasztban piros légyölő gomba tolta fel a fejét. Kapások haladtak feltűrt nadrágban, meztelen lábszárral az úton. Kapájuk csillogó vasába csorbát harapott már az évek munkája. Az erdő felől Márta közeledett, puskával a derekán. Mögötte jött a vizslája csüngő nyelvvel.

Egymásra néztek.

A gyógyszerész aztán elfordította a fejét, és kemény léptekkel igyekezett előre a sáros úton. Hallotta Péterfitől, hogy vaddisznókra is kijár néha. Csak a kocsist viszi magával. Semmitől sem fél, éjszaka gyakran kószál egyedül a kutyájával. Bogaras teremtés, folyékonyan megtanult visszafelé beszélni. Ha azt akarta, hogy ne értsék meg, így szokott társalogni a szakácsnéval.

Az erdő alatt a Simon lányt pillantotta meg; a folyóparton haladt, botladozva, bizonytalanul. Valami hangot is hallott. Megállt, fülelt. Rozál beszélt magában és zokogott.

Lekerült hozzá a folyópartra.

- Úgy tesz, Rozál, mintha keresne valamit - szólott hozzá. - Mit szorongat úgy a kezében?

A lánynak dagadt volt mind a két szeme. Kinyújtotta a kezét, kinyitotta a tenyerét.

- Krumplicukrot adott...

Keserűen, hitetlenül nézte ő maga is az ajándékát.

- Almirás úr? - kérdezte a gyógyszerész.

Sejtette, hogyan történt. A lány előhozakodott mázsás szerencsétlenségével, s a sonkanadrágú egy zacskó krumplicukor árán akart szabadulni a kellemetlenségből. S Rozál, bárha már késő délután volt, azóta cselleng cukrának és szívének kettős szégyenével a község határában. A gyógyszerész barátságosan kivett egy darab cukrot a barna papírzacskóból.

- Ehető - mondta a cukrot megkóstolva. - Azt hittem, ez is romlott, mint az aszalt szilvája... Hanem, Rozál, a folyót nem ajánlom. Menjen szépen haza. Szeretnék magának valami vigasztalót mondani, de - megnyomta a szemüvegét - nemigen értek hozzá. Egyébként most én is benne vagyok a kátyúban. De nézetem szerint nem kell kétségbeesni. Ha az ember igyekszik, mindenből szépen kilábolhat, higgye el nekem.

Igen, tette hozzá és elgondolkozott. Egyszer, folytatta aztán, egy különös vidéken utazott át. Egy csomó templomot látott, de mindenik egy-egy hegycsúcson volt. Ej, ej - csóválta a fejét akkor, milyen sok emberi furcsaság van a világon. Ezek az emberek itt nem is igen mennének talán templomba, ha nem kéne nekik egy kis turisztikát végezni.

- De most tudom, Rozál - mondta mosolyogva. - Az embernek előbb kínlódni kell, hogy imádkozni tudjon... Érti, Rozál, hogyan gondolom? Ez a dolog, meglátja majd, sok jóra is megtanítja magát. Nem mondom, a kolomp nem tesz jót az ember vakbelének, de ezt meg kell érteni. Egy apa hajította el, akiben összeomlott valami értékes. Azt mondják, nem énekli jól a misét, aki nem énekli egy kicsit hamisan. Micsoda apa az, aki lenyeli, hogy így bántak a lányával? Az apák is hibáznak... - Cigarettára gyújtott, elfújta messzi a füstöt. Az én apám is hibázott. Akkor bizony nem vettem tőle jó néven. Eltékozolta semmire, amit keserves harmincévi munkával keresett. De ma már tudom, hogy nem tehetett másképp. Ilyen volt: szorgalmas és könnyelmű. Ez a kettő együttvéve volt az apám... Vigyázzon csak, Rozál, bele ne lépjen abba a tüskés drótba...

A lány szipogva baktatott mellette.

- Ne tessék velem jönni - szólalt meg gyönge, de mégis féltő hangon. - Nem akarom, hogy lássák... És ne tessék emiatt haragudni - tette hozzá szenvedően.

Elvált a lánytól, s a folyó mellett haladt a mogyorócserjék felé, hogy előkerítse tutaját. A gáton halászok jártak, hosszú árnyékuk beesett a folyóba.

A szigeten a tűző nap felszikkasztotta a nedvességet. A pokróc a gyertyánfa ágán csüngött. A sziget tatján még egyszer meg akarta nézni az odasodort romokat. A deszkahalom tetején egy macska nyávogott. Meglepődve és idegenkedve hessegette el.

- Eridj - a pokolba...

Nem szerette a macskákat. Követ fogott és lekergette a halomról. Alighanem együtt érkezhetett ezzel a csomó lim-lommal. Kihúzgált az összetorlódott deszkatömegből néhány deszkát. Alattuk ajtót pillantott meg, s az ajtón odaerősítve egy kis levélszekrényt. A széllámpában, amelyet már reggel is látott, benne volt még a gyertya. Kihúzgálta a halomból a deszkákat, az épen maradt kisebb falsíkokat. Három sarokfa is előkerült a deszkákkal. A negyediket nem találta. Szeretett volna egy kis rendet teremteni a kusza halomban, hogy megállapíthassa, mi is lehetett épkézláb korában. Két falsíkot vonszolt a fűre, huszonnyolc darab deszkát, három sarokfát, egy ajtót, és ezekkel együtt vagy három kiló rozsdás szöget.

Beleizzadt, megtörölte a homlokát. Mi lenne, ha egy olyan kis hétvégi faházat szögecselne össze ebből a robinzoni ajándékból?

Fölnézett az égre. Kék volt, csak nyugat felé, amerre a nap készült leereszkedni a jegenyékről, égett minden az alkony aranyszínében.

Levetette a kabátját.

A zsombékban rákezdtek már a fiatal varangyok. Később denevérek jöttek, és üldözőbe vették a cincogó szúnyogokat. Aztán kigyulladtak a csillagok.

 

VIII

Tisztelt Papaverin úr!

Eszembe jut az a Ferdinánd nevű párizsi ismerősöm, akiről már tettem Önnek említést. Ez a Ferdinánd mondotta nekem egy ízben, hogy a butaságnak van egy csiszoltabb formája, amelyet boldogságnak nevezünk. Azt tartotta, hogy az emberek sokszor maguk ragadnak oda ocsmány kis lépveszőikre, és maguk ülnek be olykor frissen mázolt székeikbe. Nos, Papaverin uram, Ön egy olyan székbe ült le szórakozottságában, amelyet előzőleg alaposan bemázolt. Gondoljon vissza rá, hányszor krúgatott Ön csúfolódó torokhangján, amikor Ilonával valami kerékpár-kirándulásra indultam vagy felhúztam világos szarvasbőrkesztyűmet, hogy eleget tegyek egy meghívásnak, amely Ilonáékhoz vacsorára szólított. És jusson eszébe, mily különös krákogást vitt Ön véghez, amikor lelkesen megjegyeztem, hogy Ilona magasröptűen játssza Chopint. "Óh, Chopint is tud az angyal?" - kiáltotta Ön borzongva. Igen, Papaverin doktor úr. A Kék Golyó előtt ültünk, a gesztenyefa sötét árnyékában. Éjfél volt, csak az Ön csúfolódó nevetése töltötte meg a piac öblét valami kaján gargalizálással. "Fogadok - kiáltotta -, hogy ez a hölgy naptári alapon csókolózik, vasár- és vörösbetűs napokon." Ön megvetette Chopint és megvetette Ilonát. Azt mondta, kásás a bőre és ébresztőórát hord a szívében.

És Ön most ezt a kásabőrű, szörnyű ébresztőórát veszi el feleségül!

Vad csalódás ez nekem, Papaverin úr. Hát ilyen törékenyek a szavak, ilyen hitvány a tartósságuk? Én tudtam, hogy Ön egy anarchikus locsogó, mégis kedveltem, mert arra gondoltam, hogy e csobogó zűrzavar mélyén van néhány igaz szó, néhány férfias és megingathatatlan vallomás. Szodomában nem akadt tíz igaz ember, és Önben nincs tíz férfias szó, csak fölény, szavak miriádjai, amiket elsöpör a szél, Papaverin úr. Mennyire sajnálom, hogy az Ön iránt való kevés hitemet is lerombolta!

Talán mulattatónak fogja találni, hogy megint kitűztem magamra egy kis gyászfátyolt. Nem zavar a kacaja, Papaverin uram. Elviselem, könnyűszerrel. De szeretném, ha megértené, hogy nem Ilonáról van szó és nem is csak Önről, hanem a szavak, az emberi szó múlandó értékéről. A hazugságok mindig meglepnek, és nem állhatom meg, hogy ne csodálkozzam, ha ingatag jellemeket hoz a véletlen utamba. Valami fix pontnak kell lennie az életünkben, egy világítótornyocskának, amely óv a hajótöréstől, és az utat mutatja az éjszakában. Nos, Papaverin úr, nem irigylem Önt. Átkozottul kellemetlen éjszakái lesznek, künn a tengeren. Mi fog önnek világítani? Ha minden hazugság és minden elvetélt fogadkozás kigyulladhatna, mint valami villanykörte, akkor nyert ügye volna...

Ilonának, kérem, adja át szerencsekívánataimat. Sajnos, személyesen ezt már nem tehettem meg. Nincs miért visszatérnem B-be. Nehéz óra volt, amikor rövid híradása értésemre adta, hogy B. már nem otthonom többé. Úgy éreztem magam, mint az az utas érezné magát, akinek még csak a következő hegyig kell mennie, hogy viszontlássa a szülőhelyét, s a hegyre érve csak tátongó ürességet talál. Igen, Papaverin úr, halk kis földrengés volt, mégis elnyelte előlem a Kék Golyót, a piacot, a virágágyakat, a Káptalan-sort, a kétpúpú hegyet s mindazt, amit otthonná építettem ki magamban. Egy végtelen óráig hontalan volt a szívem, Papaverin kollégám. Kimondhatatlan szomorúságot éreztem.

Most már minden rendben van. Borjúmál, ha ideiglenesen is, némi kárpótlást jelent. A Gyógyszerészek Értesítőjét megkaptam, köszönöm. Már írtam is az egyik gyógyszertárnak.

Levelének végén azt kérdi, mit csinálok ebben a bégető nevű faluban, és hogyan bírom ezt a vastag sarat és még vastagabb unalmat.

Elfoglaltságom megakadályoz abban, hogy unatkozzam, Papaverin úr. Házat építettem, és igyekszem magam hasznossá tenni a község javára. Ezt a levelet például egy magam szögecselte asztalfélén írom, kis faházam árnyékában. A nádasban madarak szólnak, túl a folyón egy disznópásztor fújja tilinkóját, s én elégedetten nézem írás közben kis angolpipám felszálló füstjét. Amolyan robinzoni elégedettség ez, Papaverin úr, annak a tudatnak kellemes reflexe, hogy a magam erejéből sikerült szerény otthont és békés, bár kezdetleges tűzhelyet teremtenem magamnak. Hogy megértse, miről van szó, el kell mondanom, hogy a folyó két hét előtt megdagadt és valami pajta, vagy kamra romjait sodorta a szigetre. Egy ismerősömtől - foglalkozására nézve piócahalász - baltát szereztem, és hozzáláttam a deszkahalom szétszedéséhez. Kivertem belőlük a szögeket, sarokfákat helyeztem el a földben, aztán deszkákat szögeztem rájuk. A munka nyolc napig tartott, s mi tagadás, a sok kopácsolás, döngölés kikezdte honalapítói erőimet. Táplálékom ezekben a napokban javarészt magamfogta halból és sült gombából állott. Takarékoskodnom kell, mert pénzkészletem aggasztó módon megapadt. A legnagyobb nehézséget az ajtó beillesztése és üzembe helyezése okozta. Minő gondokat okozhat egy istállóajtó? - kérdi Ön, aki ott áll majd e levéllel a kezében az Egyszarvú gyógyszertár nesztelenül csukódó, porcelánkilincses ajtajában. Nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy hiszi. Mert nem elég az ajtót úgy odaerősíteni a nyíláshoz, hogy azt be lehessen csukni, hanem, hogy ki is nyithassa. De ez sem minden. Úgy kell kinyitni, hogy be is tudja aztán csukni, és úgy kell becsukni, hogy közben ne essék az ember fejére, ami egyike a legbonyolultabb feladatoknak. Mert az én ajtóm eleinte becsukódott ugyan, de nem lehetett kinyitni, amikor meg engedett erélyes fellépésemnek és kinyílt, egyenesen a fejemre esett. Hogy lehet az? - kérdi Ön. Úgy, felelem én, hogy az ajtónak nem volt sarokvasa. Két ócska és laza kofferfül helyettesítette rajta a vasakat. Mondhatom, életem egyik legfogasabb problémája volt. Két napig kínlódtam vele, s még az éjszakáim is azzal teltek el, hogy különböző megoldási módokon törtem a fejemet, és álmatlanul hallgattam a távoli kutyák csaholását, és az álmukban felsíró lápi madarak hangját. Végre megoldottam a súlyos feladatot, s apró fakunyhóm kifogástalanul felszerelve fogadja a parton tovakullogó juh- és disznópásztorok csodálkozó s kérdő pillantását. Belvilága öt négyzetméter. Van benne egy deszkapriccs, mohából és sarjúból való derékaljjal, egy kis párkány, fogkefém, szappanom, edényeim számára. Ablaka nincs ugyan, de tetején, amelyet tavalyi náddal és vesszőkkel fedtem be, áttör a fény, és átszűrődik az éjszaka friss levegője. Van egy vödröm is, ivóvíznek. Birtokosa vagyok egy széllámpának és egy levélszekrénynek. Kitűnő hangulatomat csak egy macska jelenléte zavarja. A deszkarakománnyal érkezett a szigetre. Elüldöztem volna, de inkább felmászott a gyertyánfára, hogysem elhagyja a szigetet. Most itt nyávog a fejem felett, s csak akkor merészkedik le az ágakról, ha távol vagyok, vagy betérek a kunyhómba pihenőre. Ilyenkor lemászik, elfogyasztja az élelmet, amelyet kikészítek neki, és elcsípi a gyíkokat vagy nézi a partról a kis öbölben úszkáló halakat. Tudnia kell, Papaverin úr, hogy nem szeretem a macskát. A nagyanyám macskája a temetésen vidám dorombolással kente oda a hátát a várakozó koporsóvivő emberek lábához. Hűtlen dög, gondoltam akkor magamban. De ez nem volt minden. A pap nadrágszárához is odadörgölődött s addig folytatta kegyeletet nem ismerő játékát, amíg a pap belesült a beszédébe.

Gubacs disznópásztor, aki a szemközti kavicsbánya tetején lógatja naphosszat a lábát, félreértve magányosságomat és alkotókedvem heves kopácsolásait, azt az indítványt tette, hogy éjszaka fejjük meg együtt a piros Simon bivalyát. A szóban forgó bivaly ugyanis néhány nap óta egy mezei vackorfa alatt éjszakázik, mert az istállót fertőtleníteni kellett. Ehol a sajtár - kiáltotta át a kavicsbányáról, előhúzva gubája zsebéből egy befőttesüveget. Erélyesen kioktattam, hogy ilyet nem tesz rendes ember, még ha disznópásztor is az illető. Értelmetlenül csóválgatta a fejét. Vannak ilyen ártatlan bűnözők. Gubacs úr a legnagyobb lelki nyugalommal gyújtotta fel tavaly az egyik szénaosztagot, a tulajdonos óhajára. Két liter szilvapálinkáért. Egy kicsit piszkos, de különben nem ellenszenves ember. Ő tanított meg rá, hogy fenyőgyantába mártott ágból fáklyát csináljak, és éjszaka világítsak rá a sekély vízre. Mert sötétség beálltával a rákok kimásznak rejtekhelyeikből, és lustán elnyújtóznak a víz fenekén. Tucatszámra fogom őket. A tűzhelyemen mindig izzik a parázs, melegszik a víz, teának, ráklevesnek, halpaprikásnak. Esténkint rágyújtok, olykor benéz hozzám a piócahalász, vagy meglátogat a tanító, és elbeszélgetünk a község égetőbb problémáiról. Ha magamban vagyok, kimosom fehérneműmet, vagy horgászok, és hallgatom a kavicsbánya alatt bemélyedő kis öbölből a fürdőzők lármáját és a szerelmesek csacska suttogását. Olyanok ezek a csacskaságok, Papaverin úr, mint a méz. Édesek és csillogók. Hallgatom a dialógusaikat; csiszolatlanok, szörnyen kezdetlegesek és telve vannak logikátlansággal. De az élet ügyetlenkedik bennük. S ez elég arra, hogy megbocsássuk mondatszerkezeteik hibáit...

Ön azt kérdi, nem unom-e a falusi degeszt, a nagyszerű Ősállapotot, amelyre most kezd a korszellem olyan büszke lenni. Igen, Papaverin úr, néhány rövid hét előtt még értelmetlennek találtam ezt a létet. Trágyalétől hangos idillek - mondotta. - Végy egy kis sarat, gyúrjál belőle egy kuvaszt, egy tehenet és egy embert, és kész a falu. Nem osztom a véleményét. Sőt nem szégyenlem bevallani, kedvesek nekem ezek az egyszerű házak és hiányosan képzett emberek. Úgy érzem, érdemes a lelkükbe nézni, és bajaikkal megismerkedni. A napokban a piócahalász ügyében felkerestem a kamarást, hogy valami nádvágási ügy miatt kérjem intézkedését. Ő a tulajdonosa annak a jókora zsombékosnak, amelynek nádvágási jogát szerettem volna visszaszerezni a halásznak és ínséget szenvedő társainak. A kamarás elutazott, a házvezetőnője fogadott. Kifejtettem előtte jövetelem célját. Azt kérdezte, mit ártom magam bele idegen létemre ezeknek az embereknek a dolgába. Úgysem tudok rajtuk segíteni. A bajok, intett a kezével igen jellegzetesen, faluhelyt úgy szaporodnak, mint a mezei egerek, nem lehet őket holmi okulárés jóindulattal agyonverni. Az okulárés jóakarat rám vonatkozott.

(Letette a töltőtollát és megnézte, fogott-e halat a horgászbotja, amelyet önműködő munkára beállítva száránál fogva egy kő alá erősített. A sörösdugó békésen lebegett a zöld folyón. Fenn a hegyen egy havasi dudát fújt a görbenyakú pásztorgyerek...

Megtörölte szemüvegét, amelyre a halasgödör egyik hala vizet fröccsentett virgonc farkával. Igen, Márta a látogatáskor ott ült fesztelenül a tornác párkányán, lába hegyével a vizslája hátát vakargatta, és az ő szemüveges fontoskodásáról beszélt. Közben füttyentett a rigójának, amely egy kalitkában nyugtalanul ugrándozott.

Figyelte a lány hangját, gúnyos, közönyös, hitetlen szavait. A parasztokról beszélt. Ostobaság, jelentette ki félvállról és ásítozva, hogy minden felajzott városi irodalmár nekigyürkőzik a parasztszabadításnak. Szeretnék, ha a falusi háztetők marcipánból volnának, és az ablakok rózsaszínű cukorból. A trágya persze műtrágya volna, és a bivaly előtt ismeretlen fogalom volna az anyagcsere. Gyújtson rá - szólott aztán rája meglehetősen barátságtalanul.

Ő, elutasítólag intett. Hál’ istennek, van még egy kis dohánya, és semmi köze az irodalomhoz. A piócahalász dolgában szeretne valami emberséges megoldást, és nem meddő vitát a bivalyokról. Sajnálja, hogy Márta kisasszony ilyen foghegyről, és pedig egy romlott fog hegyéről nyilatkozik a földműves ember nyomorúságos életmódjáról.

Márta ezekre a szavakra leugrott a tornác könyöklőjéről.

- Mit akar? - kérdezte fojtottan, és a szemébe nézett. - Hogyan beszéljek a parasztról? Mint egy új istenségről? A paraszt, paraszt. Kicsinyes, ostoba, kapzsi, irigy, és ha arról van szó, épp úgy megrövidíti szomszédját, mint más. Közöttük élek gyermekkorom óta. Semmiben sem különböznek más emberfajtától. De van egy erényük, hogy dolgoznak. S ez mindennél többet ér. Azonban...

Egy kockacukrot dobott oda a kutyának és Sebestyénre mosolygott.

- Azonban... magára itt semmi szükség nincsen.

Nyugodtan mondta, szemei derűvel voltak tele.

- Lehet. De valakire szükség volna, aki ezt a sok piszkot egy kicsit eltakarítaná innen. Ezek az emberek fuldokolnak a mocsokban és a szegénységben. Egy lélek nincs itt, aki a hónuk alá nyúlhatna?

Igen, elöntötte valami hevülés. Lekapta a szemüvegét. A magasba nézett. Senki sincs, aki megmondhatná nekik, hogy Almirás például visszaél a bizalmukkal, Répafi a babonás hitükkel, a kamarás a közönyükkel és Márta kisasszony a fatalizmusukkal? Mért ne mondhatná meg nekik ő, hogy be vannak csapva, és könnyen segíthetnek a bajaikon, ha maguk veszik kezükbe az ügyük intézését?

Márta nevetni kezdett.

- Miért? El fognak bánni magával. Semmi haszna belőle.

Elfogta valami dölyfös biztonság.

- Nem értjük meg egymást, kisasszony. Az, hogy velem mi történik, az az éremnek csak egyik fele. Engem a másik fele érdekel. Segíteni akarok ezeken az embereken. Végre mégis csak kötelez valamire az, hogy embertársuk vagyok.

- Nyaraló műkedvelő. Valami apró oknál fogva itt rekedt, s most szép nyári élménynek képzeli ezt a dolgot. Azt hiszi, olyan könnyű a paraszton segíteni?

- Ön, kisasszony, megkísérelte valaha?

Márta bólintott.

- Megkíséreltem... De ez már nem tartozik ide... A piócahalászán nem segíthetek. Almirás öt évre vette bérbe a jogot.

A fejük felett zúgott a fenyő. Álltak és vizsgálták egymást. Ő hirtelen megkérdezte Mártától, tudja-e, hogy a Simon lány kinek az áldozata? Márta csak a szempilláját rebbentette meg. Igen, tudja, mondta ez a rebbenés. Hát azt tudja-e, Márta kisasszony, hogy Almirás titokban arra bújtja az embereket, hogy vegyék erőszakkal birtokba a kamarás erdeit?

- Tudom - mosolygott Márta.

Mindent tudott. Nyugodtan állott ott a kerti úton, fehér ruhájában, meztelen karjával, amelyen most oly háziasan és vonzóan fehérlettek az oltás kerek hegei. A mellén egy kicsi zöld hernyó riadtan menekült valahová. Márta lenézett rá. Sokáig figyelte.

- Maga tudja... Mi mozgatja? - kérdezte érdeklődve.

Ő a kis állat fejében lévő mozgatóidegekről kezdett beszélni. Márta mosolygott.

- Hát érdemes? - kérdezte közönyösen.

Mennyi nemtörődömség volt ebben a kérdésben, és lenézés a természet iránt, amely ilyen haszontalan lények létrehozásával fecsérelte az idejét.

- A hernyó is kérdezhetné: érdemes volt-e a természetnek egy olyan falánk, ártalmas és kegyetlen óriás megteremtésének komplikált művével foglalkozni, mint amilyen némely ember...

- Olyan haszontalannak tart? - nevetett Márta.

- Meglehetősen. És hogy őszinte legyek, irtózom az erkölcseitől...

Meghajtotta magát és elsietett. Szeme égett, szomorúság fogta el, hogy a piócahalász ügyében oly sivár eredménnyel kellett hazatérnie. Pedig Répafi megsúgta a halásznak, hogy jó pénzért eljárja, hogy megsemmisítsék az Almirás bérleti szerződését. Mert Almirás a szerződés több pontját is megszegte.

De Márta minderről tudni sem akart. Ott állt a tornácon és gúnyosan nézett le rá. A szőkesége, fehér ruhája, hajának kölnivízillata fajtalanságának hírét juttatták eszébe. Mit is várt ettől a különös és merészen vétkező teremtéstől. Szociális megmozdulást, támogatást egy férfias vállalkozáshoz, segélycsapatokat egy elszánt küzdelemhez?

Nevetségesen túlbecsülte. Megszerette szép karja, szép haja, szép tekintete miatt. Most elnyomta magában ezt a hármas varázst, mint ahogy az ember egy égő cigarettavéget tapos el, nehogy meggyulladjon tőle valami. Ahogy elhaladt a fehér rácskerítés mellett, Márta utána szólt. Nem állott meg, nem fordította oda a fejét.

Néhány percig most Mártára gondolt. Odament a parthoz, s lenézett a kettős félgömbre, a Márta látogatásának emlékére, amelyet az áradat alig érintett. Aztán visszaült kezdetleges asztala elé, fölvette a tollat és folytatta beszámolóját.)

Eredménytelen látogatásom lehangolt ugyan, de nem törte meg kitartásomat. A szomszéd községben néhány tífusz-esetet jelentettek. Elmentem az elöljárósághoz, s felhívtam figyelmüket a kutak környékének tisztátlanságára és kértem, akadályozzák meg, hogy a szövetkezet az istálló eresze alatt tartsa áruinak egy részét, s a kifolyó trágyalé átitassa a teli zsákokat és ládákat. Megemlítettem, hogy a nagyvásárt sem ártana megrendszabályozni. Tudja, miből áll ez a nagyvásár? Baktériumok végtelen miriádjaiból. Az asszonyok és gyermekek egy ragacsos, mocskos pohárból valami piros vizet iddogálnak és légyrajoktól ellepett süteményt majszolnak, amelynek keresztmetszetén a mák hajszálvékony csigavonala látszik. A tanító, aki lázongó, keserű lélek, azt mondja, a mák a gazdagoké, a szegényeké csak az illúzió. A kocsma udvarán községbeli emberek iddogáltak. Az egyik szóba hozta a kutak miatt tett panaszomat. Lefestettem neki azt a veszélyt, amelyet a szövetkezet áruraktárának tisztátlan kezelése jelenthet a községnek. A többi is figyelni kezdett, mire szóba hoztam a szövetkezet üzletvezetése körül tapasztalt disznóságokat is. Valamelyikük megjegyezte, hogy a gyufaskatulyából is mindig hiányzik néhány szál gyufa. Ezek, mondtam, elenyésző mulasztások az Almirás káros fondorlataihoz képest. Íme, a romboló erők hipnotikus garázdálkodása! Hát nem követett el Almirás egy rakás szabálytalanságot? És kinek az engedélyével? A vakok, a süketek s a némák engedélyével. Nos, én szeretném kinyitni a szemeiket, a füleiket, s meg akarom oldani a nyelvüket! Almirás lelkiismeretlen sáfár!

Az udvarra egyre többen gyűltek, valaki azt ajánlotta, álljak fel a székre s onnan szónokoljak. Megtettem, Papaverin úr. Szónokoltam! Sohasem beszéltem azelőtt nyilvánosan. Édes és fölemelő érzés látni a csillogva figyelő szemeket, hallani a helyeslés egyre fokozódó moraját, látni gondolataink felgyulladó száz fáklyáját a sötétben. A közérdek mélységes tisztelete vezérel, mondtam nekik; nincsenek abszolút igazságok e földön, de vannak igazságok, amelyek nélkül anarchikus disznócsorda foglalná el helyünket a társadalomban, az anarchia kövér mangalicái. Megéljeneztek, Papaverin uram. Leejtettem a szemüvegemet, nem láttam az arcok helyeslő lelkességét, de éreztem hangjukon, hogy megnyertem őket magasabb etikai szempontjaimnak! Beszéltem a nádvágási bérletről s követeltem, hogy vizsgálják meg a szövetkezet üzletvezetését. Mondhatom, Papaverin úr, régen nem láttam ilyen szónoki sikert. Azt kiáltották: "ez már beszéd!" Nem engedték, hogy abbahagyjam, s ez a hízelgő elismerés tovább fokozta szónoki hevemet. Fölemeltek a magasba. (Amikor onnan fennről, a népszerűség gyönyörű ormairól kitekintettem a nyitott kapun, az Almirás sonkanadrágjának körvonalait véltem megpillantani.) Legjobban a szűrszabó és egy Simon nevű fiatal legény lelkesedtek a beszédemért. Az utóbbi a napokban érkezett haza a katonaságtól néhány heti szabadságra, s azt indítványozta, legyek a szószólójuk, szerkesszem meg a panasziratot a szövetkezet központjához, majd köszönetet szavazott nekem a hallgatóság nevében, s annak a reményének adott kifejezést, hogy Almirásnak és titkos cinkosának, Répafi ügyvédnek mihamar sikerül kitekerni a nyakát. Erre figyelmeztettem, hogy a nyakkitekerés nincsen benne a programban. Megjegyzem, ennek a Simon nevű legénynek a húgát nemrég csábította el Almirás.

Sikerem büszkévé tett. Másnap megszerkesztettem a panasziratot és postára is adtam, egyben hozzáláttam, hogy a község értelmesebb embereivel megbeszéljem a további teendőket. Márta azt mondta nekem, hogy itt mindig volt mocsok és nyomorúság, s bármit tegyünk, ezután is lesz. Nem áll! A nyomor és szenny nem a természet, hanem a tudatlanság ajándéka.

Az igazság az, hogy nagyon kevés fogkefe fogy itt el, kevés szappan, de veríték hordószámra. A föld mostoha ezekhez a hűséges emberekhez! Figyeljen csak ide, Papaverin úr: trágyázás, gyűjtés, kihordás, szántás, boronálás, vetés, aratás, cséplés, behordás s marad néhány zsák búza. Ebből a fele elmegy talpbőrre, gyógyszerre, adóra, pár szál deszkára, ami a pajtához kell. Ott a borjú, mondja Ön, megnőtt, pénzzé lehet tenni. Lehet, de abból petróleum kell télire, csizma a gyereknek, új kasza, mert a fenőkő immár az egész pengét megette, esetleg néhány véka krumpli is, mert valami dúvad az egész tagból kiette a krumplit. Megesik, hogy a nap kiégeti a sarjút, nincs a tehénnek mivel áttelelni, le kell oldani és el kell kullogni vele a vásárra. Ha meg otthon marad, száj- és körömfájástól kell félteni, s a fecskétől is, nehogy átröpüljön a tehén hasa alatt, mert attól megzavarodik a teje. Esőt kell kérni, de nem túlságosan sokat, napot, de nem túlságosan keveset, fagy előtt hóbundát, hogy betakarja az őszi vetést. S ha mindez megfelelő adagolásban megadatott, az ember s az asszony kapát ragadnak, vagy vállukra vetik a kaszát, rákötik kis csepűzsákban a barnakenyeret, sót s hagymát. Mondjuk, hogy kaszálni mennek. Egy helyütt szikes a föld, máshol a széna gyenge. Folyik a kaszálás, serceg a fű, forog jobbra-balra a derék, mint egy gépezet. Lehull a sok zsálya, szarvaskerep, vadmuhar. Ha megszáradt, összegyűjtik, ha megázik, újra szétvetik, s megint összegereblyézik, fiókba rakják s aztán boglyába hordják. Aztán behordják, a pajta padlására dobják a villával. S mindez a munka nem a gazdának, hanem a tehénnek szólott, hogy legyen mit ennie télen. A tehénnek, aki a legmagasabb személyiség a házban. S mindezért a sok munkáért mit nyújt a tehén? Egy fél sajtár tejet, amit fagyban, esőben, rekkenő melegben be kell vinni a városba, nyolc kilométerre. Mit kap érte a paraszt? Egy kis szalonnának valót, egy kis golyvaport, fenőkövet, szitát és egy kis dohányt. Végeredményben a tehén kizsákmányolja a parasztot. Nem spekulatív jövedelmi forrás. Nem irigylésre méltó sors, de becsületes sors. Ahogy most elnézek kékes füstjén át a község felé, valami kellemes érzés száll meg. Annak az embernek a jóleső érzése, aki valami hasznos dolgot cselekedett...

Fogytán van a tinta a töltőtollamban, búcsúznom kell, Papaverin úr. Ki tudja, találkozunk-e még. Gyakran gondolok B-re, a piac piros pelargóniáira, az esti korzóra, a kétpúpú hegy lilás árnyékára. Nehéz napom volt, amikor megtudtam, hogy nincs mit keresnem B-ben, s nem térhetek vissza a Kék Golyóba. De itt új otthont találtam, Papaverin úr. Kellemes kis födelet, ha csak átmenetileg is. Vannak már vékony szálak, amelyek Borjúmálhoz kötnek. Nem fáj már nagyon, hogy nem lehetek ott. Panta rhei, mondja a görög bölcs. A dolgok tovább folynak. Isten Önnel, Papaverin úr.

Sok jóakarattal:
S. K.

*

Összehajtotta a két ív papirost és borítékba tette. Alkonyodott már. Feje fölött lomhán szárnyalt egy korai bagoly. Valami kizavarhatta az erdőből. Hogy utálta ezeket a baglyokat! Mennyit szagolta megnyúzott tetemüket az öreg forradalmár laboratóriumában. Most aztán más szagolja őket. Talán egy fiatalember...

A levelet a zsebébe tette, és leült a sziget öbléhez s kezébe vette a horgászbotot. Lustán és lassan folyt a víz. A háta mögött a nádasban seregélyek tértek nyugovóra. Túl az útkanyarodón látszott a kamarási ház jegenyecsoportja és a szeszgyár fedelének míniumvörös bádogja. Elégedetten pislogott a község felé. Meg volt elégedve magával, és meleg jóindulatot érzett a falu iránt, örvendett, hogy sikerült az Almirás jól elfüggönyözött gazságai mögé látni. Úgy határozott, hogy holnap egy kis megbeszélésre hívja össze templom után az embereket, hogy felhívja figyelmüket a községi legelő végén fekvő iszapos terület jódtartalmára. Ajánlani fogja, hogy vegyelemeztessék az iszapot, mert könnyen lehet, hogy elsőrangú gyógyhatású anyagokat tartalmaz. Micsoda felvirágzás lehet belőle, ha ez az iszapmedence, langyos vizével, kénes, jódos kipárolgásaival valami jól szervező kézbe kerül!

Megtelt lázzal és tettvággyal, nem is figyelt a sörösdugó nyugtalan fickándozására. Odaát egy szekér nyikorgott, és egy bivaly mélyen elbőgte magát. Cserebogarak jöttek át zúgva a folyó felett.

Mosolyogva nyomta meg a szemüvegét. Ferdinánd jutott eszébe. Ide-oda ugrálunk, mondotta Ferdinánd, kerüljük a sorsunkat, mint kávébab a masina őrlőjét. De a kávéőrlő úgy van megszerkesztve, hogy előbb-utóbb minden babszem belekerül az őrlőjébe. Nos, ő még jó messzi van attól a kávéőrlőtől. Kedvtelve és fürge tettvággyal telve ugrándozik még. Messze van még a sors, az ember végezze feladatait, és ne gondoljon rá. Költőknek és letört semmirekellőknek való mulatság arra gondolni, hogyan fog majd a babszem összeroppanni!

Kicsapta horgát a gyepre. A végén tekintélyes nagyságú hal ugrándozott. Sebesen megtakarította és nyársra húzta. Szállt a füstje a kellemes, derűs alkonyban. Gubacs, a kondás, hazamenőben tisztelegve lobogtatta a kalapját. Jó éjszakát, kérem szépen - kiáltotta. - Meglesz, intett vissza a gyógyszerész.

 

IX

Sebestyén látta Répafi ügyvédet megállani az útszélen és lekászálódni rokkant homokfutójáról. Egy ügyetlen gonosztevő félszeg óvatosságával sietett le az iszapos tavacskához; lopva körülnézett és hirtelen letérdelt. A pocsolyából kimarkolt egy tenyérnyi fekete iszapot és sokáig szaglászta. Miután teleszagolta magát az undorító sár záptojásillatával, a szemgödrébe nyomta monokliját, és hosszas vizsgálatnak vetette alá a kísérleti anyagot.

Sebestyén meggyorsította lépteit.

- Nos, Répafi doktor úr! - kiáltotta vidáman. - Vallja be, hogy tévedett, s nekem igazam van. Meg fogom ajándékozni Borjúmált a virágzás praktikus áldásaival!

Répafi megmerevedett, mint egy támadásra váró bagoly. Egyik szemét lehunyta, másik szeme rideg és mozdulatlan karikára nyílt, s ezzel a karikával meredt a közeledő gyógyszerészre.

- Jód, kén, s ha nem csalódom, rádium is, Répafi doktor úr! Mit szól a felfedezésemhez? Hallom, Almirás úr is belekapott már a horogba! - Nevetve és boldogan emelte meg a kalapját. - Akármit mesterkedik, ebből az iszapból nem fog enni! Még ha összefognak is ketten, Répafi uram! Ez közvagyon lesz, és arra alkalmas emberek fogják igazgatni. Megértettük, nagyra becsült uram?

Répafi megrázta magát, mintha bolhákat akarna lerázni magáról. Rideg léptekkel, sötéten visszasétált a kocsijához. Morgott a lónak, s az elindult.

Sebestyén győztesen mosolygott utána.

Fürgén szedte a lábait, vidáman fütyörészett. Kellemes, mozgalmas napok voltak. Az egész községet lázba hozta. Az asszonyok bödönökben s káposztásfazekakban hordták haza az iszapot, hogy csúzos lábaikon vagy vállukon kipróbálják. Egy edényben már elment egy kis vizsgálati anyag a vegyészeti intézetbe is. Sebestyén csomagolta, ő adta postára a kísérőlevéllel együtt, a maga költségén. Az emberek felcsigázva dugták össze a fejüket, tanakodtak, s a földjeik emelkedő áráról vitáztak. Almirás is forralt valamit, jött, ment, lehalkított hangon tárgyalt az emberekkel.

- A tények előtt meg fogsz majd hajolni Sonkanadrágú Alvilági Szellem - legyintett a gyógyszerész rózsás derűvel.

Fütyörészve szedte a lábait. A tanítóhoz ment, hogy néhány fontos kérdést megbeszéljen vele. Nem is jutott eszébe, hogy a postára is el kéne mennie, hogy megnézze, kapott-e választ ajánlkozó leveleire. Most csak a fürdő problémája izgatta; úgy határozott, hogy bevárja a dolgok megnyugtató kialakulását. S ha minden egyenesbe került, ráér majd valami elhelyezkedést keresni.

Rozál egy szénaboglyán állott, bátyja vasvillával adta fel neki a szénát.

- Jó napot, Simon barátom! Pompás időnk van! Tudja, festői dolog ez a szénagyűjtés! Azt mondják, húszezer festő is megörökítette már...

Észre sem vette, hogy Rozál elsápadt, s bátyja morogva húzza szemére a kalapot.

- Nos, száguldok is, mindössze csak azt akartam közölni, hogy virradnak a dolgaink, Simon barátom. A szövetkezeti központ elrendelte a vizsgálatot, hála az összetartásunknak.

A Simon fiú, aki a vendéglő kertjében olyan nagyszerű hévvel állt a zászlaja alá, most mogorván lesett ki kalapkarimája alól. Nem szólt, csak szúrogatta villájára a szénát.

- Még egy kérdést - fordult vissza indultából a gyógyszerész -, megellett már a bivaly?

- Meg - felelte halkan a lány.

Ijedten nézett a bátyjára. Rossz bőrben volt, sokszor kapott émelygő gyomrához. A bivaly eszébe juttatta keserves éjszakáját. Bátyja a községben volt, Almirással tárgyalt, neki kellett az ellésnél segédkeznie. A bivaly kínlódott, apja csitítgatta. Aztán látta a kis borjú fejét és kocsonyás körmű lábait megjelenni a gyertya világánál. Apja két kézzel húzta a még élettelen, lucskos magzat lábait. Az elferdült, kicsi test elképzelhetetlenül szétfeszítette az anya vonagló testét. Reszketve nézte az állat kínjait, a szülés feszítő, roncsoló és szörnyen durva folyamatát. Szeretett volna kirohanni az éjbe, futva menekülni a maga fenyegetve közeledő kínjai elől. De nem tehette. Csak állt ott remegő térdekkel, kibírhatatlan émelygéssel. Apja egy tégladarabot kötött a bivalyból kicsüngő burokra, hogy a súly megszabadítsa az anyát a veszélyes lebernyegtől. Most borzongva és szédülve gondolt a kicsüngő burokra, s a végén a lógó téglára. Bátyja meglökte.

- Mi lelt? Nyúlj utána. - Feladta a szénát, és Sebestyén után fordult. - Igaz, amit Almirás mond? Ezzel szűrted össze a levet?

Rozál elképedve bámult le a boglyáról.

- Almirás mondta? - kérdezte kínlódva.

Sebestyén továbbsietett. A part menti fiatal kukoricásban megvillant a Máténé piros blúza, s kapáján vidámat csillant a nap. Az erdő alól úgy látszott, hogy a község gőzölög a júniusi melegtől. A táblák zöldjében már sárga árnyalatok olvadtak. Pipacsok vércseppjei fröcskölték teli a sárguló abroszt, fürj dalolt a völgyben, s búzavirágok kék szeme mosolygott a gyógyszerészre, aki énekelve szedte lábait a vackorfák árnyékában. A község felől a moslékos kordély nyikorgott. Sebestyén megfogta a szamár fülét.

- Mit szólnál, ha megsürgetném a nyugdíjaztatásodat?

Derűsen indította tovább az állatot, s bíráló szemmel nézegette a kibontakozó Borjúmált. Most nagyon szerette. A folyóját, amelyben mindennap megfürdött és horgászott, hullámzó útját, amelyen annyi kellemes gondolata támadt, a házakat, amelyeknek kerítése mögül bátortalan érdeklődéssel nézegették az emberek. Már köszöntek is neki néhányan, s volt már közöttük néhány kedves ismerőse is.

A tanító a szilvafa alatt hegedült.

- Semmi hír a kéziratról, preceptor uram? Jó napot kívánok...

- Semmi - felelte a tanító. - Nem tudom, mire véljem.

- Ne vélje semmire. Ön be fog vágódni! Ki-tar-tás! - tagolta rábeszélően. - Hallotta, hogy Almirás is puhatolózik már, hogyan furakodhatnék közénk?

- Almirás, azt hiszem, más gondolatokat forgat a fejében - jegyezte meg a tanító fanyarul.

- Ugyan! Vannak tehát gondolatai?

- Figyelmeztetni szeretném valamire - mondta a tanító sokáig nyálazva cigarettáját. - Nem észlelt a községben valami nyugtalanságot?

- Ellenkezőleg! - kiáltotta a gyógyszerész vidáman. - Valami derűs reménykedést tapasztalok. Valami nyüzsgő érdeklődést.

A tanító megrázta a fejét.

- Téved.

A nyüzsgő érdeklődés nem a Sebestyén szép terveinek szól. Valaki elvetette lelkükben a bizalmatlanság konkolyát. S az a valaki nem más, mint Almirás. Elhitette velük, hogy a szövetkezetet el szeretnék buktatni, hogy a közérdek ürügyével duzzadtra tömjék a zsebeiket.

- Ki hisz ezeknek az ócska, erőtlen szavaknak? - Derűsen nyomta meg a szemüvegét. - A bizalmatlanság konkolya, preceptor uram! Gondolja csak meg, milyen lehetetlen ma már ez a szókép is!

- Megengedem. De önt el akarják gáncsolni, s ehhez nem fér kétség. Kurkai doktorral szövetkezve, Almirás elhitette az emberekkel, hogy az iszapfürdőről forgalomba hozott hírek hamisak, s semmi más céljuk nem volt, csakhogy felverjék a környező földek árát, amiket a község a maga részére akart megszerezni. Idegen érdekek kúsztak be alattomosan a községbe, hogy megszedjék magukat a község verítékén és eltereljék az embereket igazi érdekeik védőállásaiból.

- Remek! - tapsolt a gyógyszerész kedélyesen. - A nép tisztában van vele, preceptor uram, hogy antik dajkamesével van dolga. És Almirás szerint mi volna az igazi érdek?

- Például a kamarási erdők birtokbavétele - világosította fel a tanító. - Almirás ügyesen végzi csatornázási munkálatait, összegyűjti a szenvedély vadvizeit, hogy alkalmas időben és alkalmas helyen nagy robajjal levezesse őket és elsöpörje útjából mindazt, ami neki kellemetlen. Igyekszik szervezetbe tömöríteni a butaságot. Mert semmit olyan sikerrel nem lehet megszervezni, mint éppen ezt. A butaságnak széles e világon mindenütt szervezetei vannak, alapszabályok jelölik ki tevékenységét, és fényképes tagsági igazolvánnyal látja el híveit.

- Bravó! - bólintott a gyógyszerész nevetve - ezt jól mondta. De ne feledjük el, preceptor uram, a butaságok nem azért vannak, hogy megadjuk magunkat nekik, hanem, hogy megsemmisítsük őket. Én átkozottul bizakodó vagyok, preceptor uram. A fejlődés útja semmirekellő gáncsoskodók sorfala között vezet előre. Nézzen rám: sok mulatságos balsikernek vagyok az áldozata, de egyben győztese is. Mert sohasem ültem le siránkozni Máriusként a magam romjain. Megesett, hogy a hideg vasat is addig ütöttem, amíg meleg lett. Fáklyám a kitartás. Jelszavam, hogy a jó dolgok nem bukhatnak el. Elfogyaszthatom ezt a pohár aludttejet? Köszönöm. Cserébe gyújtson rá erre a kitűnő szivarra.

A tanító nyugtalan volt. Ő jobban ismerte a dörgést. Azt mondta, hogy a községben kellemetlen szóbeszédek kaptak lábra. Jelesen, hogy Sebestyén hamis pénzzel fizetett, amikor kivasaltatta Balibánnál a ruháját. A borbélynál is hamis pénzt adott a hajvágásért a mendemonda szerint. S hogy a postamesternő kellemetlen gyulladást kapott a gyujtoványfűtől, amelyet Sebestyén a szemölcsei ellen ajánlott.

- Meddő kis konkolyszemek - intett a gyógyszerész derűsen. - Én fecskefű levelét ajánlottam a postamesternőnek.

Barátságosan megveregette a tanító hátát.

- Mi erős búza vagyunk, barátom, mi nem félünk a konkolytól.

Ahogy később a sziget felé tartott, portölcsért pillantott meg, amely könnyedén perdült végig a lopótök alakú főutcán. Amikor már a végére ért, teljesen felkavarta az út porát, felbolygatta a csűröket, szalmát, papírt és szennyes hulladékokat kapart elő a sutból, és diadalmasan a magasba röpítette. A piszok kéjelegve úszott a magasban, és foghegyről kerülte meg néhányszor a torony gombját.

Sebestyén tárgyilagosan követte a szálldosó szennyet.

- Kitartás - intett oda a toronynak biztatóan.

*

Másnap a vendéglő elől is elindult egy kis forgószél. Vasárnap volt, Almirás behívta a kocsma udvarára az embereit, hogy annyi ravasz dolgot súgjon a fülükbe, amennyit csak össze tudott szedni a bátorításukra. Főképpen az erdővel izgatta őket. Arról beszélt nekik, hogy a kamarás azon van, hogy idegeneknek adja át kitermelésre az erdőket. Ha idegenek befurakodnak ebbe a dologba, érvelt Almirás fojtott hangon, akkor lőttek a községnek, az embereket felfalja a szegénység, gyerekeiket megeszi a tetű. Érveit valami laza férccel fércelte össze, de ezt senki sem vette észre, csak azok az ingerlő szavak munkáltak a lelkükben, amik az erdőről és az idegen himpellérekről szólottak. Almirás rossz szónok volt, füttyentésekkel jelezte a drámai fordulatokat, és a gondokat például úgy fejezte ki, hogy lekapta békazöld kalapját és keserveseket vakart a fején. Egy szakácsnénak volt a fia, aki évtizedekig aprította merőleges mozdulatokkal a laskát, hagymát, fejkáposztát. A mozdulatok öröklődnek olykor. Almirás merőleges tenyérrel vagdalkozott, hogy egy szakács alattomos hirtelenségével aprítsa fel ellenfeleinek hagymafejét. A kamarást csak messziről kerülgette, valahányszor a nevét emlegette, mindig kidugta a nyelvét, s az emberek nevetve értették meg, hogy a kamarás unatkozó, here életére céloz. Még a tenyerét is maga elé tartotta tükörnek. A Márta nevét nem említette, de értésére adta az embereknek, hogy a kamarást könnyű volna meggyőzni, ha a háttérben nem lappangana egy bizonyos személyiség, aki elgáncsolja a község érdekeit.

A fiatal Simon is beleszólt a vitába. A mozdulatai neki is atavisztikusak voltak, egy láthatatlan kapával kapált bele a vitába, hogy kikapálja a községből az ártalmas gyomot. A gyom a kamarás volt, meg a szeszgyár bérlője és nem utolsósorban a gyógyszerész.

Almirás elégedetten kacsintott. Ő nyergelte meg a fiatal szamarat, ő hitette el vele, hogy a húga bajáért a gyógyszerész körül kell az okot keresni. Az iszapfürdő dolgát is ő tolta holtvágányra.

Keresztül-kasul zajongtak még egy félórát, s minthogy mindenikben volt már egy deci gabonapálinka s egy csomó megpiszkált méreg, az Almirás sűrű integetéseire (a kamarási ház felé integetett a fejével) küldöttségbe verődtek és elindultak, hogy a kamarást az erdők ügyében jobb belátásra bírják. Egy kicsit zajongtak is, hogy fokozódó zavarukat leplezzék.

Márta a tornácon várta őket. Az emberek megálltak a kapuban. Almirás azt mondta az embereknek, hogy ő is jön nyomban, csak lépjenek be az udvarra.

- Nos? - kérdezte Márta fojtott nyugalommal. Mindenről értesült már, hallotta azt is, hogy Almirás ellene izgatta az embereket.

- A kamarás urat keressük - közölte az egyik.

- Bement ma reggel a városba. Egyébként - lassan leszállott a tornác párkányáról, előrelépett - nem szégyellik magukat? - Várt, rendre vette az arcokat. - Almirás valami ostoba mesével áltatja magukat, s maguk most idejönnek követelőzni!

A Simon fiú azt kérdezte, hogy nem igaz hát az erdő?

- Igaz - nézett rá Márta hidegen. - Igaz. No és? Nincs joga hozzá a kamarásnak?

Megmondhatta volna nekik, hogy a község is csak jól jár a kitermeléssel, a sok napszámmal, fuvarral, s nem esik senkin sérelem, de kinek magyarázkodjék? Ennek a néhány suhancnak s néhány községaljának? A Simon fiúnak, vagy Balibán szűrszabó segédjének vagy annak a csapott vállú parasztnak, aki falopásért már kétszer ült?

- Menjenek - intett nekik.

Akkor már hátul kifarolt néhánya, csak öten-hatan ácsorogtak sután és lépre menten. Simon fejtegetni kezdte az igazukat, de Márta rázta a fejét.

- Megcáfolhatnám. - Vállat vont. - De fölöslegesnek látom. Küldje ide Almirást. Meglátja, milyen nagyszerűen meg fog érteni engem Almirás úr.

Nos, itt vége volt mindennek, a küldöttségjárás dugába dőlt, vissza kellett vonulni, s nem minden szégyen nélkül. Egy kicsit morogtak, aztán hamarosan morajlani kezdtek. Almirás is megérkezett, s megmaradt olaját ügyesen a tűzre öntötte. Hangok, formátlan szándékok kezdtek lábra kapni.

A szavak tétova zűrzavarában többször felbukkant az Almirás hangja. Lehordta az embereit, hogy nyulak módjára ülepet mutattak a kamarási háznak. Aztán megint tanácskoztak, s Almirás azt mondta, nem fárasztja tovább a torkát ilyen határozatlan népséggel. A Balibán segédje bedugta két ujját a szájába és egy éleset füttyentett. Ez az éles füttyszó villámként nyilallt bele a szenvedélyek puskaporos hordójába. Kiáltások szakadtak fel. A füttyszó megismétlődött, s most már olyan volt, mint egy vésztjósló sziréna. Valaki követ kapott, és beverte a szeszgyári istálló egyik ablakszemét. A következő percben csörömpölve hullott a földre a szeszgyár valamennyi ablaka.

*

Sebestyén megborotválkozott, és vidáman kelt át a folyón, hogy a vendéglő előtt sütkérező emberekkel közölje pompás terveit. A tettvágy pirosra mázolta az arcát, szemei bölcsen és derűsen csillogtak.

- Honnan, kondás uram? - kiáltotta Gubacsra, aki disznók nélkül közeledett a község felől.

A pásztor vigyorogva nyitotta ki a száját, s szeme sarkából leste Sebestyént.

- Látom, elmúlt a daganat a térdéről - kiáltott a fülébe a gyógyszerész. - Nem sántít már.

- Kérem szépen - rázogatta a fejét a pásztor. - Nem sántítok. Rebi szegény dögrováson van...

Tarka sertékkel körültüskézett arcát valami ravasz figyelem és várakozás mozdulatlanná rögzítette. Nyitva volt a szája, s oldalról pislogott Sebestyénre.

- Nem tetszene megnézni egy kicsit?... - Várt, szeme sarkából lesett. - El van hagyatva szegény.

S nem tudta, mitévő legyen vele, érdemes-e az orvost kihozni?

Sebestyén ellenkezett, hogy nem ért hozzá, de végül mégis engedett, követte a kondást, aki fürge léptekkel és dünnyögve haladt előtte a vörös hasadék felé. A kunyhó ott volt a bevágásban. Nagy köveken állott, s alatta egy csermely iszapos vize csordogált. A vastaglevegőjű szoba sarkában friss almon feküdt Rebi, rongyok között. Egy lóca volt a szobában az egyetlen bútordarab, azon két öregasszony üldögélt. Időnkint motyogtak valamit és sóhajtoztak. A halálra és valami ennivalóra várakoztak. Rebi nem mozdult, s úgy látszott, nem is szedi már a levegőt. Gubacs föléje hajolt.

- Elhordta magát - intett nyájasan.

De a mozdulatlan, száraz rongy és csonthalom ahelyett, hogy visszaadta volna lelkét a teremtőnek, hirtelen beleharapott egy zöldalmába. Gubacs nem hallotta, boldogan integetett vendége felé.

- A papért vótam az elébb. Gondoltam, ha megkapja az utolsó kenetet, nem gyön vissza többet.

A gyógyszerésztől is csak azt akarta kitudni, bízhatik-e abban, hogy Rebi végleg elpatkol? Most aztán nem kell a puskacsövet, amiből valami fegyverfélét kalapált, a nadrágszárában hordani. Emiatt sántított. Mert Rebi már ezért is feljelentette. Hogy lövi a nyulakat. Háromszor ült már miatta. De most megy, és kikotorja a kéményből a pénzt, amit Rebi eldugdosott előle.

Rebi abbahagyta az almarágást, fölemelkedett. Kicsi csontvázfejéből vad ugatás tört elő.

- Tolvaj, ne nyúlj a pénzemhez!... Feladlak... Feladlak, tolvaj!

Sebestyén elhagyta a bűzös lyukat. Felháborította a kondás érzéketlensége és ravaszsága. Nem ember, gondolta. Mocskos állat. Nem hoz orvost, nehogy meg találja gyógyítani a beteget.

Meggyorsította a lépteit, hogy az embereket még a vendéglő előtt találja. Vasárnap volt, nyugalom volt a földeken, csend szállt ki a házakból, csak a főutca felől kavargott elő valami izgatott zsivajgás. A szeszgyár felől emberek jöttek fütykösökkel, kiáltozva, gyanús és tisztátalan csoporttá kavarodva. Úgy jöttek, mint egy portölcsér, magukkal ragadva a község minden hulladékát. Sebestyén kíváncsian igyekezett feléjük, s nem értette meg, miért fogadják olyan elégedett ordítozással, holott az Almirás emberei voltak. Almirás is ott volt, de lóháton, távolabb, a csoport mögött, s mosolyogva nézte, hogyan fogják körül a gyógyszerészt.

- Éppen magáért indultunk - világosította fel a Simon fiú.

Megragadták, s már hurcolták is diadaltól ittas ordítással kifelé a községből.

- Nem kaphatnék valamelyes magyarázatot? - fordította hátra a fejét a gyógyszerész a csoport mögött lovagló Almiráshoz.

- Ha jól tévedek - nevetett Almirás - ezek a jó emberek el akarják kísérni a község határáig.

- S milyen célból?

- El fog füstölögni innen...

Az egyik karját a fiatal Simon szorította, a másik egy félkegyelmű, hórihorgas alak hatalmas markaiban készült összeroppanni. Egy kéz hátul úgy meghúzta a kabátja gallérját, hogy lélegzeni is alig tudott.

- Nem lazítana egy kicsit a galléromon? - kérdezte harag nélkül. S aztán Almiráshoz fordult. - Ön ezt jogosnak tartja?

- Ha a maga bőrében volnék, most nem cincognék jogokról.

Az emberek kitódultak a kapukba. Nézték a különös menetet. Sebestyén látta a kapufélfának támaszkodva és mosolyogva az egyik ismerősét, akit legmegbízhatóbb emberének gondolt. Ez még utánuk is kiáltott derűsen:

- Hová viszik?

A tornácról Kurkainé nézte őket. Később Péterfivel találkoztak. Meghökkenve, szomorúan húzódott a kerítés mellé, hogy utat engedjen a zajongó csoportnak. Máskor piros arca halvány volt.

- Hová viszik? - kérdezte a tekintete megfélemlítve.

Később a patkolókovács is ezt kérdezte, amikor a műhelye előtt haladtak el.

- De hát mit vétett maguknak? - förmedt rájuk a kovács. - Mit nyomorgatják úgy?

Almirás lovaglóbotját a szájához emelte.

- Pszt! - mondta rendreutasítóan. - Ne dugja bele az orrát.

A kovács a szorongatott gyógyszerészre nézett. Hallgatta értelmetlenül a kiáltozásokat és szitkokat. A gyógyszerészt jöttment csalónak nevezték. Dühbe jött.

- Nem sül le a képetekről a bőr, disznók! - kiáltotta magából kikelve.

Sebestyén feléje biccentett.

- Köszönöm, uram. Önnek csak egy szeme van, de meglátja az emberben a sertést.

- Ne ugass, patikus - kiáltotta a Balibán segédje, amitől általános derültség támadt.

- Azt hiszem - közölte Sebestyén a kísérőivel -, maguk most alaposan beleütköznek a büntetőtörvénykönyvbe. - Almirás most ott lovagolt oldalt az út szélén. A községben még úgy tett, mintha nem tartozna a menethez, de most, hogy az országúton voltak már, mellettük haladt. - Önnek mi a véleménye, szövetkezeti üzletvezető úr? - kérdezte a gyógyszerész.

- Hallotta az előbb - intett Almirás. - A Balibán segédje megmondta.

- Értem. Hogy ne ugassak. Ez tehát az ön véleménye is. Remek... Hallja csak, maga hórihorog, ne szorítsa a karomat. Úgy látszik, sejtelme sincs az anatómiáról... - Almirás felé fordította a fejét. - Ön csodálatosan magasröptű lélek, Almirás úr. Ne ugassak. Még csak az hiányzik, hogy az emberei hátulról belém rúgjanak. Akkor tökéletes volna a kép.

- Gondolja? - nevetett Almirás.

- Igen. Méltó egy nagy és patetikus festő ecsetjére. Volt ön már múzeumban?

A Simon fiú kegyetlenül belemarkolt a bicepszébe.

- Hohó, fiatal barátom - mondta neki -, maga kissé impulzív. De láthatja, hogy a kabátom alatt nem hordok nyeszlett húscafatokat, mint maga.

Almirás figyelmeztette, hogy ne locsogjon túl sokat, mert a por a tüdejére megy. Ezen nevettek, s a félkegyelmű megkérdezte Almirást, hogy belerúghat-e az idegen semmiháziba. Még ne, csitította Almirás, de a határkőnél nem bánja, ha adnak neki egy útravalót. Egy adag hamuba sült pogácsát, tette hozzá vidáman.

- Maga nagylelkű, Almirás úr - biccentett a gyógyszerész. - Egy amerikai író az elmúlt évtizedeket mályvaszínű korszaknak nevezi. Tudja, minek lehetne ezt a korszakot nevezni? Az Almirások korának. S mit jelent ez más szóval?

- Ne locsogj, öreg - pukkantott el hátul megint egy nevettető rakétát a Balibán segédje.

- Ez azt jelenti, Almirás úr, hogy az iskolázott durvaság és a bestiális gyávaság korát éljük. Ön azt hiszi, hogy a hegyen túl nincsen már semmi. Van. Új hegyek vannak... Mondtam már, ne szorongasson, Simon... Igen. Más hegyek következnek. S e bestiális szellemi magaslatok után másfajta magaslatok jönnek. Például: a tisztesség és megtisztulás hegyei. Az újraértékelés szép zöldes dombjai. A mocsoktalan szépség ormai.

- A lábára lépjek? - kérdezte a Simon fiú.

Ebben a fickóban átkozottul csalódott. Nem mondhatta meg neki, hogy hallod-e, te ostoba fajankó, ez a sonkanadrágú semmirekellő taposta sárba a húgodat. Megígérte Rozálnak, hogy nem árulja el. Tűrte a gyanúsítást, hallgatta a szitkokat, és katonás egyszerűséggel lépegetett poroszlói között. Mindössze az zavarta, hogy nem nyomhatta meg időnként szemüvegének a nyergét. De egyszer meg kellett állnia, mert hátulról igen feszítették a torkát.

- Megengedi, szövetkezeti üzletvezető úr, hogy köhögjek egyet?

Almirás kurta mozdulattal megadta az engedélyt.

- Hadd köhögjön a kegyelmes úr - toldotta hozzá a Balibán segédje.

Sebestyén köhögött, sőt a szemüvegét is megnyomhatta. Aztán megkérte kísérőit, engednék át néhány percre a szigetre, hogy jelentéktelen apróságait magával vihesse, de erről hallani sem akartak. Karon ragadták és szitkozódva cipelték tovább. Elhalmozták csúfnevekkel s jött-ment idegennek nevezték.

- Idegen? - kérdezte Sebestyén. - Azt hiszik, magukat, s magát, Almirás úr, különb anyagból kotyvasztották? Fogadok, hogy például a szövetkezeti üzletvezető úrban is pontosan csak annyi oxigén és víz van, mint bennem, ez pedig csak éppen arra elég, hogy egy kilométeres hosszú utat egy órán át megvilágíthat világítógázzal. S csak annyi glicerin, amennyi tizenöt kiló robbanószerhez kell, mindössze csak két kiló asztalosenyv és harminc kanál konyhasó. Természetesen kávéskanalat gondolok.

A zabtáblán át rövidebb átjáró vezetett ki a községből. A pipacsos zab között a fiatal pap közeledett. Előtte ministránsgyerek haladt csengővel. Almirás intett nekik, hogy álljanak meg, engedjék a szentségvivő papot áthaladni az úton. A félkegyelmű elengedte a Sebestyén karját, s levette a kalapját. A példáját a Simon fiú is követte. A csoport már nagyon leapadt, már csak a Balibán segédje, s néhány mulatságra vágyó suhanc csüngött még a menet végén.

- Rebihez megy - mondta a Simon fiú, az úton áthaladó pap felé intve. A pap letért újra az útról, és a mezei gyalogösvényen haladt tovább a szakadék felé.

Almirás visszatette fejére békazöld kalapját.

- Folytatjuk, nemde? - kérdezte Sebestyén tárgyilagosan. A távozó lelkész felé intett. - Elment már, s így semmi akadálya annak, hogy folytassuk gazságainkat ott, ahol elhagytuk.

Kísérői nem fogták meg többé a karját. Valami észrevétlen megzavarta őket. Egy vastag fűzfapálca feküdt a gyógyszerész lábai előtt, lehajolt és fölemelte. A község felől a tanító loholt utánuk lihegve. Sápadt volt ő is, mint Péterfi.

- Micsoda jogon alkalmaz ön - kiáltotta Almirásnak - karhatalmat egy f... f...f...

A felháborodás vadul odanyomta felső fogsorát az ajkához. Aztán egy l-betűs szóval próbálkozott, akkor meg nyelve tapadt a szájpadlásához. Úgy feszült, remegett tehetetlen keserűséggel a szájában, mint egy szűk ketrecbe kényszerített állat. Csak karjai kelepeltek féktelen sértődöttséggel.

Sebestyén kabátja kivágásába tette a kezét. Minthogy a tanító miatt meglassult a menet, az ő léptei is lassúkká váltak. A tanítónak pillanatig az volt a homályos érzése, mintha a gyógyszerész valami gyászinduló ütemére lépegetne.

- Ne zavarja a gyászmenetet, magiszter uram - szólott neki a gyógyszerész súgva. - Nem látja, hogy temetésen vagyunk?

- T... temetésen?

- Igen, jól hallotta. A becsületességet temetjük. A megértést s a testvériséget. Tömegtemetésen vagyunk. Kérem, forduljon vissza. Ön megtette kötelességét, szót emelt az erőszak és önkény ellen. Ez ma bőven elég, magiszter uram, nagyon is elég. Üdvözölje nevemben Kurkai kisasszonyt, s közölje vele, hogy Almirás úr volt szíves elkísérni a koporsót a község határáig.

Az útkanyarodónál a görbenyakú gyerek, aki már néhány perce követte őket, lótrágyát hajított feléje. Sebestyén a kezében levő fűzfapálcával, mint egy teniszütővel, fürgén és könnyedén elütötte magától a gömbölyű tárgyat.

Ott voltak már a község határkövénél. Almirás ügyet sem vetett a tanító felháborodott kifakadásaira. Megfordította lovát.

- Szerencsés utat! - kiáltott nevetve.

- Takarodjanak - szólt rá a tanító a Simon fiúra s a félkegyelműre. A Simon fiú félszeg önérzettel igyekezett még tartani magát, de nem volt már senki mögötte, a suhancok hamarább lemaradtak. A két ember gyámoltalanul megfordult és elkotródott a község felé.

- Szabad a véleményét tudnom, magiszter uram? - kérdezte a gyógyszerész, leakasztva füléről szemüvegének szorongató karmait. - A tömeg, nemde? Ne higgye, hogy hibáztatom őket. A haltól sem kívánhatjuk, hogy mindig résen legyen, és ne kapja be a vízbeszórt maszlagot.

Visszatette fülére a szemüveg kampóit.

- A dolgokat sohasem szabad tragikusan felfogni - jelentette ki.

A tanító beletúrt csüngő hajába és sóhajtott.

- El fog jönni az idő, Sebestyén úr. Szörnyű dolgok ezek. A f...f...

- Tudom - segítette ki nyájasan a gyógyszerész. - Tudom. Az idő el fog jönni. Mindenkinek el fog jönni az ideje. Mindennek és mindenkinek... - Elnézett szomorúan a sziget felé. - Ferdinánd azt mondja, hogy a dolgok sem jobbak, sem rosszabbak nem lesznek. Az idők eljönnek, de az ember változatlan marad. Nos, én ezt nem hiszem. Az általános, egyenlő és mindenkire kötelező fejbőséget - mondja Ferdinánd - egyesek szeretnék az egész világon ötvenhét centiméterben megszabni, így aztán szerinte mindnyájan egyforma fejűek leszünk, és egyenlően boldogtalanok vagy boldogok. Sok nagy szellemről fog kiderülni, teszi hozzá Ferdinánd, hogy a dolgot nem is kell erőszakolnia, fejbősége az átlagos köbtartalmat sohasem haladta meg... Nos, én nem hiszek Ferdinándnak. Én azon a nézeten vagyok, hogy a mi ügyünk egyszer még rendbe jön... A csúnya viharoktól nem kell megijednünk.

A kezét nyújtotta a tanítónak.

- Nos, én itt átkelek a szigetre, Isten önnel, tanító úr. Kissé iskolázatlan a filozófiám, talán rendszer sincs benne, de azt hiszem, ön megért engem. Az igazat megvallva... - nagyot lélegzett - a szolidaritásnak ez a hiánya meglepett egy kicsit. Az a Simon fiú még a nyakamat is megszorította... Nyápic siheder...

- Mik a szándékai? - kérdezte a tanító leverten. A fejbőség-elméletet kissé zavarosnak találta, de határozott sajnálkozást érzett a gyógyszerész iránt. Milyen lelkesedéssel és derűlátással dolgozott, jött, ment! Vidám lázában észre sem vette, hogy a kerítések mögül megdobálják, s a hasadékokon át gyanakvó szemek lesik minden gyerekes mozdulatát. Rosszul esett búcsút venni tőle. A csúnya és kegyetlen összeröffenés az emberek hálátlanságára és könyörtelenségére figyelmeztette. A nyelve béna fogoly volt, elítélő szavai csak kínnal és elrongyolódva szakadtak ki a száján.

Sebestyén derűs igyekezett lenni. A tervei? Ezer terv hemzseg a fejében. Mindenekelőtt továbbáll innen. Az ember jól teszi, ha továbbáll onnan, ahol nem örvendenek a jelenlétének. A kölcsönkapott pokrócot köszönettel leadja majd az útkaparó házában, künn, a tanya előtt bevárja a délutáni autóbuszt, és illa berek! búcsút mond Borjúmálnak.

- Hallott valamit a tintahalról? - kérdezte. - Kibocsát egy fél liter tintát, s a zavarosban elszelel. Ferdinánd azt mondja, a gazság is olyan, mint a tintahal: kibocsát egy csomó homályos jelszót, s a hangzatos mocsokban ő maga ügyesen meghúzza magát...

Megrázta a tanító kezét.

- Jó napot kívánok.

Tutaját kihúzta a bokor alól és a folyóra tolta. A rúd, amely máskor fürgén mozgott a kezében, most bágyadt álmodozással merült a vízbe. Halászsas keringett a zsombék felett, tűnődve nézte. Hát igen, elhagyja a Csigást, elhagyja kunyhóját, a kis halasgödröt, a terveket, az álmokat, s a két gyöngéd félgömböt, a Márta szép testének negatív emlékeit.

A sziget mellett, az elsekélyesedő vízben egy tántorgó, bukdácsoló női alakot látott. Jajgatva és erőtlenül igyekezett a derékig érő vízben a sziget partját elérni, de a síkos köveken újra és újra elcsúszott, és tehetetlenül hanyatlott a lassú mozgású hullámokba. Föltápászkodott néhányszor, de az ereje végül is elhagyta, és feje eltűnt a vízben.

Sebestyén leugrott a tutajról, néhány úszómozdulattal ott termett, és hajánál fogva a felszínre emelte az alélt nőt.

- Rozál! Az ördögbe is! Mi lelte?

A lány eszméletlen volt már, feje belehullott a Sebestyén könyökhajlásába. Átfogta a vézna testet, a hátára vette, és csúszkálva, botorkálva kivitte a partra. Izgalom nélkül, higgadt gyakorlatiassággal élesztgetni kezdte. A szürke arc megvonaglott, a viaszsárga fülkagylókba lassú vér költözött. A tüdő nagy sóhajjal csendes munkába kezdett.

- Rendben van - intett magának a gyógyszerész és felállott. Eszébe jutott, hogy a tutaját a mozgó vízben hagyta, s nélküle nem térhet vissza a túlsó partra, hogy elfogja az autóbuszt. Futni kezdett, s a sziget tatján sikerült is elfognia a szökevényt. Lerázta magáról a vizet, kabátját kirakta a tűző napra száradni, és visszatért Rozálhoz.

- Jól vagyunk?

Rozálnak nyitva volt már a szeme. De a gondolatai még valahol a nemlét határán úsztak a Semmi boldog zsongásában.

- No, fel tud kelni? Próbáljuk meg szépen...

A lány sokáig nézte. Aztán felbámult az égre.

- Nem tudok felkelni - sóhajtotta. Lecsukta a szemét. Fakó száján a készülő sírás vértelen ráncokat vetett. - Nem is akarok felkelni.

- Ennyire komoly a dolog?

Kezét a lány feje alá tette s fölemelte.

- Ne főzzek magának egy csésze forró teát?

- Minek az? - sírt fel a lány és csapzott, nedves teste görcsösen megvonaglott.

- Értem! Maga felszámolt, Rozál. De én mégsem hagyhatom itt. Viszont itt sem maradhatok már. Másfél óra múlva átporzik itt az autóbusz. Addig készítek magának teát. Rumom is van... A térde úgy rezeg, mint a kocsonya...

Besietett a faházba, kihozta a pokrócot, betakarta vele a lányt, és a két lapos kő között tüzet gyújtott, hogy a csuporban vizet melegítsen.

Sajogva nézett a község felé.

Idegen?

Sokszor hallotta ezt a szót az elmúlt hónapokban. I-de-gen - tagolta fennhangon a szó értelmét keresve. Fölemelkedett a tűzhely mellől. A faház külső falán olcsó borotválkozó tükör lógott, megnézte magát benne. I-de-gen... Bél-pok-los. A-pa-gyil-kos. Árvapénzek sikkasztója. Arkangyal. Derék vitéz. Igen, minden a muzsika. Az arkangyalt is lehet úgy kiejteni, hogy váltóhamisítót értsen alatta az ember.

Nézegette magát a tükörben. Nézte az idegent, és maga is kezdte idegennek látni a képmását. Mintha orrműtétet végeztek volna rajta, vagy üvegszemet tettek volna az egyik szemgödrébe.

- Tehát idegen vagyok - gondolta.

Itt már volt egy kis otthona. Priccse, amelyen aludt, célja, amely vidor hévvel töltötte el; voltak társadalmi kapcsolatai és élelmiszerforrásai. S most tovább kell hordania magát, mert idegen.

A teát odavitte a didergő lánynak.

- Rajta, Rozál - mondta biztatóan -, ez pótolja az elvesztett hőt. Ne felejtse el, estére talpra kell állania és meg kell fejnie a bivalyt.

Rozál megrázta a fejét. Bágyadt volt és szomorú. Sebestyén megkérdezte, hogy miért rázza a fejét? Nem akar talán hazamenni? Nem, felelte halkan a lány, nem fog többet hazamenni. Elhagyja Borjúmált, örökre. És arra kéri a gyógyszerészt, aki már egyszer olyan tisztességgel a segítségére volt, hogy ne árulja el senkinek. Mihelyt összeszedi magát, elmegy innen...

Fölemelkedett, de fájlalta a hátát, s feje is fáradtan csuklott előre.

- Nem tudok még lábra állani - mondta elgyötörten.

Sebestyén fölsegítette. A faházból kihozta a priccset, és a lányt ráfektette. A pokróccal újra betakarta. Talán elűzték otthonról? - kérdezte.

- Az apám nem tűr meg a házban - felelte a lány csendesen, és sírni kezdett. - Hetek óta szidalmaz... Elmentem Almiráshoz, amikor találkoztunk volt, gondoltam, talán mond majd nekem valamit, amitől megnyugszok...

Mondott is, de abban nem volt köszönet. Azt mondta, mit jár olyan csüngő orral, örvendjen, hogy a Rebi szere kisegítette a bajából. S ő nem merte megvallani, hogy a Rebi szere csak beteggé tette, de semmit sem segített rajta s hogy ő már nem is kívánja, hogy segítsenek rajta. Ő szívesen látja a gyereket, az Almirás úr gyerekét. De ezt nem merte szóba hozni, csak állott ott Almirás úr előtt nehéz szívvel, s nem bánta volna, ha az Isten rögtön magához veszi. Almirás úr krumplicukrot nyomott a kezébe, aztán megfogta a vállát, és kituszkolta a szövetkezetből. Menj! - szólott rája -, s ne vergődjél itt, mint egy döglődő veréb. Nem akarom ezt a kisírt, szeplős képedet látni...

- Jellemző - intett a gyógyszerész. - Azelőtt pacsirtának nevezte.

Egyszer diskurálgattak csak a raktárban, Almirás úr megkérdezte, hány éves és szereti-e a töltött csokoládét. Aztán csak átfogta a derekát, ott a zsákon...

A fecskéket nézegette, amik a feje fölött röpködtek. Arcán szétfolytak a könnyek, öklét a melléhez szorította.

- Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megteszi velem... Néha azt gondolom, hogy nem is volt semmi... nem tett velem semmit, csak átfogta a derekamat ott a zsákokon...

- Igen - bólintott Sebestyén -, bement olajat venni, s amire kijött, a gyönyörű, rezedaszagú Almirás anyává tette. - Nézte a lány foltos, semmitmondó arcát, amelyen a szerencsétlenség szegényes könnyei száradoztak. - Nem hagyhatom itt - gondolta.

- Az én esetem is, hogy úgy mondjam, az olajjal függ össze - közölte. - Olajjal, amelyet rákentek egy képre...

- Ne tessék rám haragudni - szólalt meg később a lány szégyenkezve. - És ne tessék senkinek elárulni... Ha megtudják, megint nekimegyek a víznek...

Odaát dudált az autóbusz. Sebestyén felállott és az elnyúló, hosszú porfelhőt nézte.

- Akkor hát holnap - gondolta. - Holnap korán kiállok az út szélére, és integetni fogok, ha közeledik az autóbusz.

Megnyomta a szemüvegét és rámosolygott a lányra.

- De maga bizonyára megéhezett, ha már tegnap eltávozott otthonról. Átmegyek az útkaparóhoz, és szerzek tőlük egy kis tejet... Nem, ne féljen, hallgatni fogok.

Rozál ijedten nézte, hogyan halad tutaja a túlsó partra.

*

Az útkaparóék háza zárva volt. A kamarási tanya közelében egy trágyarakáson fehér foltokat pillantott meg. Három tojás volt, nyilván a tanya egyik tyúkja tojta a trágyarakásra kirándulás közben. A tojásokat a zsebébe tette, elővette töltőtollát, leszakította egy levélboríték hátát és ráírta:

Elismervény 3 darab, azaz három darab tyúktojásról. Bemutatáskor készpénzben kiegyenlíti.

Sebestyén Károly Jakab Hektor
gyógyszerész.

A kötelezvényt egy vesszőre tűzte, a vesszőt beszúrta a trágyarakásba és sovány zsákmányával visszatért a szigetre. Volt még egy kis száraz kenyere, azt megpirította, a tojásokat megfőzte, s odavitte Rozálhoz. A priccs lábánál meglátta a macskát, amint békés dorombolással nézte a lányt. Idegenkedve elűzte a priccsről, a tojásokat betörte az alumíniumcsuporba, megsózta, kenyeret aprított belé és átadta Rozálnak, aki vonakodva, szégyenkezve és étvágytalanul kanalazni kezdte.

- Én majd halat sütök magamnak.

Az alkony hosszú volt, de aztán feljöttek a csillagok, és ezer fényes tekintet hunyorított le a szigetre. Sebestyén egy kötés száraz szénát hozott előző nap Mátééktól, hogy felfrissítse a derékalját. Maradt belőle még annyi, hogy magának is teregethetett belőle fekvőhelyet a faház közelében. Arcát, kezét bekente valami szalmiákos folyadékkal a szúnyogok ellen, s a lánynak is odaadta, hogy az is dörzsölje meg vele a bőrét. A priccs ott volt a faház előtt, ő meg a régi mélyedésben feküdt magára teregetve a kabátját.

- Gyermekkoromban, tudja Rozál, gyűjtöttem a csillagokat - közölte vidáman. - Persze, csak pléhcsillagok voltak, az apám nyerte őket a Lövészegyletben. Jó lövő volt, Tell Vilmosnak nevezték. Wilhelmus Tellus, a kecske...

- Így hívták? - kérdezte Rozál egy kis küszködő szünet után bátortalanul.

- Így csúfolták. Engem is sokféleképpen csúfoltak már. Néhány órával előbb semmirekellő idegennek neveztek.

Rozál habozott.

- Ne tessék az ilyesmit felvenni... - mondta halkan és szakadozottan.

- Nem veszem fel. Egyáltalában nem. Inkább nevetek rajta.

Nevetni próbált, s ebből valami suta csuklás lett, kibicsakló hangok kedves anarchiája. Igen, ő nevet minden himpellérségen. Segíteni akart rajtuk, vigye őket az ördög, ha megugatják. Vannak tudatlan emberek, akik bármi történjék ebben az életben, tudatlanok maradnak. Az ember nem is hinné, ezerszámra halnak meg ma is emberek, akik nem mosnak soha fogat, és nem néztek meg soha egy képet. Párizsban volt egy ismerőse, egy Bernard nevű igen derék lélek, szegénynek átkozottul görbén mentek a dolgai. Nos, ez a Bernard húsz évig lakott Párizsban, s csak egyszer járt a Louvre-ban, akkor is csak napszámos minőségben, hogy az udvaron segédkezzék a felbontott vízvezetéknél. Ami őt illeti, eleinte maga sem csinált nagy dolgot a Louvre-ból, nem is igen értett a képekhez meg szobrokhoz, egyszer azonban meghallgatott egy magyarázatot, s attól kezdve mintha kinyílt volna a szeme, kezdte észrevenni a dolgok értelmét, a vonalak finomságait. Később már egy félóráig tudott állani a Guggoló Vénusz csonka szobra előtt.

- Remek háta volt, Rozál - mondotta felélénkülve, és meggyújtotta kis angolpipáját. - A legszebb hát, amelyet valaha láttam. Nem mondom, Márta kisasszonynak sincs rossz háta, valamelyik nap láttam itt fürdeni a folyóban... - Nagyot szívott a pipáján. - Kár érte, Rozál. Úgy látom, gonoszságra hajlamos, és a szíve igen kicsire sikerült; mint egyik-másik csirkének. Pedig, mi tagadás, alaposan megnyerte a tetszésemet. Még csak egyetlen nőt ismertem, aki ilyen hatással volt rám. Egy párizsi lány volt, Fréjus Jozefinnek hívták. Frézsü. Átkozottul szerettem, Rozál, de ő mást választott. A barátomat...

A lány zavartan s kissé megriadva figyelte a különös előadást. Szólni akart, de Sebestyén már folytatta is a mondókáját. A barátságról beszélt, majd arról a három szakállas férfiről, akiknek képét a Luxembourg Múzeumban látta. Egy Déchenaud nevű festő festette, s az volt a címe: A három barát.

- Sokáig néztem ezt a képet, s azt kérdeztem magamtól, miért nincs nekem barátom? Az embernek szüksége van barátokra, mondta egy Ferdinánd nevű párizsi ismerősöm, hogy legyenek, akik megbocsátják a hibáit. Ez a Barta tanító derék ember. Sok mindent megbeszéltünk együtt, lehatoltunk a kérdések gyökeréig, kár, hogy most elszakadtunk egymástól...

Magán felejtette a szemüvegét, letette és bedugta a kabátja zsebébe.

- Mi a véleménye magának az életről, Rozál? - kérdezte. Várt egy darabig, a lány zavartan forgolódott, hát folytatta: - Nincs véleménye. Ez is álláspont. Az apám nagy barátja volt az élet örömeinek, én inkább a komoly feladatokat kedvelem. Szerettem volna visszajutni abba a gyógyszertárba, amelyben öt évig dolgoztam, de lemaradtam. Pedig átkozottul szeretnék már valahol megmaradni, egy kis gyökeret ereszteni, s azt mondani: no, Sebestyén uram, maga most otthon van, végleg otthon van. Már tudniillik arra a rövidke harminc évre.

Legyintett. No, talán majd legközelebb. Az ember ne hagyja magát, mert mindenki sorra kerülhet. Rozál is jól tenné, ha kiverné fejéből azt az erőszakos, s meglehetősen korlátolt fickót. Nem valami szívderítő példány, talán az sem ismerne rá, aki szülte, mondják itt a községben. A gonoszság úgy átjárja az embereket, mint hitvány itatóspapírt a tinta, a fekete foltokból alig látszik ki ez egykori lélek rózsaszíne.

Rozál csendesen sírdogált a priccsen. Sebestyén megütődve fülelt. Magas gondolatok felhői között járkált, s most csodálkozó kíváncsisággal ereszkedett le a létrán.

- Valami baj van, Rozál?

Rozált rázta a hideg és a boldogtalanság. Nagyon szerette Almirást, és nagyon értelmetlennek látta az életet, a maga megnyomorodott, bánatos életét. A gyógyszerész meg csak hallgatta, zűrzavarban. A logika ellentmondott ezeknek a váratlan könnyeknek. Kissé elképedve nyújtotta ki tapogatódzó csápját:

- Főzzek teát?

A lány keserűen nyelte zokogását, s ebből a küzdelemből olyan vinnyogás származott, hogy a gyógyszerészt végleg cserbenhagyta a fantáziája.

- Nos, kérem - mondotta tétován -, maga rettenetesen sír.

Gondolkozott, mit tehetne a lány érdekében. Semmi nem jutott eszébe. Föltápászkodott, és a priccshez botorkált ügyetlen ijedtséggel. Nem volt gyakorlata női kérdésekben. Talán meg kéne simogatni, tűnődött a sötétben a tennivalókon, vagy valami tréfás dologgal kéne felvidítania. De mit mondjon? Nemigen szoktak tréfás dolgok eszébe jutni. A lányt rázta a sírás. Micsoda tréfás dolgot mondhatna?... Papaverin azt írta neki, hogy a balesete azzal a lezuhanó asszonnyal szerfelett mókás eset volt. Ő ugyan semmi mókásat nem érzett, de a lányt talán felderíti vele.

- Tudja, Rozál - kezdte a sötétben, s a hangja vidám igyekezett lenni - nem érdemes lekókadni. Nem érdemes semmiért a világon búsulni. Az ember sohasem tudhatja, mikor esik egy nyolcvankilós öregasszony a fejére... Nekem tudniillik a fejemre esett egy. Abbizony. Nos, akarja tudni, hogyan történt? Pompás eset, annyit mondhatok... Ennél mulatságosabb dolog még kevés történt meg emberrel. Elmegy segíteni egy mentőponyvához és zsupsza, a hölgyemény ráesik a fejére! - Nevetett hozzá, szabályosan hahotázva, s rajta volt, hogy a "hahahá"-nak minden szótagját szabatosan végignevesse; most már fürgén dőlt belőle a vidámság.

- Az ám, nagyra becsült Rozál! A néni ügyesen a fejemre pottyant. Én meg úgy elterültem alatta, mint egy palacsinta a sütőben. S ha még fiatal virágszál lett volna! De nem akarózott neki fiatalnak lenni! Özvegy hölgy volt, nagyon is özvegy... Hahaha!... Átkozott balszerencsém van a hölgyek világában...

Újabb hahota következett; aztán hallgatódzott, hogy van-e már hatása pazar jókedvének. Úgy látta, folytatnia kell még a dolgot. Emlékezete mélyén, jól elföldelve tetszhalott álmát aludta néhány suta balesete, önfeláldozóan előráncigálta őket, és vidámakat bugyborékolt, mint ahogy szórakoztató előadásai közben Papaverintől hallotta.

- És egyszer, tudja kedves Rozál, egy falusi házban szálltam meg... Egy kerékpár-kiránduláson történt... Úgy adódott, hogy az udvar végébe kellett mennem... A gazda kiengedte éjszakára a kuvaszait, s a lompos, hatalmas dögök utánam vetették magukat. Előbb azt hittem, valami ugrándozó borjak. Szerencsére idejében észrevettem súlyos tévedésemet; futásnak eredtem, és magamra csaptam a házikó ajtaját. De később is csak ott lebzseltek az ajtó körül, s valahányszor nyitottam egyet rajta, puff! bömbölve rontottak felém. Hűvös volt az éjszaka, szerettem volna visszatérni a szobámba, de az átkozott kuvaszok menten felém rontottak, ahogy nyikorgatni kezdtem egy kicsit az ajtót. S ha az ajtót visszarángattam, elhallgattak, és úgy tettek, mintha elszélednének... így ment ez egész hajnalig, amíg a gazda fölkelt, hogy megetesse a disznóit... Fene jóízű történet, nemde?

Nagyot nevetett, de félszeg derűje és önzetlen történetei mit sem használtak. Rozált zavartalanul fojtogatta a sírás.

- Hollá! Mi az? Ha jól hallom, maga még mindig sír, Rozál! - kiáltott fel a gyógyszerész csalódottan, lepottyanva zajos jókedvének ártatlan kék egéből.

- Olyan szerencsétlen vagyok - szipogta a lány tehetetlenül. - Almirás úr olyan szerencsétlenné tett...

- A maga álláspontja nagyon is jogos, Rozál, de kérdés, praktikus-e? A sírás tudniillik... már mint az én megítélésem szerint - óvatosan közeledett a lány fekvőhelyéhez, lábával a priccs lábát kereste -, a sírás az én megítélésem szerint fölösleges vízpazarlás... Abba kell hagynia a dolgot... - A keze hirtelen a lány meztelen combjához ért, ujjai között néhány pillanatig ügyetlen meghökkenéssel érezte a láb meleg gömbölyűségét. Rémülten kapta el a kezét. - Ezer bocsánat. Eltévesztettem a házszámot... Ajánlatos volna betakaródznia...

- Olyan melegem van - védekezett a lány sírását fojtogatva.

- Akar talán egy kis vizet?

- Megkérem. - Abbahagyta a sírást, kiitta a vizet. - Ne tessék rám haragudni, Sebestyén úr... reggel úgyis elmegyek innen...

- És hová megy?

- Elmegyek... Ne tessék senkinek szólni...

Sebestyén visszabotorkált a vackához és lefeküdt. Láza van, gondolta. Érezte, amikor a vizet odaadta neki és megfogta a kezét. Odaát kaffogott az útkaparó kuvasza. S nagyon messziről egy vonat elnyújtott füttye hallatszott.

- Az elmúlt télen egyszer lázas beteg voltam - említette meg a gyógyszerész -, s egész idő alatt a Hetedik szimfóniát hallottam... Maga mit hall, Rozál, ha lázas?

A lányt váratlanul elnyomta az álom, nem hallotta már a kérdést.

- Remélem, betakaródzott. Különben agyoncsípik reggelig a szúnyogok.

Fölállott, megkereste a gyufáját, s odavilágított a priccshez. Látta a lány ingét, odament és betakarta.

Aztán ujjaival a szemüveg nyergét kereste, hogy az orrához nyomja. De a szemüveg a zsebében volt.

*

A községben a zajos vasárnap után minden visszatért a medrébe. A felörvénylő szemét tánca lelohadt, csend, kapirgáló tyúkok és turkáló malacok vették birtokukba a lopótök alakú főutcát. Künn a határban cséplőgép dolgozott. Az emberekkel együtt a verebek is kivonultak a tagokra, a cséplés körül tevékenykedni.

Mátéék nem arattak, a kukoricájuk még csípőig sem ért. Máté kapált, sanyarú hosszú orra gombját pirosra sütötte a nap, ahogy kiállott a városi szalmakalap alól. Az asszony most tért le az útról a kukoricásba a meleg köménymaglevessel. Egy félliteres pléhkondérban tejet hozott, Sebestyén kérte rá, s már várta is az erdő alatt. Jó szívvel hozta. Hallotta, hogy három nap előtt milyen legénykedve rámentek, s kiverték a községből.

Márta lobogva porzott tova az úton. Az irtás felé kanyarodott. A rossz motor nyöszörgött a köves kaptatón. Félóráig kapaszkodott, amíg az irtás alá érkezett. A négyszögű vágás helyén a magas fűben és vadhajtás között nyolcvan, sárral tapasztott vesszőkas állott alacsony állványokon. Nyolcvan méhcsalád dőzsölt itt és gyűjtötte a mézet. Az erdei irtás kitűnő méhlegelőnek bizonyult, már az első pergetéskor, még a virágzás kezdetén tizennyolc mázsa mézet adott.

Márta lenn hagyta a kocsit az úton. Az irtáson halkan zengett a méhek munkája. A zsályák és vadrepcék kifosztva csüngették fejüket. Végigjárta a kasokat, megvizsgálva őket, s utasításokat adott a kezelőnek, hogy szedje ki a megtelt lépeket.

Ez a méhészet az ő munkája volt. Ő teremtette meg nyolc év alatt, jóformán semmiből. A kamarás most ennek a nyolcvan méhcsaládnak a keresetét költi. Ha nem csinálta volna meg a méhest, talán már az erdőt is eladóvá kellett volna tenni.

Átugrott egy galagonyabokron, s ahogy cipője sarka megérintette az egyik ágat, a levelekről fehér lepkék rebbentek szét. Az irtás szegélyén megfordult és visszanézett. A feje fölött egy mókus himbálódzott az egyik faágon.

Elégedetten nézegette a maga alkotását. A kamarás eleinte sokat kötődött vele ezért a méhesért, de aztán ő is beadta a derekát. Okos ember volt, de a gyakorlati kérdések nem nagyon érdekelték. Eszessége is olyan mélyen bujkált, hogy aki csak felületesen ismerte, joggal kételkedhetett benne. A községben bogaras embernek tartották, ki is gúnyolták, hogy tunya tétlenségben üldögél fonott kerti székén, a kocsis gyerekeivel játszadozva. Olykor a fülét és nyelvét nézegette egy nagyító tükörben. Azt is különcségnek tartották, hogy hónapokig maradt távol a községből anélkül, hogy sejtették volna, merre utazgat. Ezt Márta se igen tudta, s rendszerint csak a lapok híreiből értesült, hogy a kamarás valami kongresszuson szólalt fel, vagy nagy vitát indított el valami nyelvészeti tanulmányával. A birtoka azóta, hogy a földosztás alaposan megapasztotta, nem érdekelte már, s nem izgatta az sem, hogy gazdatisztje halála után Márta hogyan vezeti a birtok ügyes-bajos dolgait. Nem kért sohasem beszámolót, beérte azzal, ha hazaérkezésekor Márta szóbelileg tájékoztatta a szükséges tudnivalókról. Ezeket a beszámolókat is csak stiláris szempontból figyelte végig, és Mártát nemegyszer akasztotta meg kötődő kérdéseivel s ironikus ötleteivel. Márta a tennivalókat még az apjától tanulta el, aki húsz évig volt gazdatisztje a kamarásnak. A gazdatisztnek Márta volt az egyetlen gyermeke; a felesége korán elhalt, ketten maradtak a kis tiszttartói házban. A lány átvette a számadások vezetését, a felügyeletet s nem egyszer a nehezebb munkát is. Amikor apja meghalt, a kamarás éppen külföldön tartózkodott. Hónapokig volt távol anélkül, hogy értesíteni lehetett volna tiszttartója haláláról. Amikor hazatért, mindent a régi kerékvágásban talált: a lány folytatta apja munkáját. Márta hiába unszolta, hogy gondoskodjék tiszttartóról, aki átvehetné a birtok intézését, a kamarás mosolyogva vont vállat: hogy mire jó az, minek ide idegen embert hozni, amikor minden megy magától is. Így csúszott át a tiszttartóság a Márta kezébe. A fatolvajok, orvvadászok és más lesipuskások a keménykezű gazdatiszt halála után fellélegzettek. Azt hitték, most aztán kárpótolhatják magukat. Szekérszámra lopták a fát, a külső tanyáról malacokat hajtottak el éjnek idején, a lucernásba szemtelenül beterelték lovaikat, és a napszám felét átaludták az árnyékban. Márta azzal kezdte a tiszttartóságot, hogy a fatolvajokat puskával kísérte le a községbe. A kamarás helytelenítően mosolygott.

- De kérem... micsoda népszínműveket játszik itt nekem? - kérdezte aggodalmas kíváncsisággal.

- Ezek fatolvajok - világosította fel Márta büszkén.

- No és? Amióta erdő van, mindig lopták a fát. Ez törvény...

Márta elszántan nézett rá.

- Én szeretném ezt a törvényt megváltoztatni. De ha kifogása van ellene...

- Isten ments! - vonult vissza rémülten a kamarás. - Csak változtassa... Inkább beleegyezem abba, hogy az összes fatolvajokat ártalmatlanná tegye.

Hamarosan megint úgy folyt minden, mint a gazdatiszt idejében. Márta a pókhálós színből kigördítette az ócska gépkocsit, megjavíttatta, megtanulta a vezetését, és a lármás gépezettel röpült ki a tanyára, s később az erdőre a méhekhez. A lófogatot lassúnak és álmosítónak találta. Szerette a szenvedélyes mozgásokat, a gyorsaságot.

A szervezete követelődzik - gondolta a kamarás. S egyszer Mártáról beszélve megértően hunyorított a körorvosnak. - Elfojtott fiatalság... A mirigyei nyugtalankodnak, s ő belerúg a gázpedálba...

Márta néha elfogta a kamarás kötődő pillantását és elpirult. Vajon tud róla valamit ez a szűkszavú, s látszólag közönyös ember? Aki igazában nem is közönyös, csak megszűri lecsukott szempilláin át azt a sok túlzott fényt, vakító színpazarlást és árnyékot, amellyel az élet nekiront az ember hiszékeny recehártyájának? Tud valamit a titkairól? Hallott valamit a káplánról? Vagy az iskolaigazgatóról? Ha kurta étkezéseik alatt a papok vagy iskolák kerültek szóba - s faluhelyen lehetetlen róluk nem beszélni -, Mártának nemegyszer volt az az érzése, hogy a kamarás szemében valami incselkedő mosolyt lát. A kamarás beszélt is egyszer egy lapos mellű vidéki Savonaroláról, akibe a falusi szüzek úgy estek bele, mint pillék a gyertya lángjába. Márta nyugodtan ült a helyén, tűrte a sértő tartalmú mosolyt, s igyekezett közönyösen felelni a kamarásnak arra a kérdésére, hogy a községben van-e még a fiatal káplán? Márta akkor már nyugodtan felelhette:

- Hónapokkal ezelőtt elhelyezték.

Apja halála után történt, hogy fölment az öreg paphoz. Az öreg lelkész kórházban feküdt, fiatal, sovány káplán helyettesítette. A pattanásos, sápadt arcból mélytüzű szemek néztek rá. Márta a nyugodt hang mélyén szenvedélyeket érzett, a világot megvető hit szenvedélyeit. Különös nyugtalanság fogta el, sietve és dolgavégezetlenül távozott. De vasárnap ott ült a templomban, s mereven követte tekintetével a szószékre felmenő káplánt. A torkát fojtogatta valami. A fiatal pap szemében mély égi lángok lobogtak, sovány, ádámcsutkás nyakát megszépítette az aszkézis. Hallgatta, s a szívében vad zűrzavar támadt, bűntudat, szégyen, szerelem. Elállt a lélegzete, ha az utcán a káplánnal találkozott. A fiatal pap észre sem vette a zűrzavart és kínt, amelyet személytelen személye ébresztett. A Márta napjai kínban és gyönyörben teltek. Egész teste bizsergett, gyötrődött és örvendezett. Egyszer fölvette legszebb ruháját, egy hosszú selyemruhát, piros rózsát tűzött a mellébe, és a sötétség beálltával elindult a paplak felé. Kábultan és forró önkívületben lépegetett. A kapu hideg vaskilincse észretérítette. Megborzongott és megrémült. Mit akart? Milyen vad, képtelen gondolat sodorta idáig? A fiatal lelkész lángoló, szörnyű pillantását látta, és futásnak eredt. A kertek alatt rohant, és lihegve ért a szobájába. Bezárkózott, leült a tükör elé és reggelig nézte magát, gyűlölettel, a szégyen örvényében fuldokolva. A ruhája sáros volt, undorodva dobta le magáról. A következő héten újra elment a templomba. Látta áthaladni a cintermen a káplánt; sovány válla és kiugró lapockája éhező diákra emlékeztette, gallérjának két szára hátul kiugrott a reverenda nyakából, haja vágatlannak és rendetlennek tetszett. Aznap kihűlt szívvel tért haza. A szószéken a fiatal lelkész a mezei munkáról és betakarításról beszélt. A jelképes szónoklat megokolatlanul lobogó tüze mögött a gyakorlatlan szónok közhelyeit fedezte fel. Ádámcsutkája soványan ugrándozott, kezei nagyokká és esetlenekké nőttek a mozdulatok túlzott hevében, s a savonarolai tekintet a zsenge szónoklat szüneteiben egy riadt, leckemondó diák pislogásává szelídült. A hagymáz, amely lázasan felnagyította az arányokat, elszállt, s a bágyadt valóság visszatörpülő képei megmosolyogtatták. Elmúlt a lelki kaland anélkül, hogy a lelkész valaha is sejtette volna, milyen szenvedélyeket gyújtott fel és oltott el zivatarok hirtelenségével.

Néhány év múlva az új iskolaigazgató keltette fel az érdeklődését. A göndör hajú, lobogó nyakkendőjű ember egy kiránduláson átölelte. Ez az ölelés sokáig égette a bőrét. A locsogó, felelőtlen hímpulyka ivás közben el is dicsekedett könnyed hódításával. Márta megundorodva lökte félre az útjából, amikor legközelebb szembetalálkoztak. Két gyötrő élménye tartózkodóvá tette a férfiak iránt. Úgy érezte, legtöbbje suta fajankó; nincsenek ösztöneik, hogy megérezzék a női lélek zajlását. Minden tapasztalatuk néhány útszéli aforizma, önkényes és durva logika vezeti őket s fájdalom, legtöbbször diadalra.

Tudta, hogy a községben a kamarás szeretőjének hiszik, de lenézése olyan nagy volt a kis szerelmi falatkáért marakodó nők iránt, hogy sohasem igyekezett eloszlatni ezt a tévedést. Nem bánta, élvezzék tévedésüket, falják mohón a hazug mese részleteit. Ha nagyon arcátlanok voltak rágalmaik kitalálásában, maga is odadobott nekik néhány rágós koncot, hadd tikkadjanak meg a gyönyörtől. Felajzotta őket, fűtötte képzeletüket és kavargatta felháborodásukat. A kamarás néhányszor felajánlotta, hogy keressenek valamilyen megoldást, amely a Márta hírnevét megóvná minden pletykától, de Márta könnyed mozdulattal hárította el. Nevetve adta értésére a kamarásnak, hogy neki nem ártanak meg ezek a kis molyrágások. A pletyka mohó molyai ellen különben sem tud az ember védekezni, hacsak nem tartja magát naftalinban.

Almirásnál rövid időre cserbenhagyta gyanakvása és bizalmatlansága. Jól látta ugyan, hogy Almirás nem sok lelki kincset rejteget. Képzelődő, hetvenkedő figurának tartotta. De merész közeledése megbolygatta. Akkoriban egy kis riadtságot is érzett. Közeledett a harmincadik évéhez. Úgy látta, nem szabad annyi gondossággal mérlegelni a dolgokat, el kell fogadnia a legközepesebb férfit is, ha egészséges, és annyi tűzzel kínálkozik, mint Almirás. Az a gondolat, hogy az élet minden érzéki melege lassankint lehűl körülötte és női lénye meddőn fog egykor visszavonulni ráncai mögé, mint pusztuló csiga a házába, nyugtalansággal töltötte el, s védekezés nélkül fogadta az Almirás tolakodó közeledését. Érzéki izgalmakat nem érzett; csak kellemes nyugtalanságot. Tűrte a hetvenkedő és szerelmes szóáradatot, mert egy szóra várt, egy léleknek szóló emberi szóra, a férfi egyszerű és őszinte percére. Nem taszította el magától, amikor Almirás a kavicsbánya alatt magához ölelte meztelen testét és szájon csókolta. De az ostoba csak pillanatokig béníthatta meg; hetyke örömmámorában kiejtette a sajtot a szájából. Őt csak szeretőnek akarta, az orvos lányát elfogadta volna feleségnek is.

Ahogy most lassan lefelé gördült a kanyargó, vízmosásos úton, fojtott haraggal gondolt arra, hogy milyen arcátlanul bujtogatott Almirás megfizetett embereivel a kamarás érdekei ellen. Csak szólnia kellett volna a kamarásnak, és Almirás csomagolhatott volna Borjúmálról. De maga akart vele elszámolni, minden külső beavatkozás nélkül. Nem, nem gondolt holmi melodramatikus leszámolásra; az ostoba nem érdemelte meg, hogy szavakat pazaroljon rá. Nevetségessé akarta tenni.

A kavicsbánya alá kanyarodva a sziget felé pillantott. Eltűnődve kezdett vetkőződni. Hallotta, mit tettek a gyógyszerésszel az Almirás emberei. Sebestyénen nem egyszer mulatott maga is, de az Almirás eljárását középkori önkénynek tartotta. A patkolókovács, aki előtt reggel megállította a gépkocsit, beszámolt neki arról, hogyan lépegetett a gyógyszerész bántalmazói között, s milyen furcsa dolgokat mondott Almirásnak. Ezekre a különös szavakra gondolt most kissé csodálkozva és rokonszenvvel. Most adott csak számot magának arról, hogy a gyógyszerész, bárha furcsaságával valami komolytalan kalandor benyomását tette rá, nem egyszer bosszúsággal és nyugtalansággal töltötte el. Most elgondolkozott azokon a szokatlan szavakon, amiket a gyógyszerész Almiráshoz intézett, és sajnálkozást érzett, hogy nem beszélhet többet vele.

Ledobta ruháját, cipőjét fürdőcipővel cserélte fel, és belevetette magát a folyóba. Egy ideig álmodozva sodortatta magát a vízzel. Arcát hevesen csókolta a fény. Aztán megfordult és kinyújtotta izmos, barna karját, hogy leküzdje a szembehömpölygő folyó sodrát. Csalt egy kicsit, ferdén úszott a sziget felé tartva, hogy kisebb árral kelljen megküzdenie. Hamarosan már a sziget közelében úszkált. A kunyhó előtt a priccsen női alakot látott. Kíváncsian kapaszkodott fel a partra, s a bokrok között elindult a kis faház felé.

- Te mit csinálsz itt, Rozál? - kérdezte a Simon lánytól kemény hangon, amikor felismerte.

*

Sebestyén a tejjel visszatért a szigetre. Máténéval néhány izzasztóport is hozatott a körorvostól, de megkérte, semmit se említsen arról, hogy a porokat neki hozza. Rozál lázasan töltötte az éjszakát, reggelre sem múlt el a láza, és nyugtalanul hánykolódott. A gyógyszerész hűlésnek vélte, és izzasztókat vétetett Máténéval. Ahogy tologatta tutaját a Csigás felé, látta újra elporzani az úton a társaskocsit.

- Ördög vigye - mondta fennhangon, de minden bosszúság nélkül. - Végre is nem hagyhatom ezt a lányt magára!

A beteg mellett a bokrok között fürdőruhás női alakot látott. Azt hitte, megint a Kurkai lányát hozta ki valami költői gyötrődés a szigetre. Az utóbbi napokban gyakran volt vendége a Csigásnak. Hanyatt feküdt, cigarettázott, nézte a fecskéket és Párizsról kérdezősködött.

- Itt vagyok, Rozál! - kiáltott buzgó derűvel. - Ugye, hogy visszajöttem? Jó napot kívánok, Kurkai kisasszony!

Tutaját a fához kötötte és fürgén partra ugrott.

- Jó napot, Hektor úr - fogadta Márta hirtelen megfordulva.

Sebestyén összeráncolta a homlokát.

- Ah úgy... - A mosolygó arcba pillantott, aztán a tűzhelyhez vitte a tejet, hogy felforralja. - Néhány izzasztót hoztam, Rozál... Be fogja szépen venni, nemde? Holnapra kutyabaja sem lesz...

- El tetszik ma utazni? - kérdezte a beteg csöndesen.

- Ideje, Rozál...

- Rozál szúrásokról panaszkodik - közölte Márta.

- A pokolba is - jegyezte meg Sebestyén elcsöndesedve. - Minő szúrásokról?

Rozál megszeppent, és tagadólag rázta a fejét. Nem, csak úgy mondta, nincsen neki semmi komoly baja.

Sebestyén előszedte a horgászbotot. A tej felforrt, a folyóban lehűtötte egy kicsit és odavitte a betegnek.

- Íme, egy csupor kalória... Segíthetek?

Látta, hogy Márta mosolyogva nézegeti a faház ajtajára kiszögezett levélszekrénykét. Nem vett tudomást sem róla, sem a mosolyáról.

- Úgy látom, levelet vár.

- Körülbelül - vonta a vállát Sebestyén, s letette a kiürített csuprot. Fölemelte a horgászbotot, s a betegre mosolygott. - És most megyek, hogy magamnak is fogjak valami ennivalót... Küzdelem a létért, ahogy a természettudósok mondják... Egy patikus és folyami hal páros küzdelme... Vajon ki lesz a győztes?

Lement a kicsi öbölhöz és bevetette horgát a vízbe. Márta néhány perc múlva követte.

- Mit értett azalatt, hogy körülbelül? - kérdezte egy kis idő múlva az ugrándozó sörösdugót nézegetve.

- Hogy igazában semmiféle levelet nem várok. A kis szekrény csak jelkép. Figyelmeztetés a világot kormányzó lappangó erőknek, hogy az az ember, aki hajótöröttként ezen a szigeten vesztegel, értesítést vár még az élettől. Tetszik érteni? Igen, értesítést vár az élettől, mert nem adta még fel a reményeit...

- Érdekes - libbent tova súlytalanul és tétován a Márta megjegyzése.

- Nem, nem érdekes. S ha van még valami kérdeznivalója vagy észrevétele, akkor essünk túl rajta minél hamarább.

Márta elnevette magát. Csuklóján megigazította a sárga aranylemezből készült karkötőt.

- Miért olyan sürgős?

- Nem szeretném, ha megzavarná a halakat abban a törekvésükben, hogy beleharapjanak a horgomba.

- Maga haragszik rám, ugye?

- Halkabban, ha szabad kérnem.

- Miért nem felel a kérdésemre?

- Nem akarok.

- Á - nevetett Márta -, nem akar?

- Elriasztja a halakat, kisasszony.

- De hát figyeljen... Most semmi ellenséges szándék nincsen bennem... Feleljen a kérdésemre.

Sebestyén nem nézett rá.

- S ha nem felelnék? Mit tehet nekem? Kitilt a szigetről? - Kárörömmel nyomta orrához szemüvegének nyergét. - Ez már nem izgat, Márta kisasszony. De nem ám. Nem érdekelnek a maga kiállhatatlan szeszélyei...

- Ez nem igaz. Rozálnak azt mondta, hogy szeret.

- De nem azt a nőt, aki itt áll mellettem, s akivel annyi kellemetlen találkozásom volt eddig. Az a nő csak egy inspiráció. Elismerem, maga inspirált, de szívet és nőiességet én tettem belé.

- Nem, ez egy csöppet sem hízelgő... - ismerte be Márta.

Sebestyén makacsul nézte a vizet.

- Fölösleges ezekről a dolgokról tovább beszélnünk, Márta kisasszony.

- Nem - rázta Márta mosolyogva a fejét -, engem érdekel.

- Egy kicsit késő, kérem... Maga mulatni szeretne rajtam... Résen leszünk! Két hónap előtt eltörte azt a kis hamutartót, meg a kávéfőzőt. Nos, szíveskedjék tudomásul venni, hogy nem tartok több törékeny holmit raktáron.

Márta bosszúsan mosolygott. Nem először történt meg vele, hogy a gyógyszerésszel kapcsolatban egy idegen, kellemetlen macska jutott eszébe, amely heteken át rontotta undorító szerelmeivel az éjszakáit. Söréttel töltötte meg a fegyverét, s a fedélről gyanútlan nyávogással leereszkedő állatot arcul lőtte. A macska két hátsó lábára emelkedett, két mellső lábával pedig maga elé kapott, mintha alkalmatlan darazsakat akarna elűzni magától. Nem akarta magát megadni, kapkodott, ugrándozott, s végül futásnak eredt a láthatatlan darazsak elől, amelyek pedig már benne voltak a húsában. Voltak pillanatai, amikor nem idegenkedett volna attól, hogy néhány ilyen kellemetlen darazsat a gyógyszerész bőrébe puffantson. De bosszúsága most hamar elmúlt. Nézte a Sebestyén haját, kicsi fülét és napsütötte nyakát. Rozál szaggatottan, de elég értelmesen beszámolt neki éjszakai beszélgetésükről. Nem állhatta meg, hogy fel ne nevessen a sok furcsaságon. A múzeumok és filozófiai módszerek zagyva emlegetése egy falusi parasztlány előtt, éjszaka! - nagyon együgyű lett volna, ha nem ez a látszólagos együgyűség lett volna a férfi lényege. A látszólagos együgyűség, amely mögött az ember az őszinte értelmet és a tartózkodó szívet sejtette.

- Nincs benne semmi hazug mesterkedés - gondolta. - Meg kell szokni, hogy néha tökéletlennek hat.

Rozál a maga csiszolatlan, de természetes szavaival a gyógyszerész érzelmeiről is beszámolt neki. Azon a lágyszínű prizmán át nézte most Sebestyént, aki gyerekes gőggel magára csukta most magányának ajtaját, amelyen jóindulatú nők nézik a váratlanul felbukkanó szerelmes férfit. Elismeréssel, érdeklődéssel és kissé sajnálkozva azon, hogy nem nagyszerűbb férfit fertőzött meg a sors irántuk való szerelemmel.

Sebestyén kicsapta horgát, de a hal villámfürgén leakasztotta magát a horogról, és visszasiklott a vízbe. Márta mosolyogva nyúlt a horgászbot lecsüngő zsinórja után.

- Idefigyeljen, Hektor úr...

Sebestyén elszántan pillantott föl. Kemény szavak között válogatott. De meglátta a lány gömbölyű, barna karján az oltás meghitt kis foltját, nemes vonalú meztelen lábát, szép orrát, egészséges mosolyát és elszomorodott.

- Kérem - mondta sokkal szelídebben, mint ahogy szerette volna -, gondolja meg, ma még semmit sem ettem... Eressze el hát a horgomat...

- Idehallgasson... Látja, eleresztem... Csak azt akartam mondani, hogy hallottam ma reggel valamit arról az iszapvizsgálatról.

- Úgy! - Sebestyén visszavetette horgát a folyóba. - S azt mondták, hogy be akartam csapni az embereket azzal az iszapfürdővel.

- Nem, Hektor úr. Valami olyant hallottam, hogy az elemzés állítólag igen kedvező.

Sebestyén fölemelkedett.

- Igazán? - Átnézett a folyón, tekintete elkalandozott a község felé. - Örvendek neki, bár engem személyileg már nem érdekel.

- Miért nem érdekli?

- Ma délután elmegyek innen. Nem tudja? Kikergettek.

- Miért tűrte?

- Túlerő - vetette oda Sebestyén.

- Almirás túlerő?

- S aztán az ember ne járjon azon az úton, amelyen minduntalan megbotlik egy elhullott fogalom hullájában. A hulla egykori neve, Márta kisasszony, tisztesség.

- Nagy T-vel, ha nem tévedek - nevetett Márta.

A bokrokon túl Rozál felemelkedett a fekvőhelyén, hogy vizet merítsen a favödörből. Tétova, gyöngén mozduló keze felborította a vödröt. Sebestyén hozzásietett.

- Nos, azonnal hozunk frisset, Rozál. - Az arcába nézett, aggodalmasan megfogta a csuklóját. - Ugye, nagyon szomjazik?... Türelem, megyek is...

Fölkapta a vödröt, hogy átmenjen az útkaparóhoz vízért.

- A Rozál dolgai kissé rosszul állanak - közölte Mártával. - Nem menne el a körorvosért? Nem nagyon értek hozzá, de valami nem tetszik rajta.

Lesietett a sziget alsó végébe, és a parti vízben átvontatta a tutajt a felső csúcsra. Mindig így szokta, amikor készült átkelni, nehogy a folyó túlságosan messze sodorja a kavicsbányától. Erősebb áramlásnál száz méternél is lejjebb ragadta a víz.

Márta mosolygó pillantást vetett a tutajra.

- Nem fogunk léket kapni? - kérdezte, és a partról könnyedén meghimbálta a tutajt a lábával. Olyan volt, mint egy szán: két hosszú gerendatalp, amelyen odaszegzett deszkák feküdtek keresztben. Kezdetlegességében volt valami komoly és derűs is egyben. Sebestyén avatottan nyomta a tolórudat a parthoz, hogy a tutajt elindítsa.

Márta állva maradt az erős himbálódzásban. Sebestyén szétvetett lábakkal, ingujjban ott állott mellette, s elszánt mozdulatokkal nyomta le rúdját a folyóágy iszapjába.

- Az ember elsősorban önmagában bízzék - jelentette ki valami ferdinándi előkelőséggel. Arcát nyugalom öntötte el. Ez a nyugalom piros volt kissé; arcának méltóságteljesen áramló vére festette pirosra. Szemüvegén szelíden csillogott a nap, de karjai és derekának izmai drámaian dolgoztak. Azt a nőt vitte a törékeny, maga alkotta járművön a folyó rohanó hullámai felett, akit erkölcsi érzéke elítélt, de akit lelke zsongó homályában egyre elvitathatatlanabbul szeretett. Míg karjai hatalmasnak látszó akkordokat fogtak a morajló folyó klaviatúráján, eljátszogatott azzal a férfias gondolattal, hogy a lányt most karjainak ereje óvja a bősz elemektől, s szívesen megfeledkezett arról, hogy Mártán fürdőruha van, s ha a laza lélekvesztő fel is borulna, úszásban megedzett karjai játszian birkóznának meg a hullámokkal.

A víz csobogott a gerendák között. Sebestyén felhevülten dolgozott, s nem vett tudomást arról, hogy meztelen karja időnkint a lány meztelen karját súrolja. Márta évődve nyúlt bele egyik lábával a vízbe, mintha szándékosan akarná elrontani az átkelés magasztos perceit.

- És hová megy innen - kérdezte minden kérdő hangsúly nélkül, kihúzva lábát a vízből. Sebestyén nyugat felé intett a kezével.

- Arra, kérem. De a menetrend megváltoztatásának jogát fenntartom magamnak.

- Szóval mire visszatérek, már nem találom itt.

- Nem tudom.

- Tudnia kell, Hektor úr. Nem helyes dolog bizonytalanságban hagyni az embert - jegyezte meg Márta mosolyogva.

- Ha itt maradnék, Almirással is le kéne számolnom.

- És idegenkedik tőle?

- Ezt nem mondtam - rázta a fejét sértődötten a gyógyszerész. - Inkább azt mondhatnám: ellenkezőleg! Ellenkezőleg kérem. Nagyon is kedvemre volna egy kis alapos leszámolás.

- Oh! - riadozott Márta derűsen - nehogy valami lovagias dolog legyen belőle.

- Vannak formaságok, amik alól mi, férfiak nem vonhatjuk ki magunkat - figyelmeztette Sebestyén szinte fennkölten verítékezve. - A császárnak meg kell adni, ami a császáré, s a kardnak, ami a kardé!

- Borzasztó lesz - nyomta el Márta komoran a kuncogását.

- A magam részéről - jelentette ki a gyógyszerész - mindent el fogok követni, hogy az legyen.

- Tehát itt marad - szögezte le Márta, s a tutajról átugrott a partra. - A viszontlátásra! A doktort csónakon fogom áthozni.

- A viszontlátásra, Márta kisasszony - intett Sebestyén is elindulva a vödörrel.

- Gondoljon az iszapfürdőre, Hektor úr, ha mégis meg akarna szökni!

- Maga meg gondoljon a szamárra - kiáltotta vissza Sebestyén beleegyezően és boldogan, hogy Márta oly melegen marasztalja - Nyugalomba kéne már küldeni szegényt.

- Ha majd beadta a kérvényét! - nevetett Márta élénken integetve a kezével. Valami kedélyes szórakozás előszele csapta meg. A gyógyszerész derűs heroizmusa jóízű események bekövetkezését jelezte. Levetette a fürdőcipőjét, s amíg lábát bedugta a szürke antilop cipőbe, elégedetten nézett a gyógyszerész után, aki pipáját kemény egyenességgel szorongatva fogai között, sietős, de boldog és férfias léptekkel igyekezett az útkaparó kútja felé.

*

A Simon lányt még aznap átszállították a szüleihez. Tüdőgyulladása volt. Sebestyén szótlanul nézte, hogyan fekteti rá bátyja és apja a tutajra. Az öreg Simonnak sötéten és kissé szomorúan csüngött a bajusza, a fiatal mindegyre félrenézett, Sebestyén mindig csak a profilját látta. Az öreg férfiasabban viselte szégyenkezését és keserűségét. Nem gyalázta a lányt, inkább sajnálta; tudta, hogy Almirás a tettes, s ez esetben mit tehetett volna a lány mást, mint hogy tűrte, hogy elcsábítsák.

- Nohát aztán ne vegye zokon, amit hibáztunk - köszönt el Sebestyéntől és nehéz, merev kezét kézfogásra nyújtotta.

A fiatal Simon kifújta az orrát, s a tutajt a ladikhoz kötötte.

- A tutajt visszahozod - mordult rá az apja. Vissza is hozta s újra bemászott a ladikba.

- Ne hozzak valamit? - kérdezte ferdén maga elé nézve, nehogy a szeme a Sebestyénével találkozzék.

- Semmit! - intett a gyógyszerész mély megbántottsággal.

Ahogy megfordult, a homokban meglátta a Márta délelőtti lábnyomait. Eszébe jutott a Márta tövises nevetése. "Almirás túlerő?"

- A pokolba is - fakadt ki mérgesen -, kissé jámborul viseltem a sorsomat!

Nyugtalan sietséggel készült a községbe, hogy hibáját jóvátegye. Nem lett volna szabad beérnie elvi tiltakozással. Almirás ezt úgy is értelmezhette, hogy elbújt néhány bölcs igazság papírpajzsa mögé. Mi lesz az emberi szabadsággal, a polgár természetes jogaival, ha minden fennhéjázó semmirekellő, aki megittasult a maga nagyszerűségétől, belerúghat a törvénykönyvekbe? Nem, minden semmirekellőnek felelnie kell egyszer azért, hogy a törvénynek kitekerte a nyakát, mint egy csirkének. A polgár a társadalom kirendelt őrszeme, kötelességei vannak az ilyen megbokrosodott jogtiprókkal szemben. Ennivalót vetett oda a macskának, amely nyávogva nézegette egy faágról, és megragadta a tolórudat. A disznópásztor beborozva kiáltozott a csalit fái között. Egyiket-másikat megrázta, hogy csapzott kutyájának ropogó cserebogarakkal kedveskedjék, de a cserebogarak már régen behúzódtak a föld alá.

- Pudli kérem - kiáltotta a korcs eb után -, hol a nyavalyában mászkálsz?

Pudli kérem-nek nevezte a korcs ebet, és Rebiről közölt vele bizalmas részleteket. Néhány hahota tört ki belőle időnkint, minden külső ok nélkül. Sebestyén legalábbis semmi okot nem látott ezekre a vad és kellemetlen hahotákra. A kutyának azt magyarázta, hogy kétszer is ült Rebi miatt, akit végre mégiscsak elvitt az ördög öreganyja. Akkor is feladta őt, amikor egyszer együtt gyújtották fel a csűrt a község szélén egy liter gabonapálinkáért.

- Maga egy közveszélyes gonosztevő - kiáltotta a fülébe Sebestyén felháborodva. - Antiszociális lény! Megértette?

- Meg - intett a kondás derűsen.

- Az ilyen elemeket ki kell küszöbölni a társadalomból!

- Jól mongya - hagyta rá a kondás. - Nem akar nyulat enni? Van nekem itt kettő...

- Távozzon! - förmedt rá a gyógyszerész, és sietve kanyarodott ki az útra. Egyenesen a szamárba botlott, aki a színültig telt moslékos hordóval ácsorgott egy vackorfa alatt. A talicska kereke beakadt a fatörzsbe, nem bírta tovább húzni, megadta hát magát sorsának.

Továbbsegítette az állatot, és gyors léptekkel folytatta útját, botját felhevülten forgatva. A szamár dolgát is el fogja intézni Mártával. A szamár a tanyához tartozik. Kérvényt emlegetett. Nos, jól van. Megírja majd a kérvényt. Alulírott, öreg szamár - fogja írni neki - ezennel kérem nyugállományba való helyezésemet. Indokok: öreg szamár vagyok, a társadalom ki szokta rúgni hivatalából az öreg szamarakat. Ön, Márta kisasszony, télen magokat szór a tengelicéknek és madárházakat állít a széncinkéknek. Én ugyan kecses sem vagyok, szép sem vagyok, énekelni sem tudok, de ne felejtse el, Márta kisasszony, hogy tizenkét évi szolgálatom alatt naponta három hordó moslékot fuvaroztam a malacoknak, összesen 12.960 hordót. Ha hiba csúszott be a számításomba, ne tessék megfeledkezni róla, hogy alulírott csak egy öreg szamár vagyok, s legfőbb ideje, hogy nyugdíjba küldjenek...

A község elején Balibán, a szűr- és úriszabó zavart köhécseléssel köszöntötte.

- Nem tetszett elhagyni még Borjúmált?

- Nem, szűrszabó uram. Még egy kis elszámolásom van.

A szabó zavartan húzta be a nyakát. A segédje sokat zajongott Sebestyén ellen. A botor kis felkelés parazsa hamar elhamvadt. Talán az iszaptelep friss eseményei is hullattak rá egy kis nedvességet. A kerítések mögül nem repült feléje kitépett kukoricakóró. Kiderült, hogy nem is olyan ravasz mese az, amit a gyógyszerész az iszapról mondott. Almirás rosszul kevergette a kártyát.

A harangozó megállította, hogy megkérdezze, csakugyan hordókban fogják-e árulni az iszapot?

- A tulajdonosok dolga, mit csinálnak vele - vonta a vállat Sebestyén.

Felhevülten nyitott be a tanítóhoz. A tanító egy létrán állott, s az eresz korhadt gerendáját nézegette.

- Tud ön kardokat szerezni? - kiáltotta a tanító felé lelkesen.

- Hogyan, Sebestyén úr, ön visszajött?

Elnyűtt sávos arcát bágyadt napfény súrolta, örvendett a barátja váratlan visszatérésének.

- Kardokat?

- Néhány erőteljes kardcsapással tartozom a Becsületnek. Ön lesz a segédem. Tud ön segédkedni?

A tanító nem értette, s tájékozatlanul állott a kérdések különös özönében. A gyógyszerész sebesen megmagyarázta a tényállást, s a segédkedésre vonatkozó kérdést is. Meg tudja-e majd a tanító akadályozni őt abban, hogy a Durva Önkénynek ne csak a fejére mérjen néhány döntő csapást, hanem a májába is belemártsa a szablyáját? Ez utóbbi ugyanis közönséges kaszabolás lenne, s ő nem szeretné, ha Borjúmál annáleszeiben az utókor azt olvasná, hogy egy megvadult patikus összeszabdalta egy Almirás nevű bitangnak a zsigereit.

A tanító leszállott a létráról. Hosszú haja úgy hullott az arcába, mint egy gyászfüggöny.

- Ahogy gondolja, Sebestyén úr - mondotta. Elnézett a mályvaszínű hegyek felé, s arcából elfésülte ujjaival a sötét hajfüggönyt. - Hallotta? Elza tegnap megszökött...

- Úgy értsem ezt, hogy a Kurkai hölgy rapszodikusan távozott? Miként a filmeken? - Megcsóválta a fejét. - Lelkileg tulajdonképpen mindig szökésben volt. - Kérdően lebbentett egyet az ujjaival, egy menüettszerű tovalejtés mozdulatát utánozva. - Egyedül szökött?

- Nem. Egy b... b... b...

A gyógyszerész magasba kapta a botját.

- Ne folytassa, preceptor uram! Tudom. Egy báróval.

A tanító pillái elégikusan repkedtek. Sovány pofazacskói felfúvódtak egy kicsit, ahogy a b betűt erőltette. Úgy festett a dolog, mintha egy néma trombitát akarna megszólaltatni.

- Egy balettmesterrel? - tapogatódzott tovább harsányan a gyógyszerész.

Nem, nem, rázogatta a fejét a tanító, abbahagyva meddő küzdelmeit.

- Megvan! Egy bikficcel!

- Nem, Sebestyén úr... Egy buggyos nadrágú motorbiciklistával.

- Értem. Szökés közben az oldalkocsiban ült és élvezte a tájat.

- Hátul ült - igazította helyre a tanító szomorúan.

Könyvügynök volt az illető, két év előtt kötöttek ismeretséget, s azóta titokban leveleztek.

Sebestyén megfogta a vállát. Azt mondta, nagyon is együtt érez vele. Az ember úgy érzi, hogy egy komisz angyal kikergette a paradicsomból. Üres a világ, az eget bánatos kárpit vonja be.

- Megilletődésünk jeléül - indítványozta - merüljünk egy percig néma hallgatásba, aztán előre preceptor uram! Vár az élet, s várnak a tennivalók.

A tanító megadó mosollyal nyálazta meg cigarettáját,

- Hát menjünk - mondta. - Beszélni fogok a századossal.

Bezárta a kaput, a kulcsot a kapufélfa mögé akasztotta.

- Hallom - jegyezte meg Sebestyén fürgén forgatva botját - biztató levelet kapott a könyve ügyében.

A tanítónak felderült az arca.

- Igen. Szerencsére. Nagyon biztatnak.

- Önből kiváló ember lesz, magiszter barátom - kiáltotta a gyógyszerész.

A lelkes bot kiröpült az ujjai közül és levert egy virágcserepet a postamesternő ablakából.

 

X

A százados kertjében a dáliát szemtelenül fojtogatta a tarkapaszuly.

- Respektusom, pathikus barátom! - kiáltotta a százados a rács mögül. - Megálljon! Megálljon pathikusom! Utolérhetetlen események!

Merev léptekkel sietett ki az utcára, karon ragadta Sebestyént, és izgatottan áthurcolta a mészáros bódéja elé. A deszkafalon kézzel írott színlap a Víg özvegyet, a János vitézt és a Velencei kalmárt hirdette. Közölte azt is, hogy a társulatnak egy pár kölcsöncsizmára és néhány székre volna szüksége. "Garancia általánosan ismert művészi hírnevünk. Ennélfogva úgy a székeket, miként a csizmát is hiánytalanul vissza fogjuk szolgáltatni nagybecsű tulajdonosaiknak."

- Nos, vazelinpancsoló barátom! Örvend neki? Jó két jércét látok itt a színlapon. Mi? Mukkanjon hát, öregem. Nem bizsereg tőle a háta?

- Nem szokott bizseregni a hátam - jelezte a gyógyszerész udvariasan. - Nem lelkesedem a színművészetért.

- Ez megpukkanni való, pathikusom. Hogy mondhat ilyet?

Nem, rendszeretete csakugyan idegenkedett ezektől a kusza, s talán tisztátlan emberektől. Fenn a színpadon azt mondják egymásnak:

"NŐ (kéjes unalommal): Menj, menj, kedves... Unom a kezed diákos félelmét, ahogy végigsimítja combomat. Unom a hangodat, ahogy azt súgod, szeretnél megtisztulni velem. Unlak, kategorikusan unlak, szegény fiam.

A FÉRFI (lesújtva): Inkább sósavat öntöttél volna a fülembe, drága, mint ilyen szavakat, ó, hogy vágytam megtisztulni veled és általad!"

És hogyan folytatódott ez a párbeszéd egy óra múlva, a Kispipa étteremben?

"A. FÉRFI: Ha tudni akarod, vadcica, ma megint olyan voltál a harmadik felvonásban, mint egy rongybaba. És kérlek, ne mártsál az én pörköltömbe, mert én sem mártok a te kéttojáspohárodba.

NŐ: Ne légy oly piszok, Endre, csak egy mártást!

A FÉRFI: Mindent, Tündérkert, de mártani azt nem engedek. Mártani, azt nem! Kérjél bármit!"

A szomszéd asztalnál ültek egyszer a Kispipában és hallotta párbeszédüket. Szörnyű lényeknek tartotta őket. A százados aggodalmaskodva csóválta a fejét. De ilyet! Nem szereti a színészeket.

- A kardok megérkeztek, százados úr? - tudakolta Sebestyén ünnepélyesen.

A százados azt ígérte, hogy ír egy ezredes barátjának, s a kardok, esetleg pisztolyok rövidesen megérkeznek. Hadonászott a botjával, vezényelte már a párbajt, nehéz lovassági kardokról, vontcsövű pisztolyokról beszélt, és lázba hozta az egész községet. Noha két hét telt el már azóta, a párbajt, a fegyverek késlekedése miatt, még mindig nem lehetett megtartani. Sebestyén kissé csalódva nézett a századosra. Nagy tiszteletén, amelyet a kitűnő katona iránt érzett, már a párbaj előkészületei is alapos rést ütöttek. Almirás ugyanis kétségbe vonta azt, hogy neki érettségi bizonyítványa volna, és ehhez képest alkalmas volna lovagias elégtételvevésre. Okmányai nem voltak kéznél; ami kevés iratot őrzött a zsebében, az elázott a folyóban. A százados, aki becsületbíróságként döntött a kérdésben, úgy határozott, hogy a gyógyszerész műveltségét kivizsgálandó néhány alapos kérdést fog feltenni neki. A vizsgát igen ünnepélyes és szigorú keretek között tartották meg. A századoson kívül tagja volt a bizottságnak az iskolaigazgató fia is, aki egyben a jegyzőkönyvet is vezette. A százados első kívánsága az volt, hogy Sebestyén fütyülje el a Gaudeamus igiturt. A második kérdés így hangzott: Ki volt Napóleon és miről volt nevezetes? Stratégiai vagy taktikai hibát követett-e el az orosz hadjáratban? A harmadik kérdésbe a százados is belezavarodott egy kicsit. Azt kérdezte, hogy ki ölte meg Brutust, holott Brutust a gyógyszerész értesülése szerint senki sem ölte meg. Inkább ellenkezőleg állott a dolog, Brutus ölte meg Cézárt. Ebből egy kis vita támadt, amit a tanító bevonásával döntöttek el. A vita azzal végződött, hogy a százados megsértődött, s a vizsgát befejezettnek és sikeresnek nyilvánította.

Sértődöttségéről megfeledkezve vidáman tette most karját a Sebestyén vállára.

- Mérsékelje magát, pathikusom. A fegyvereknek minden pillanatban meg kell érkezniök. Irigylem magát, fiatalember! Irigylem! A fegyver, a dicsőség, ez az, látja! A többi egy lyukas konzervdobozt nem ér.

Eszébe jutott, hogy még nem mesélte végig diadalmas ravaruskai áttörésének történetét. Anélkül, hogy a gyógyszerész vállát elengedte volna, botjával felvázolta az út porába a hadállásokat. Sebestyén meghökkenve vette észre, hogy a vázlat lényeges eltéréseket mutat a múlt havi hadállásokkal szemben. A zászlóalj ezreddé nőtt, s a huszonnégy órás ütközetet a százados most egy lángelmére valló rajtaütéssel egy félóra alatt nyerte meg.

- De hiszen ön négy hét előtt másképpen mesélte el! - kiáltott fel a gyógyszerész. - Hogy lehet az? - A századosra nézett, aki hümmögve egyenesítgette a bajuszát. - Pedig én önt igen nagyra becsültem - tette hozzá kiábrándultan - annak ellenére, hogy olyan nevetséges kérdéseket tett föl nekem.

- Nincs több sakkozás! - intett a százados haragosan, és kemény, tábetikus léptekkel befordult a kapun. - Mit nem merészel egy ilyen expathikus! Megszakítom magával az ismeretséget!

Sebestyén csodálkozva nézett utána.

- Azt hiszem, tábesze van - gondolta. Aztán frissen fordult be a Péterfi üzletébe, hogy néhány ív papirost és borítékot vásároljon. A Péterfi kirakatában már vastag por borította a pirostojásokat. A kis kövér ember éppen a boltját locsolta. Az üzlete fellendült egy kicsit, több volt a dolog, amióta kisültek az Almirás szabálytalanságai. A központ leltározást rendelt el, s addig is, amíg tiszta képet alkothatott magának az üzlet vezetéséről, felfüggesztette az Almirás intézkedési jogát.

- Mivel szolgálhatok, esedezem? - kérdezte Péterfi bágyadt szolgálatkészséggel.

- Borítékokat, tíz ív papírt, Péterfi uram! Sokszorosítjuk és szétküldjük a vegyvizsgáló jelentését. Néhány banknak, néhány vállalkozónak. Tőkére van szükség, Péterfi úr! Tőkére!

A szatócs úgy vélte, hogy bizony nem ártana, ha azt az iszapfürdőt nyélbe lehetne ütni. Talán a szív ellen is jó lesz, mit gondol Sebestyén?

- Minthogy a reumás bántalmak a szívre is hatnak, nem lehetetlen, hogy a reumás bántalmak megszüntetésével a szívnek is nagy szolgálatot fogunk tenni.

Péterfi reménykedve hallgatta. Nehéz volt a lélegzete, olykor rosszullét fogta el.

- Répafi doktor tegnap titokban megfürdött az iszapban - mondotta. - Ne próbáljam meg én is?

Orvossal kell beszélnie, közölte Sebestyén. A papírral fürgén igyekezett a tanítóhoz, aki vállalta a másolatok gépelését. Természetesen a tanítót is be kell majd vonni a fürdővállalatba. Lelkes munkaerő. Becsületessége kőszikla.

A fürdő ügyei remekül haladtak. Egy kis talajvizsgálat még, egy kis geológiai méricskélés, és világosan ki fog tűnni: érdemes-e nagyobb arányú befektetésbe kezdeni, alkalmas-e a hely egy hatalmas gyógyfürdő létesítésére, s nem csak múló vegyi értékek jelenlétéről van-e szó.

A lopótök alakú utcán lassú szekér zörgött. Szalmán, takaró alatt Sebestyén az írnokot pillantotta meg. Az állomásra vitték, mert kórházba kellett szállítani. Veséje, lépe, hasnyálmirigyei betegek voltak. Sebestyén biztatóan megszorította a kezét.

- Gondolja, hogy nem késtem még el, Sebestyén úr? - tudakolta az írnok alázatosan.

Nem dulakodott már benne két ember, a fennhéjázó írnok és a lagymatag költő. Csak egy ijedt, beteg ember feküdt a szalmán. Sebestyén meggyőzően legyintett.

- Semmi. Talpra fog állani, mint a pinty.

A tanító lenn volt a kertben, s bánatosan hegedült a szilvafa alatt. A pajtára felmászott a tök, és nehéz gyümölcsét, mint aki súlyos terhet cipel, lerakta a zsindelytetőre.

- Csodás kilátások, magiszter uram - kiáltotta a gyógyszerész messziről. - Nagyszerű láthatár. Helyesebben szólva: látóhatár! Jó napot kívánok. Elkészült a jelentéssel?

A tanító mélabúsan leengedte a hegedűjét. Vonójával egy ugráló tücsköt követett.

- Nem - felelte mélyen. A zsebéből levelet vett elő, rángatódzó mosollyal nyújtotta előre. Sebestyén belenézett.

- Az ön kitűnő könyvét, magiszter uram! Visszautasították! Sajnálatraméltó vakondok. Határtalan eltompultság! Nevetnem kell.

Felnevetett. Gyerekes, elcsukló volt a nevetése.

- De a dolgok tovább folynak! A kéziratát még ma elküldi egy másik kiadóhoz! Vannak még kiadók Európában!

A tanító letargiájának mély kútjából fanyar érdeklődéssel emelte ki a fejét.

- Gondolja, kérem?

- Gondolom? Nem. Hiszem. Én hiszek, tanító uram, hiszek! Könyörtelenül hiszek, ha minden összedől is körülöttem. Pipogya kor ez, mert térde rögtön megroggyan ijedtében, ha... Nos, hagyjuk. Kérem estére a jelentést! Ne felejtse el: az igazság az ön oldalán van. Jó napot.

Elpattant, mint egy nyílvessző, és ragyogva, fürgén fúródott át a lopótök alakú főutcán. Az iskola előtt a Márta lármás gépkocsijával találkozott.

- Sebestyén! - szólott utána Márta. - Mi lelte? Meg sem áll?

A gyógyszerész vidáman kuncogott a bevált tréfán. Jóban voltak már. Márta is megtréfálta nemrégen. Kivitte őt a tanyára, azt mondta fajdkakast fognak lőni, s fegyvert adott a kezébe. Ha a sörétes ujjú fogorvos látná! - zsongott akkor a büszkesége. A puska dörrent és meglökte a vállát. Hatalmas madár pottyant le a fáról, boldogan cipelte be a községbe. Fajdkakas, tanító uram, fajdkakas! - kiáltotta már messziről, hogy a kocavadász körorvos is hallja. S mi volt a pompás fajdkakas? Egy közönséges gyöngytyúk, Márta hajtotta ki a tanyáról, hogy megtréfálja vele.

- Elhozta a kézápoló receptet? - tudakolta Márta bizalmas hangon.

Sebestyén átadta a receptet, és cserébe egy írást kapott. Elolvasta.

"Öreg Szamárnak. Helyben. Saját kérésére nyugdíjaztatik, s annak végrehajtásával Sebestyén gyógyszerész bízatik meg. Kelt Borjúmálon, július havában."

Márta is elolvasta a receptet.

"Végy

1 rész resorcint,
25 " glycerint,
25 " vaselint,
25 " lanolint,
25 " oleum olivarumot,

keverd össze, és gondold meg, mit ér a legkitűnőbb kézápoló, s a legszebb kéz, ha azt nem annak nyújtod, akit boldoggá, határtalanul boldoggá tudnál tenni vele."

Mosolyogva néztek egymásra.

- Este! - intett Márta a kezével.

- Este! - bólintott a gyógyszerész vidáman, a kamarási udvarra beforduló kocsi után nézve.

A postára beadott néhány levelet, s miután fontosabb dolgait így elvégezte, visszafordult a kavicsbánya felé, hogy a szamarat átvigye a szigetre. A tarló felől egy macska tartott a patkolókovács háza elé. Egeret hozott a kölykeinek. Az egér úgy állott a szájában, az orra alatt, mintha vastag angol bajuszt viselne. A fal mellett eleresztette, s a macskakölykök édeset bámultak az iszkoló ellenség után. Kerek és csodálkozó volt a szemük, a borzongó palaszürke szőr puha gömbbé kerekítette a fejüket. A patkolókovács egy tarka ló patáját gyalulta lapos vasával. A ló szundított, csak néha mozgatta meg fehér szempilláját.

A gyógyszerész magasra emelte botját.

- Holláhop, barátom! Beléphetek körömápoló műtermébe? Jó napot kívánok. Ki kéne írnia: manikűr, pedikűr...

A kovács barátságosan megeresztette félbajuszát. A fogó után nyúlt, hogy kiemelje a parázsból az izzó patkót.

- Igaz lesz az a fürdőhely? - kérdezte.

- Igaz! Igaz lesz. Meg fog születni! A magzat vajúdik még, de fekvése remek! Remek, patkolókovács uram, és a szíve kitűnően ver...

A kovács megfogta a patkót a parázson, lábával nyomott is egy könnyedet a fújtató pedálján. Építkezésekről, kisajátításokról beszélnek a községben, mondta. S hogy új utat vágnak majd a réten át. Fürkészve és reménykedve pislantott félszemével a gyógyszerészre. A nagy forgalomból talán neki is hull valami, fejezte ki a pillantása; keréktörés, lesántult ló, épületvasalás, esetleg hátul, a kis kuckóban el is hálhatna egy kis fizetségért egyik-másik zsábás beteg.

- Kitartás! - tüzelte a gyógyszerész. - Pompás dolgok lesznek itt, barátom! Úgy fognak özönleni ehhez a bűzös sárhoz, mint darazsak a cukorszörphöz... Mindenkinek felvirrad Borjúmálon.

A kovács, aki idáig szívesen hallgatta, s örömében a bajsza másik felét is megeresztette, most gyanakvóan emelte föl mutatóujját.

- Mindenkinek? Akkor hát Almirásnak is.

A Rozál halála után legszívesebben leütötte volna a lelkiismeretlen frátert. Kiszedte a patkót a tűzből, és olyan haragosan nyomta rá a ló patájára, mintha csak Almirást patkolná. A forró vas fehér füstöt perzselt a szaruból.

- Kifelé áll a rúdja - biztatta Sebestyén elköszönve.

A patak lappadó zöld vizében kövek alatt, karókhoz kötve ázott már a kender. Az öreg szamár a tanya udvarán állott elmerülve a maga méla és rejtélyes szamárságaiba. Várta, hogy valaki kiürítse a teli hordót. A gyógyszerész kifogta a talicskából és elindult vele. Távol volt attól, hogy állatbarátnak lehetett volna nevezni. A macskákat utálta, a kutyákkal szemben a kritikus tartózkodó álláspontjára helyezkedett, az öreg szamárral szemben pedig csak egy szociális elvet képviselt. Az agyonrobotolt élet végén a nyugalmas bojtorjánt. Az állatbarátok - ebben osztotta a Ferdinánd felfogását - jóságukkal embertársaik elől az állatokhoz menekülnek, mert maguk is érzik, hogy jóságuk túl kicsi és túl önző ahhoz, hogysem hálát arathatnának vele felebarátaiknál. Galád kis szívük, vélte Ferdinánd, nem bírja el az emberi nyomorúság méreteit.

Lenn a folyó mellett csillogott egyet a Máté kapája, s utána sercegve koppant valami. Kőbe vágott a kapa éle a tikkadó krumpliföldön. A tégelyben melegedett, és ízét vesztette a reggeli kútvíz. Máté a magasba emelte a sárga faedényt, s nyílását a szájához dűtötte. Látta a kullogó szamarat és mellette a gyógyszerészt. Szájában a víz meleg íze egy kicsit keserűre posványosodott. Ha megvette volna a legelő mellett azt a tagot, most neki is volna iszapja, s nem kéne ezt a rideg földet nyekergetnie. Szeme egy riadtat szaladt körbe a négy holdon. Lustán és fanyarul növelte magát a kukorica. Pedig, de szépen nekirugaszkodott júniusban! S a kő, mintha csak neki szólott volna a drága trágya, nőni és szaporodni kezdett, egyre sűrűbben dugta ki fejét a földből.

A learatott rozsföldön hamvas tyúkok keresték a gilisztát. A Simon tyúkjai voltak. A domboldalon a Rozál sírdombjának sárga göröngyei békésen sütkéreztek a napon.

Levezette a szamarat a folyóhoz, s a kötőféket a tutaj hátuljához kötötte. A júliusi nap felitta a zsombék vizét, és rongyos patakká szelídítette a folyót. A tolórúddal ellökte magát a parttól, s a szamár ellenállás nélkül követte. A víz csak a derekáig ért, jól is esett neki a hűsítő fürdő. S aztán szívesen is ment, néha kenyérdarabokat kapott Sebestyéntől, egyszer meg mentolos cukrot. Békésen követte egy darabig új gazdáját, de a folyó közepe táján gödörbe lépett, nyakig süppedt a vízbe, s ettől ijedten megmakacsolta magát. Sebestyén tologatta a tutajt, a szamár meg visszahúzta.

A mennykőbe is öreg szamara!

Méltatlankodva adta fel a küzdelmet, mert nem tudott a folyó sodra és a szamár konok testsúlya ellen egyszerre megküzdeni. Hiába kiáltozott, a tutaj ott állott vele a folyó közepén, horgonyt vetve a szamár jóvoltából. A magasban vércse keringett a feje fölött. A hegyoldalon vörhenyes porfelleg dagadozott. Terjedésének sebességéből ítélve a Márta kocsija lehetett.

Leült a deszkázatra és rágyújtott. Átkozott hülyéje! A szamárról hamarosan megfeledkezve sokáig nézegette a vörhenyes porfelhőt. Este! - mondta neki Márta. Még hét órája volt addig. S aztán majd együtt sétálnak ki a községből a parti gyalogösvényen. Lépegetni fognak a füvön, az erős holdfényben; Márta szép fogai csillogni fognak, s meztelen karján látszani fog az oltások világos karikája. A fürdőről fognak beszélni, mint két hét óta minden este. Ha Márta még egyszer megkérdi tőle, hogy mekkora forgótőkére volna szüksége, akkor most megmondja neki. Vajon nem arra gondolt-e a lány, hogy megtakarított vagyonkájával lehetővé tegye a vállalat megindulását? Milyen kedves és megható vonás!

Boldogan lélegzett. Csak a vizsláját ne hozná minden este magával. Az állat ide-oda rohangál, félórákig ugatja a sündisznókat és borzlyukakat, s ilyenkor ott kell állniok, mert Mártát mulattatja a kutya nyugtalan csaholása. Nevet, figyeli a váltakozó hangokat s lenge, fehér ruhája alatt rugalmasra feszül a teste, mint az ingerült vizslának. Aztán hirtelen elunja a kutyát, elindul, kezét összefonja, és kötekedő hangja elpuhul; maga elé néz; lépegetnek. Meztelen nyakát és karját világítja a hold, a hajából dohányvirág-illat árad.

Csintalanul hunyorított. Jól kieszelte azt a mondatot a kézápoló szerrel kapcsolatban. S mit fog mondani, ha Márta este szóvá teszi?

- Nos, igen kérem... Látott már körhintát! Maga az én körhintám tengelye... Hogy úgy mondjam, ragyogó központja. S én maga körül forgok... Az élet villanyzongorája szól, s én csak keringek maga körül...

Elégedetten nyomta meg szemüvegét. A nap forrón sütötte a hátát. Nógatni kezdte a szamarat. Húzogatta a kötőfékjét, a rúddal is megpiszkálta. Rábeszélő hangon hívogatta, végül aztán elvesztette a türelmét.

- A ménkőbe is, mi lesz már! Ki látott ilyen butaságot!

Védence nem hajolt se a jó szóra, se a kemény dorgálásokra. Fölemelte a rúdját és haragos csapást mért az állat fejére.

- Disznó!

Aztán kissé meghökkenve bámult a szamár vérző homlokára. Mit tett? Mit tett? Már az első félórában fejbe kólintotta azt, akit atyailag a védelmébe vett! Elképesztő... Megrökönyödve nyomta meg szemüvegét. Bűntudattól mardosva gyorsan levetkőzött, és a kötőfékjénél fogva átvezette a szamarat a szigetre. Bőséges táplálékkal látta el, elkészítette éjszakai fekvőhelyét is a gyertyánfa alatt, nagy csomó almot szórva szét a mohos földön.

- Bocsánatot kell kérnem - mondotta, inkább a megsértett elvet, mint a szamarat akarván kiengesztelni.

A nap már a hegyél szálfái között bujkált. Sebesen simára borotválta az arcát. Mire átkelt a folyón, a verebek már elhelyezkedtek a bokrokon. Esteledett. Csak egy fürj kortyolgatta még a héjakút tüskés levelei között meggyűlt esővizet.

- Tragacantha - röppent ki a száján egy furcsa szó. Ujjongott a találkozás örömétől. Másodszor is végiggondolta a szavakat, amelyekkel kézápoló receptjének utóiratát fogja magyarázni. A körhinta-hasonlatot módosította egy kicsit. Ő a körhinta, s Márta ott ül a középen, az oszlop alatt. Kézimunkál, és vigyáz arra, hogy jól forogjon a közös vállalkozás.

- Tragacantha - mondotta, mint örvendező apja egykor a telzü odaikot. Egy kicsit elcsodálkozott magán, hogy oly váratlanul kiütöttek rajta a távoli, s már elfeledett apai vonások.

A tragacantha annak a pornak volt a neve, amelyben meghempergették a gumiarabicummal bevont gyógyszertári labdacsokat.

 

XI

Poros volt már az útilapu és megkopott már a liceumbokrok lila virága. A körorvos kisebbik lánya az állomás felé hajtotta a kerékpárját. Nemrég tette le az érettségit, s unatkozott Borjúmálon. Volt az állomáson egy fiatal gyakornok, középen elválasztott hajjal. Szőke volt. Virgilnek hívták. Az állomás előtt, a póznarakás mellett megállott, lábát rátette az egyik telefonoszlopra és füttyentett egyet. A porban dinnyemagot ropogtattak a verebek. A gyakornok kidugta fejét a raktárházból, s a jeladást vidám füttyszóval viszonozta. A körorvosné éppen a lányaira gondolt. Szégyenkezve, nyomorúságos hangulatban sietett végig a lopótök alakú utcán. Fején ferdén és kuszáltan ült a harsány gepidasisak; egy csöppet sem látszott már harsánynak. Azért viselte, hogy riadt tekintetét elrejthesse az emberek elől. Hat hete nem tette ki a lábát az utcára. Büszke szíve összepotyolva, megalázva gyötrődött mellkasában. De rájárt a rúd! Hogy bemocskolta hírnevüket az a hálátlan, őrült teremtés! Egy orvos lánya! Megszökik, mint egy cseléd, megszökik egy közönséges könyvügynökkel. A Kurkai körorvos lánya! Hát manapság már ilyesmi is lehetséges? És éppen azzal az arcátlan nullával, aki rájuk sózta két év előtt a szentbeszédeket. Pokol, pokol ez az élet.

Egy kis zsömlekását vett a szövetkezetben. Kellett neki ez a zsömlekása? Úgy kellett, mint a hideglelés. Csak azért ment be, hogy megmondja Almirásnak azért benézhetne hozzájuk estére. Azért, mert nagyobbik lányát elszöktette egy himpellér; azért mert Almirás azt a galád dolgot csinálta a szerencsétlen Simon lánnyal, s mert szennyes üzelmei miatt majdnem a nyakát törték a szövetkezetben - azért még benézhetne néha hozzájuk. Végre is ennyivel tartozik nekik Almirás: ők kenték el a dolgot, s Almirás nekik köszönhette, hogy megmaradhatott Borjúmálon. A kisebbik lány sokkal szemrevalóbb, mint a nagyobb, az az álmos, esztelen birka. Nagyot sóhajtott.

- Felfordult világ - rebegte boldogtalanul. Hogy egy ilyen kanász ágyába kell az ő finom és üde lányát beravaszkodnia! Mert mi mást tesz egy mai anya. Nyájaskodik, mesterkedik, megalázó utakat tesz meg, hogy ilyen mosdatlan parasztlányokkal, színésznőknek nevezett vidéki cafatokkal hempergő szakácsnécsemete ágyába játssza át az önnön vérét, gonddal, félelemmel és édes ábrándokkal nevelt gyermekét. Az ember, amikor fésüli, aranyos gyűrűket süt a hajába és ráadja konfirmációs ruháját, azt hiszi még, hogy így, ilyen ártatlanul, ilyen szűziesen fog kilépni előkelő s jól kereső vőlegénye oldalán a templomból. S mi a könyörtelen való? Hogy egyik lánya esküdetlen összeadja magát egy ismeretlen szélhámossal, a kisebbiknek pedig egy ilyen sonkanadrágú Almirással kell beérnie. De az ember ma megkönnyebbülten lélegzik akkor is, ha ilyen cipeli el a lányát, és nem hull bele valami kalandba, vagy nem szárad a nyakán. Gonoszul van ez elrendezve! Ha pénzük volna! De hát nincs. Kurkai tehetetlen bakkecske. Ahelyett, hogy rendesen megvenné orvoskodásának az árát, beéri egy tucat felháborító tojással és körmönfont paraszti siránkozással. Ülepét egész nap a tornácon melengeti, s újabban már arról locsog ismerőseinek, hogy négy év előtt egyszer csonttollú madarat lőtt a berekben. A lányának pedig rendes alsólepedőket sem akar adni.

Keserűen és egy elrontott élet gyászával szedte a lábait. A százados néhány kacsát hessegetett az udvaron.

- A szitát - kiáltott rá az udvar fenekéről lompos parasztasszonya.

- Megérdemled, ostoba paprikajancsi - gondolta Kurkainé haragosan.

A századost néhány hét előtt kiverte az a mord parasztasszony a házból. Az egész Borjúmál tudott róla. A százados együtt ivott reggelig a színtársulat két kimázolt cafatjával. A községben azt beszélték, hogy a gazdasszonya meg is verte, amikor reggel hazabotorkált. Az ivás abból eredt, hogy a százados minden évben felkötötte a kardját, és fejére tette régi tiszti sapkáját a ravaruskai győzelem évfordulóján. A sapkát szitává likasztották a molyok, amitől a százados annyira felgerjedt, hogy becsapta a kaput, és haragosan betért a Borsán vendéglőjébe, ahol Almirást együtt találta két szabad szájú fehérnéppel. Leült közéjük. Elmondta sapkájának és a ravaruskai áttörésnek a történetét, Almirás meg bizonyos áskálódó disznókról beszélt, és erélyes hangon önrendelkezési jogot követelt a cserebogaraknak. Később meghatódtak és egymást köszöntgették egész éjszaka. Alig ült le az egyik, fölemelkedett pohárral a kezében a másik, hogy viszonozza a felköszöntőt. A két nő meg evett s ivott azalatt, és cukorangyalnak nevezték a két elázott kortyondit.

- Nagyra becsült kapitány uram! - kiáltotta Almirás, hogy a pap házvezetőnője is hallhatta a harmadik házban. - Emelem poharamat nagyrabecsülésem ama szálaira, amelyek összekovácsolnak bennünket ebben a dancs faluban. Vesszenek a mocskosok, és éljenek az igaz férfiak.

- Kedves barátom és tisztelőm - emelkedett szólásra a százados. - Katona vagyok, s nekem vurst az egész Borjúmál. Egy hadosztályt vezényeltem, s jön egy ilyen cseléd, és leckéztet engem. Enghem! Ki fogom rúgni! Megértettük? Bin ich verstanden? Igaz barátom vagy, de amit a csimazokról méltóztattál mondani, hogy tudniillik adjunk nekik szavazati jogot, ezt én, mint katona nem oszthatom. Ennélfogva emelem poharamat mindama dolgokra, amelyeket az előbb voltál szíves említeni. Éljenek a szoknyavadászok. Verstanden?

A német nem volt anyanyelve, de szívesen fitogtatta.

- A szitát, nem hallja! - kiáltott a parasztasszony másodszor is.

A körorvosné látta, milyen szolgálatkészen igyekszik a százados a szitához, hogy leakassza.

Undorodva fordította félre a fejét. Elsüllyedve a maga keserű szégyenében észre sem vette a boltajtóban betegesen ácsorgó Péterfit. Valami rendszeresen paskolta, ütögette a cipője orrát. Lenézett.

- Elfelejtettem befűzni a cipőmet - kiáltott fel szerencsétlenül.

Megállott. Idáig jutott hát. Lógó cipőnyelvvel jár az utcán. Ő, aki egykor Mozart-estélyt adott, és fehér orchideákat kapott egy híres zeneszerzőtől, ő, akinek táblabíró volt az apja.

A falu megeszi, összerágja az embert, mint a mész. Eltorzulva, nevetségesen őrlődik a falu és város két malomköve között. Nem lesz belőle sohasem paraszt, de azt sem tudja elfelejteni, hogy valaha városi nő volt. Kijár hetyke városi emlékeinek sírjához, és nem látja, hogy a falu sűrű folyondárja fonja be a sírt.

A kamarás kertjében a pulykák unatkozva csipkedték a mimózát. A kert végén Sebestyénnel találkozott. Szégyenkezve igazított egyet nyomorúságos kalapján, és lehajtotta a fejét. A gyógyszerész csak botjának fürge köreivel adta tudtára, hogy dolgai kielégítően haladnak, és mit se törődik a körorvosné régi rágalmaival. A bot megsemmisítő fölénnyel pergett ujjai között.

- Lám, hogy befészkelte magát ide - gondolta. - S Márta már vele is összeszűrte a levet.

Délelőtt hallotta, hogy a gyógyszerész rumot, cukrot és kétszersültet vett Péterfinél, s azt is megkérdezte, kaphatna-e olyan ügyes mintájú papírszalvétákat.

- Persze, az a szajha mindenkit lefoglal magának! - állapította meg haragosan. - Pedig ha igazán gyógyszerész... az az ostoba Kurkai megtehetett volna annyit, hogy meghívja egyszer és bemutatja a kisebbik lányának.

Reménytelenül csapta be maga mögött a kaput.

*

A nyugalmazott szamár a sziget gyertyánfája alatt állott naphosszat. Hallgatta a szúnyogok lágy cincogását s a folyó halk moraját. A nyakán szalag is volt, a gyógyszerész kalapjának vékony bőrbélése, rajta krétával írt két görög szó: Panta rhei. A dolgok tovább folynak. Gazdája előbb más szövegre gondolt, egyebek közt arra, amit Ferdinánd nevű barátjától hallott egyszer: a világot néha szamarak bölcsessége kormányozza. De ez hosszú volt. A Hit, Remény, Szeretet is megfordult a fejében. Aztán mégis a kitartásra intő görög szavak mellett döntött.

Az öreg Panta rhei üresen nézett maga elé. A macska leugrott a fáról, s valami társas ösztöntől indíttatva hozzákente oldalát a szamár lábához.

A kis faház ragyogott a tisztaságtól. A gyógyszerész éppen valami kapuívet fejezett be, s a fűzfavesszőkből készült lugasszerű kaput virágokkal díszítette fel. A ház előtt a kis asztalkán abrosz díszelgett. A két alumíniumcsupor, a kanalak, a rum s a cukor a párkányon várták, hogy az asztalra kerüljenek. A teafőző edény sárga dróton függött a tűzhely fölött. A kis tócsában három kövér hal ficánkolt. Márta szerette a sült hal illatát. Amikor az előkészületeket befejezte, megborotválkozott, és a szamarat levezette a sziget tatjához, hogy ne lábatlankodjék ott, ha majd asztalhoz ülnek. A széllámpába friss gyertyát dugott s végigtekintett a háztájon. Takaros és tiszta volt minden. A házon sokat toldott-foldott, megszilárdította, barátságtalanabb külsejű deszkáit kicserélte. Minthogy a pénze rohamosan apadt, eladatta Kempelnével a kerékpárját és a pénzéből néhány szükséges dolgot szerzett.

Elégedetten nyomta meg szemüvegét, és átnézett a túlsó partra. A hegyoldalon leiramló vízmosásokban már sűrűn és barnán feküdt a falevél. Tagjaiban utolérhetetlen szépséggel zsongott a várakozás érzése. Felajzott, sugárzó tekintete látta már a Márta fiús, határozott lépteit, ahogy ütemes mozgással közeledik a kukoricást szegélyező gyalogösvényen.

A fák árnyai már nőni kezdtek. A gyufát odaigazította a tűzhely mellé, hogy rögtön kéznél legyen, ha melegíteni kell a teavizet. Valami borzongó szépséget érzett. A kenyeret még hazajövet vékony szeletekre vágta és megpirította. A túloldalon, a bokrok hézagaiban fehér petty mozgott. Egy fehéringes parasztlány haladt a tanya felé.

- Holnap délután átmegyek magához - mondta neki Márta este, amikor elváltak.

Fogták egymás kezét az érett, őszi estében. A magasban vadkacsák hápogtak.

- Holnap délután átmegyek magához - mondta Márta halkan, ajándékozóan.

Ő lehajolt. Meghatott, hálás száját odatapasztotta a Márta kezéhez. Mint egy eszményi, boldog pióca, aki a boldogság forró nedvét szívja magába.

Tegnap óta százszor dongott át mellkasán, és ezerszer nyilallt át tagjain az örömökkel zsúfolt ígéret. A kapuíven megigazította a virágokat és tutajra szállt, hogy Mártát a túlsó parton bevárja.

Márta talán szereti már. Oly sokáig fogták egymás kezét. Csípőjük összeért, s egyszer combjuk is összesimult, ahogy hirtelen megálltak egymás előtt.

- Sokat gondol rám? - akarta tudni Márta.

Sokat. Mindig. Igazában talán nem is az iszapfürdő tartotta itt, hanem Márta.

Visszanézett a szigetre. Egy óra múlva, ott, a fák alatt! A nyírfadorongokból készült padon fognak ülni, egymás mellett. Egymás mellett, halk, zajló, boldog kínok között. A szerelem dongó angyalai fogják körülrepkedni őket. Szorongó, édes vajúdásuk talán... - megnyomta izgatottan a szemüvegét - talán meghozza Testük Nagy Egyesülését is!

A Testük Nagy Egyesülése. A természet szép, végzetes ajándéka. Átkozottul gyönyörű dolog.

És miről fognak beszélni azután?

Tegezni fogják egymást. Márta tegezni fogja őt. "Adj egy kis tüzet, szívem." S ő? "Igen. Adok. Fel tudnám gyújtani érted ezeket a fákat, az egész erdőt itt körülöttünk... bár ez súlyos büntetést vonna maga után." És Márta: "Csacsi! Kis öreg talyigás szamár (egyszer már mondta ezt), hát ennyire szeretsz?" Ő: "Ennyire szeretlek." A Márta arcán elégedett, boldog mosoly: "Köszönöm, szívem... Köszönöm... Köszönöm... Te nem gyújtasz rá?" Ő: "Nem, Márta, ez a csókok órája s nem a pipáé." Márta: "Ezt is köszönöm. Te jó vagy. Áldozatkész. Ezt a fürdőügyet is milyen szépen elindítottad. Most aztán nem fogunk elszakadni egymástól." Ő: "Egy kicsit még elszakadunk, körhintám drága s utolérhetetlen pénztárosa! Most elmegyek. Tavaszig itt úgysincs semmi tennivalóm. Abból a gyógyszertárból azt írták, szeptemberben közöljem újra a címemet, akkor talán felvesznek. A pénz miatt, Márta. Gyűjtenünk kell. Nem szabad sohasem elszakadnunk a realitásoktól. Gyűjteni fogok, hogy körhintánk minél ragyogóbb és szédítőbb legyen..."

Persze, egyébről is fognak beszélni. A csillagokról, az életről, s esetleg Almirásról is. "Csókolj meg" - fogja mondani Márta. S ő teljes odaadással meg fogja tenni, "Örökké" - fogja lehelni Márta. - "Bár egy örökkévalóságig tartana." Igen. Kétségtelen. Az ember elszédül, ha az örökkévalóságra gondol.

Meg fogja magyarázni Mártának, mi az az örökkévalóság. Egy hét előtt olvasta egy újságlapon, amelyet a szél a Simonék drótsövényére akasztott. Az északiak szerint - írja az újság - van egy száz kilométer magas szikla a tenger közepén. Ehhez a sziklához minden ezer évben elmegy egy cinege, s csőrét odakeni a sziklához. Ha a szikla tövig elkopik majd a cinege csőrétől, akkor elmúlt az örökkévalóságnak egy pillanata...

A kavicsbánya alatt a kondás részegen hajkurászta a disznóit. A gyógyszerész előtt levette kalapját. Engedelmet kért, hogy ilyen tiszteletlen állapotban van, de éjszaka egy kis külön munkája akadt, átrakott néhány határpóznát, amelyet délután helyeztek el a határjáró mérnökök, s a pénzből beivott két decivel.

- Tetszik látni kérem szépen itt a fán Pudli urat? - kérdezte megtántorodva. - Felcsaptam a fára, merthogy rosszalkodott.

A kutyája ott csüngött a fán, élettelenül.

- Tipikus ősember - csóválta a fejét Sebestyén. - Azt hiszem, maga minden gazságra kapható!

Felháborodva hagyta ott, s felkapaszkodott a dombra, ahonnan elláthatott a község felé. A tanító elmondta neki, hogyan mulattatta Gubacs a közönséget a legutolsó színházi előadáson. A társulat néhány helybeli némaszereplővel egészítette ki magát. Közöttük volt a disznópásztor is. A Borsán udvarán folyt a színielőadás. Egy egér valahogy feltévedt a deszkákra, mire a művésznők egyike sikítani kezdett, leugrott a dobogóról, a disznókondás pedig, akinek egy furulyázó pásztort kellett alakítania, addig hajszolta az egeret, amíg agyonverte.

- Durva, érzéketlen ősember - szögezte le megvetően.

A kaszáló felől a piros Simon felesége kiégett sarjút cipelt egy kendervászonból készült zsákban.

- Érik a szilva - mondta barátságosan. - Ne szedjek egy kosárral a tekintetes úrnak is?

Álla alatt meghúzta a fekete gyászkendő bogát. Nagyot lélegzett a lánya emlékére.

- Rajta csak. Szívesen veszem.

A szilvának már érzett a szaga a levegőben. Érés után hamar töppedni kezdett. Csebrekben és hordókban gyűjtötték, ott megiszaposodott, s októberben kifőzték. A Simon szérűjében állították fel az üstös sátrat, a főzetők oda hordták a megfült termést. Fát is vittek tüzelőnek és lisztet csiriznek, amivel körültapasztották az üstöt, hogy ki ne szabaduljanak belőle az értékes párák.

A domb alatt lépésben kocogott a Répafi gebéje. Az ügyvéd töppedten ült a bakon, olyan volt, mint a végét járó szilva. Csüngött a feje, elnyűtt sportsapkája alól gyűlölettől előtörő pillantásának tompa volt már a hegye. Nem tudott már szúrni, megrokkanva és fáradtan meredt a ló farkára. Minden reménye cserbenhagyta. Hamis fogsora eltörött, nem tudott újat csináltatni. A fürdővállalat megalakítását sem bízták rá. Egyetlen vigasztalása volt a bárányfej, amelyet Máténé ígért neki. Szerette a főtt fejet, s élvezettel emelte ki villájával szemgödrükből a kocsonyás bárányszemeket. Megállott a Mátéék tagja előtt.

- Számíthatok a bárányfejre? - kérdezte bizonytalanul.

Máténé nevetett.

- Jól van, na, elküldöm...

A Mátéék kukoricája megjavult. Szépen megnyúltak a szárak, s a csövek is megvastagodtak. De az asszony is. Májfoltok alól bújt elő mosolya, amikor a várakozó Sebestyént megpillantotta. Tudta, hogy Mártát várja.

- Nem fél, hogy vihart kap, gyógyszerész úr? - kiáltotta kötekedve.

- Ki van zárva! - harsogta le a dombról Sebestyén. - Sürgönyileg jelezték volna.

Máténé nevetve mutatott a keleti égre.

- Amott, látja-e!

Máté féloldalasan haladt mellette. Tököt vittek a tehénnek. A tehenük szép borjút ellett, most az asszonyon a sor. Terebélyesedtek. Az udvarukon tegnap az új istállóhoz kijelölte már veres vízbe mártott zsinegjével az ács a sasfákat és gerendákat. Mentek elégedetten, kiszipolyozottan a napi tizenhat órai munkától. Tudták jól, sok követ kell még kihordaniok a feltört tagból, sok trágyát kell még beleszántaniok, amíg a hordalékos talaj adakozó humusszá érik. De még fiatalok. S aztán vigyáznak, hogy a persely tartalma se apadjon meg oktalanul. Ma is karikára vágott, megsózott vereshagymát ebédeltek kenyérrel.

Sebestyén az utat tartotta szemmel. Odalenn színesedni kezdtek már a fák. Ezek a színek, mint tarka papírfüzérek a majálisokat, mind az ő érzelmeit díszítették; a tücskök meg zeneileg festették alá. Szeretett volna maga is dalolni valamit, de hamar felhagyott vele. Üldögélt türelmesen, boldoggá merevedve a domb ormán. A mellkasa tele volt szavakba nem foglalható örömmel, mint a felfújt duda levegővel. Ujjával beleírta a levegőbe:

Sebestyén Károly Jakab Hektor, boldog vagy, ugye!

Tehergépkocsi haladt az úton, de a felkavart por nem akart leszállani. Ott maradt a levegőben, elnyúlt, kanyargott. A völgyre hulló árnyék a tarlón át alattomosan kúszott a község felé. Nem vette észre, Mártával folytatott magában tarka párbeszédeket az életről, a felhőkről és leendő gyógyszertárukról, amelynek nevet is adott: Gyógyszertár a fiatal apostolhoz. Pipára gyújtott, s az égő gyufát előrenyújtotta, a község kijáratához, arra a pontra, ahol Mártának kellett kibukkannia: mire a gyufa lángja elalszik, egy igazibb láng fog odalenn a helyében fellobbanni, a Márta fehér lángja, a magasztos tűz, amely jönni fog felé és lángba borítja őt is s egész életét. De a gyufát elfújta a szél, amely egyre nyugtalanabbul muzsikált a magas füvek között.

- Márta! - ugrott fel ujjongva.

A porfelhő, amelyet a gépkocsi porának nézett, futó portölcsér volt; a községből jövet nekiiramodott az országútnak, s felhőjével elfátyolozta a kamarási ház távoli jegenyéit és a szeszgyár kéményét.

- Kitartás! - intette magát türelemre.

Az erdő árnyéka, amely már a község széléig kúszott, lassan felszívódott. Szürke lett a táj zsongó majálisa, seperték a faleveleket, szürke volt az ég is, és oldalt szürke fémszalagnak látszott a folyó. Sebestyén újra meggyújtotta a pipáját, s mereven bámulta a község kijáratát. Nem vette észre, hogy elúszott a délután. Nem látta, hogy az ágakat és a mályva virágját szél lóbálja, s a lepkék riadtan menekülnek a levelek alá.

- Vihar lesz - integetett messziről a piócahalász. - A nadályok még a délután elrejtőztek a vihar elől.

Még a délután? - kérdezte magától meghökkenve. Körülnézett. Persze, alaposan alkonyodott már. Nagy porfelhők úsztak a község felett, a nád mélyet hajolt a zsombékban, és riadtan reccsentek a fiatal szálfák az erdő szegélyén. A sötét égnek egy jókora foltja kietlenül elsárgult. Percek alatt leszállt az este.

A gyógyszerész megnyomta a szemüvegét. A fülére kövér esőcsepp hullott. Lassan lekullogott a folyóhoz. Gépiesen letolta a vízre a tutaját. Az öröm duzzadó levegője elszállt a dudából. A szigeten a szél mindent szétszedett és felborított. Az asztalról letépte a virágokat, a fűzfavesszőből készült diadalkapu egyik lábát kirángatta a földből és a magasba emelte. A pad hanyatt feküdt a földön.

Tapogatózva cipelt be mindent a faházba. Meggyújtotta a gyertyát és leült a priccs szélére. Künn megvillant az ég s tisztátlant csattant, mint egy lábos fedője. Lesújtottan és gyötrődő mosollyal nézte a gyertyalángot. A Márta fehér lángja! Milyen botorság volt hinni ezekben a szavakban! Botorság volt hinni Mártában! Mártának nem volt más célja, minthogy kegyetlenül megtréfálja őt. Mindenkit megtréfált. Maga mondotta egyszer, hogy kedvét leli a kegyetlen tréfákban. "Azt mondják, mosolygó, szívtelen ördög vagyok." Igen. Mosolygó, szívtelen teremtés. Női Néró. Szenvedélyes öröm számára, ha felgyújthat és porrá égethet maga körül mindent.

A pirított kenyérszeletekre nézett.

Oh, a kis pirított kenyerek! A szép párbeszédek! A megindító tegeződések. "Adj egy kis tüzet, szívem..." - megnyomta szemüvegének a nyergét, mosolyogni próbált, de szemei csak pislogtak, nedvesen. - "Adj egy kis tüzet, szívem!..."

Veszett szép tréfa volt. Elhitetni vele, hogy a férfias győzelem szép babérjai integetnek felé! S aztán mosolyogva bevezetni őt ebbe a szomorú és véres tréfába, mint a bekötött szemű Almirást az üvegszekrénybe! Igen, csörömpölve hullt össze körülötte a világ. A gondolatai vérzenek, bekötött szeméről leesett a kötés. Márta elégedetten nevet tréfáján, amelyet annyi céltudatossággal készített elő, olyan szívósan szőtt. S ő semmit sem vett észre. A tanító óvatosságra intette. A százados tiltakozva hadonászott. "Pathikus barátom! Ne melegedjék bele a dologba, közveszélyes perszóna! Achtung!"

Hát igen, az ő számára elég veszélyes volt. Szépen elbánt vele.

"Adj egy kis tüzet, szívem!"

Szívem, szívem, szívem! És a szegény, kis pirított kenyerek! Most mit csináljon velük? Mit csináljon az ember a megmaradt pirított kenyereivel? Olyan szép egyformára vágta őket, s amíg pirultak a villa végén, Márta, agyának és szívének gyöngéd Mártája, azt mondta neki: "Kis öreg talyigás szamár, hát ennyire szeretsz?"

Ó, szegény, elhagyott kis pirított kenyerek. Mit csináljon velük?

A szeme nedvesen és szomorúan csillant meg a gyertyafényben. Elővette a kést, vajat kent a pirított kenyerekre és rendre megette őket. Künn pedig reccsent és morajlott az éjszaka, vihar volt.

*

Délben jelentették volt, hogy az irtáson eltűnt a nyolcvanból két kaptár. Márta kocsira ült és felrobogott az erdőbe, hogy a tényállást kiderítse. Hamar a végére járt. A görbenyakú gyerek csente el őket, aki a fekete kecskékkel szokott arra járni. A kasok elő is kerültek. Nyílásaikat, a gyerek sárral tapasztotta be, hogy a méhek kárt ne tegyenek benne. Márta különösen lágy és békés hangulatban volt, elbocsátotta a megrémült kölyköt, és sietve visszaindult a községbe, hogy idejében a Csigáson lehessen. Valami kellemes nyugtalanság sarkalta. A tréfás esti séták, amelyek sok mulatságot ígértek neki, furcsa bolyongásokká komolyodtak, a kötődő párbeszédek vidám feszültségét valami édesedő és nyugtalanító feszültség váltotta fel. Egy különös ember lépegetett mellette; olykor sután, s derűsen ható felszíne alatt szokatlan dolgok lappangtak. Valami régi férfiasság és még régibb becsületesség. Csak bolondok lehetnek ilyen furcsán férfiasok és ilyen tisztalelkűen becsületesek. Ez a gyógyszerész mégsem volt bolond. Nézni, úgy nézni az emberre, hogy összeszűküljön kicsit a gyomra tőle, s megremegjen a térde, nem tudott Sebestyén. Gyerekes pislogással nézett rá áhítatának gyakori perceiben. De amikor kóborolva járták a folyó partját s a rétet, a szavai sok mindenért kárpótolták. Megszerette Sebestyént? Nem tudta. Nem látta mi van érzéseinek megrázott tartályában. A tartályban homályosan és zűrzavarosan kavargott a fölzavart üledék. De a közelgő találkozásra kellemes szorongással gondolt. Az órájára nézett. Négy óra volt. Sietve elindította a kocsit.

A fák között látta a szigetet. A gépkocsi nagyokat zökkent a rossz úton, erősen fogta a kormánykereket. A kutya ott ült mellette és óvakodva húzódott hátra.

- Félsz bolond? - nevetett rá Márta.

A kormánykerék feszültsége hirtelen megszakadt. Márta, csodálkozva forgatta. Szinte magától forgott, a kocsi pedig, mint egy elszabadult rugó, hirtelen előrelőtte magát a lejtőn. Márta megértette, hogy a fékszalag elszakadt.

- Ugorj! - kiáltott a kutyára, és kiugrott a fékevesztett kocsiból.

Csak percek múlva tudott feltápászkodni. A lába vérzett, egyik karját nem tudta mozgatni. Sápadtan vonszolta magát az erdőn át a község felé. Az autó füstölögve, szétrobbanva, felmeredő kerekekkel egy vízmosásban feküdt.

Lenn az erdő alján megállította az egyik deszkaszállító szekeret és azon tért vissza a községbe. Bekötözte sérüléseit; amire összeszedte magát és meghagyta, hogy fogjanak be a régi homokfutóba, meglehetősen későre járt már az idő. Esőcseppek koppantak a tornác üvegfalán.

Felöltözve, útra készen nézegette az esőcseppeket. Az elkerített baromfiudvaron egy kotló állott a hirtelen esőben, alóla, mint egy nagy családi ernyő alól, nyugodtan bámulta a világot néhány fiatal csirke. Az esőcseppek kövéredtek és sűrűsödtek. A kotló eleinte futó záporra gondolhatott, most azonban megadta a jelt az indulásra, és nekiiramodott a közeli csűrnek. A fedél nélkül maradt csibék egyike-másika még elbámészkodott, aztán egyedüllétére eszmélve, riadtan követte menekülő társait.

Beesteledett. Szél kavarta a fák lombját, gallyak hulltak a magasból s az alsó tornác megtelt kövér, barna fenyőtobozokkal.

A kamarás az ajtóból nézte az ácsorgó, tűnődő Mártát.

- Hová készül? - kérdezte barátságosan. Márta vállat vont.

- Már sehová.

Nem szólt semmit arról, hogy két órával előbb még életveszélyben forgott, és lábát kötések borítják.

- Miért lakik az az ember ott künn? - kérdezte a kamarás mosolyogva.

- Magam sem tudom - mondta Márta meglepődés nélkül. - Különös ember... Hektornak hívják - tette hozzá és ő is mosolyogni kezdett.

- Elég rendesen hangzik - vélte a kamarás. - Vacsorázunk?

*

A tanító felvette kockás kabátbélésből készült felöltőjét, és sietve elhagyta az iskolát. Szemközt csukva volt a Péterfi boltja. Haláleset miatt zárva! - írta fel valaki krétával a kopár faajtóra.

- Keveset mozgott - gondolta a tanító. A hírt már reggel hallotta, amikor iskolába ment. Meg is nézte Péterfit. Sárga volt, mint egy megfagyott paradicsom. Élt negyvenkét évet, diktálta be a házvezetőnője szipogva az elöljáróságon.

Az éjszakai vihar kietlen őszi csepegéssé szelídült. Az út mentén két kidőlt vackorfa fehér csonkja látszott. A kovács háza előtt a patkolókorlát fáján tanakodva csüngtek az esőcseppek. Váratlanul őszi köd ereszkedett a völgyre, a községre, befolyt a kéményekbe, átalvetőkbe, a fák odvába és a vakondlyukakba. A mezőn egy magányos tyúk kapirgált, s egy kóré kunyhó körül sárgatök héja világított a szürke ködben.

- Barta úr - hallotta a tanító háta mögött a Márta kiáltását.

Megfordult és megemelte a kalapját. Két éve nem köszönt a lánynak. Látta nyugtalan arcát, elsötétült szemgödrét. Tudta, hogy a gyógyszerész nyugtalanítja.

- Valami baja történt? - kérdezte Márta.

A hangja elfulladt; az arca nedves volt az esőtől. Esőköpenyének hegyes kámzsája hátrahanyatlott a sietségtől.

- A piros Simon - közölte a tanító - azt mondja, hogy a faházat feldöntötte a vihar...

- És Sebestyén? Hol van?

- Nem tudom...

Márta rohanni kezdett.

- Menjünk...

A sáros úton megcsúszott a lábuk. Talpuk alá súlyos agyaglepények ragadtak. Némán és nyugtalanul haladtak egymás mellett.

- Magától bocsánatot kell kérnem, Márta - szólalt meg később a tanító.

A lány könnyedén legyintett.

- Ne gyerekeskedjék, Barta... Dolgozik valamin?

- Igen. Éppen tegnap kezdtem hozzá. A Sebestyén biztatására.

- Aggódom érte - mondta Márta szorongva.

A levegőben kiöntött iszap szaga terjengett. A kavicsbánya alatt meglátták a disznópásztort a piros Simon feleségével.

- Kérem szépen - ordítozott át a szigetre a disznókondás botjával hadonászva. - Kérem szépen, hol van?

A piros Simon ladikért ment. A ladik javítás alatt állott, le kellett cipelni a folyóhoz.

Márta tölcsért formált a tenyeréből.

- Sebestyén! - kiáltotta át a szigetre. - Hektor úr! Ott van?

A hangját elkapta a folyó harsogása. A kunyhónak nyomát sem látták, csak a szamár állott ott szügyig vízben.

- Hektor úr! - kiáltott Márta.

A kondás levetette a kabátját. Kioldotta a cipőjét is. Borostás, örökké vigyorgó arcán valami soha nem látott komolyság tükröződött.

- Mit akar, bolond - förmedt rá a tanító.

- Megnézem...

Belevetette magát a lármás, örvénylő folyóba és úszni kezdett a sziget felé. A piros Simon felesége úgy vélte, hogy nem kellett volna engedni, odavész a hullámokba. A feje néhányszor csakugyan lebukott, karjával kétségbeesetten csapkodott, de ahogy egy kis lélegzethez jutott, megint csak a sziget felé folytatta küzdelmes útját.

Márta és a tanító a gyógyszerész nevét kiáltozták. De a hegyoldali vízmosásokból, amikben tegnap még csak barna falevelek peregtek, most hangos és durva víztömegek rohantak le a folyóba, és lármájukkal elnyomtak minden kiáltást.

Sebestyén tutaját, mint mindig, előrelátóan egy fához erősítette. Az áradás csak reggel lepte el a szigetet, s a faház is csak reggel adta be a kulcsot. Nagyobb bajok nélkül fogta el a tutaját, fel is szállott rá, de tanácsosabbnak látta halogatni az átkelést. A folyó az ilyen hirtelen vizek után órák alatt leapadt, és eltűntek belőle a veszélyes örvények. Odaát valami kiáltást hallott. Meg akart fordulni, de járműve váratlanul elszakadt a fától, átsodródott vele a szigeten a keskenyebb folyóágba, és a hömpölygésben táncolva igyekezett előre. Sebestyén megkapaszkodott a zsinegben, és szétvetette a lábát. A tutaj táncolt alatta. Tolórúdja becsúszott a vízbe, a zsineggel próbálta járművét kormányozni. Hamarosan elhagyta a szigetet és befutott a főágba, amely azon a helyen elszélesedett és megenyhült egy kicsit.

Hátranézett. Csak a nyugodtan álldogáló öreg szamarat látta. Nyakörvéről az eső talán még nem mosta le a görög szavakat: Panta rhei. De a faház deszkái már útra keltek, s talán vitték az agyonütött macska hulláját is. A gyertyánfa egyik vastag ága okozta halálát. Az ütés talán az ő fejének volt szánva, de a macska teste felfogta az ütés súlyát, s mire hozzáért az ág, a macska leterített teste elvette gyilkos erejét.

- S hogy idegenkedtem mindig a macskáktól! - gondolta sajnálkozva.

A kavicsbánya dombja egy darabig eltakarta a parton állókat. Ahogy tovább haladt, a part előugrott egy kicsit a domb mögül, látott egy hosszúkabátú férfialakot, de nem ismerte fel benne a tanítót, mert sohasem látta felöltőben és kalapban, mint ahogy az esőköpenyes, kámzsás női alakban sem ismerte fel már Mártát. Mit se tudott a disznópásztor önfeláldozó elszántságáról, nem látta a tanító riadt integetéseit, és hogyan is különböztethette volna meg a gumikámzsás nő arcán a könnyeket az esőcseppektől. A piros Simon feleségét megismerte. De vajon nem azért ácsorog-e a parton, mert a tegnapi vaj ára miatt bizonytalankodik?

Nem, ezt a csúfos gondolatot elvetette magától. Bizonyára dolga akadt Gubaccsal, a pásztorral.

Még egyszer hátrafordult, de már sem a szigetet, sem a parti alakokat nem látta. Tudta, hogy a szigettől végleg elszakadt, mint ahogy Borjúmál is végérvényesen eltűnt a szemei elől. Nem bánta már. Nem érzett különös szomorúságot, ősz volt már, amúgy is mennie kellett volna. Hát most megy, megy és nem is fog többet visszatérni. Mi keresnivalója volna még Borjúmálon?

Új parti fák jöttek, új hajlású dombok. A szürke folyó, amely kérlelhetetlenül vitte, még jobban kitágult, szilaj hullámai elszelídültek. A tutaj mellett egy úszó deszkát látott, lehajolt, és ügyesen kiemelte a vízből. Öreg deszka volt, magától repedt ketté. Az egyik darabját megfogta, és óvatosan a part felé terelte vele a tutajt. Tudta, hogy lejjebb, néhányszáz-méternyire ellaposodik a part, könnyűszerrel kiszállhat. Látta is már a szomszéd község házait; az úton túl egy kocsma ajtaja felett gyaluforgácsot ingatott a szél. Ott eszik majd valamit, gondolta. Aztán megvárja a társasgépkocsit és folytatja útját.

A hullámok most már szelídebben vitték a part menti vízben. Ez mindig így volt. Mindig akkor érte valami intrikus baleset, amikor az élet s az igazság szépségeiben készült gyönyörködni. Vajon azt jelentették-e ezek a balesetek, hogy nem nőtt igazság és szépség a számára? Korántsem.

Korántsem.

Szépség és igazság itt mindenki számára akad. Csak fel kell kutatni, tovább kell utazni a szürke folyón, ha helytelen parton kötött ki az ember. Elsietett dolog volna elcsüggedni azért, hogy néhány lovagiatlan közjáték feldönti robinzoni kunyhónkat és arra kényszerít, hogy újra hajóra szálljunk.

Az igazság az, hogy Sebestyén Károly Jakab Hektor e pillanatban nem ezen gondolkozott. Tegnap éjszaka néhány férfias kapavágással eltemette álmainak lobogóhajú hófehérkéjét. Lehet, hogy elsiette a dolgot, hófehérkéje nem volt halott, csak almacsutka akadt a torkára. Ő, aki hitt az élet külső jeleinek és olykor a tartalmatlan látszatoknak is, csak a néma halottat látta, aki nem felelt már a hívására, s ezért elhantolta. Ahogy vitte a folyó, ezen a temetésen gondolkozott. De az is eszébe jutott, hogy borotvakészletét, amelyet Péterfi útján hozatott, a faház romjai alatt hagyta. Olykor ilyen komolytalan apróságok suhantak át az agyán. Párizsban nemegyszer jutott eszébe, hogy B-ben, régi lakásának íróasztalában két ív érintetlen itatóspapírja van. Nem mintha érdekelték volna most létének ezek a kicsinyes tartozékai. Csak éppen átsuhantak rajta.

Még egyszer hátranézett. Idegen határban járt már, új foltok, új vonalak ötlöttek a szemébe. Az útról gépkocsi távoli hangját hozta felé a szél.

- A társaskocsi volna? - kérdezte magától, és fölnézett az égre, hogy az idő állásáról tájékozódjék.

Nyugaton, a felhős égen lyuk képződött, s a lyukon át, mint eltört borosüvegből a sárga bor, szétlövellt a nap.

- Ki fog derülni - állapította meg megkönnyebbülve, és orrához nyomta szemüvegének nyergét.

«Vissza az I. részhez