Karácsony Benő

életrajz | művei | róla írták | szakértőnk

Cs. Gyímesi Éva: Korán jött polgár. Karácsony Benő prózája. Holmi 1994/5. 741–752., illetve in: Uő. Colloquium Transsylvanicum. Mentor kiadó, Marosvásárhely, 1998, 167–190.


Karácsony Benő hivatalos irodalomtörténeti minősítése, rangsorolása furcsa ellentmondásban áll nem csupán folytonos közönségsikerével, de fogadtatástörténetének egyik pozitív vonulatával is, melyet többek között Németh László kritikusi tekintélye fémjelez.[1] Kötetei többszöri újrakiadásban fogytak el, a mai olvasói vélemények is népszerűségét tanúsítják, a közvéleményt leginkább befolyásoló kézikönyvek, tankönyvek stb. feldolgozásmódja — vagyis az értékállító autoritás — azonban lekicsinylően minősíti.

Népszerűség és/vagy autoritás?

A perifériára szorított érték újrafelfedezése nagyjából egybeesik a nyolcvanas évek végén bekövetkezett fordulattal. Talán nem véletlen, hogy manapság — egymástól függetlenül — több kutató is jelzi a fenti ellentmondást, és megkísérli, hogy valamit jóvá tegyen az irodalomtörténetírás Karácsony Benővel kapcsolatos mulasztásaiból.[2] Föltehetőleg egy olyan értékérzékenység (értékrend?) megnyilatkozására adódott most lehetőség, melyet az elmúlt társadalmi rendszer uralkodó kritikai diskurzusainak sikerült elfedniük. Eddig csupán lappangó szemléleti perspektíva volt, mely elől ma, a történelmi változás utáni konjunktúrában elhárult minden intézményi akadály.

Ámbár, hogy minden akadály elhárult-e, ezzel kapcsolatban — mint erdélyi magyarnak — bizonyos kételyeim vannak. Mert, véleményem szerint, Karácsony Benőre nem csupán a maga korában illett a „korán jött polgár” kifejezés, hanem — legalábbis az erdélyi szellemi élet viszonylatában — ez manapság is érvényesnek látszik. A cím is elsősorban erre utal, arra, hogy világunkban a polgár, a polgári szemléletmód ma is ingerlő, provokatív jelenség. Hogy miért, azt kifejtem majd az alábbiakban.

Hipotézis

A korán jött polgár modelljét Karácsony személyes megnyilatkozásaival nem lehet alátámasztani. Szemérmetlen irodalomtörténészi konstrukció, mely bizonyos előfeltevésekből kiindulva egyrészt a történelmi-társadalmi körülmények, másrészt a művek ismeretére támaszkodik. Hogy Karácsony Benő korán jött, és polgárként jött korán, az mind a korabeli, mind a mai fogadtatásán lemérhető, mert olyan értékrendet képvisel, melyről — noha már sokan tudjuk, hogy időszerű — valamiféle nemzeti-társadalmi-kulturális tehetetlenség azt látszik tanúsítani: nem jött el még az ideje. Úgy illik azonban, hogy elöljáróban felsoroljam előfeltevéseimet a szóban forgó jelenlegi értékszemléleti átrendeződésre, valamint arra vonatkozólag, hogy mi lehet az irodalomtörténész szerepe abban a változásban, ami a társadalom (irodalmi) értéktudatában és egyáltalán, a kelet-európai ember mentalitásában manapság végbemegy.

1. A kritikai elváráshorizontok mai alakulásában két fő tendenciát vélek felfedezni. Egyik a diktatúrák irodalompolitikáját jellemző, egyneműsítő klisék lebontására, valamint arra irányul, hogy létjogosultságot szerezzen az értékrendek pluralizmusának.[3] A másik a kisebbségi és nyugati közegben kialakult magyar irodalom értékeinek újraszervesülését (a nemzeti irodalom integrációját) szolgálja.[4] Integráción korántsem az értékrend valamiféle össznemzeti újraegyneműsödését, hanem azt értem, hogy az anyaországon kívüli irodalmak értékei többé nem pusztán helyi normák („helyiértékük”) szerint minősíttetnek, hanem a megfelelő rangsorba kerülnek az egyetemes magyar irodalom többféle irányt, mentalitást kifejező értékpluralizmusában.

Márai és más polgári írók életművének méltó újraértékelése, valamint az a megbecsülés, amelyik a nyugati magyar irodalomban megőrzött értékfolytonosságot és többszólamúságot övezi[5], arra vall, hogy — az anyaországban legalábbis — megtörtént avagy most történik az irodalmi köztudat egyfajta átrendeződése, és ez megfelel az olvasói értékpreferenciák búvópatakként átmentett sokféleségének. Az integráció irányát jóval kevésbé lehet kimutatni, hacsak nem sorolható ide Faludy György, Határ Győző, Grendel Lajos jócskán megnövekedett autoritása, vagy az, hogy Székely Jánosról végre az őt megillető módon kezdenek beszélni. Legkézzelfoghatóbb jeleit egyelőre inkább csak abban tapasztalhatjuk, hogy az irodalomközvetítés méltányosabban működik: az anyaországi folyóiratok és kiadók viszonylag nagy számban publikálják határon túli magyar szerzők műveit.

2. A jelzett pluralizálódás azonban sokkal nehezebben bontakozik ki az utódállamok magyarságának körében, ahol a politikai függés még mindig rányomja bélyegét az elvileg szabadnak tekinthető művelődési és irodalmi életre, az egész nyilvánosságra. A diktatúra ugyan megszűnt, és cenzúra sem létezik, de a „védekező kollektivitás” reflexei [6] a kultúrában szinte ugyanúgy működnek, mint azelőtt, és többnyire bensővé váltan, az egység, az egyneműség fenntartására irányulnak. Erdélyi viszonylatban ez azt jelenti, hogy az összesség értékeinek a kultúra terén is prioritása van minden érték fölött, ami individuális. Így a kisebbségi kultúrában az elmúlt hetven év alatt kialakult majdhogynem egynemű kritikai elváráshorizont ideológiai hegemóniája a nyilvánosság szintjén továbbra is érvényesnek látszik.

Könnyen belátható, hogy a két világháború között spontánul kifejlődött kritikai egyoldalúság, mely az irodalomtól mindenekelőtt valamely közösség szolgálatát várta el, majd a második világháború után hatalmi úton fenntartott baloldali kizárólagosság (ami az előbbire rátelepedett) milyen súlyosan megterheli a kisebbségben élő romániai magyarság egész művelődési és irodalmi hagyományát. A kétféle — nemzeti és kommunista — kollektivizmus világnézeti normái ugyanis, bár tartalmukban különbözők, strukturális szempontból végzetesen hasonlítanak. Azonos módon torzítják a kultúrát, amennyiben egyneműsítő, önmagukat kizárólagosnak tételező diskurzusokban jutnak kifejezésre. E monologizáló diskurzusok tagadják az eltérő nézőpontok létjogosultságát. Szimbolikus hatalomként gátat vetnek a vitaszellemnek és az egészséges nemzeti kultúrákra jellemző többszólamúságnak. Következésképpen korlátozzák a kultúra lényegének természetes megnyilatkozását: a művészi és kritikusi szabadságot.

Nyilvánvaló, hogy a két normarendszer, más-más alapon ugyan, de egyértelműen szemben áll a polgári mentalitással.

3. S ha elfogadjuk, hogy a polgár pszichoszociológiai értelemben az autonóm személyiség megfelelője, akkor megállapíthatjuk, hogy századunkban a polgári mentalitás magyarságon belüli izmosodását nem csupán a kommunista diktatúra évtizedei vetették vissza, hanem már hamarabb, Trianon után megkezdődött egyfajta sorvadása annak a társadalmi és kulturális értéknek, amit az öntudatos polgár mint individuum képvisel. A nemzeti frusztráció ugyanis szükségképpen termelte ki azt az értéktöbbletet, amivel aztán a nemzeti jelleg a magyar kultúrában minden más érték, így a polgári fölé (is) helyeződött. (Feltevésem szerint ugyanez figyelhető meg, bár talán korábbi eredetű, a román, a szlovák, a szerb stb. nemzet vonatkozásában.)

És ez a kompenzatív normaállító mechanizmus természetesen ott hatott a legerőteljesebben, ahol legnagyobb volt a veszteség: ahol a nemzet egy-egy töredéke kisebbségi sorba került.

Kisebbségi kultúrában a nemzeti jelleg identitásképző vonzereje hipotézisem szerint sokkal nagyobb, mint a független nemzet esetében. Ezért a személyes individualizáció kockázatosnak minősülő szabadsága helyett a társadalom tagjai készségesebben vállalják a közösségi identitást, a „közazonosságot”. Hiszen csak ezzel — a szimbolikus közösséget teremtő azonosságtudattal — együtt tudják elviselni a másságnak/ a megkülönböztetésnek azokat a terheit, amelyek őket naponta, pusztán kisebbségi létükből kifolyólag, de mégis személyesen sújtják. A hátrányos megkülönböztetés okozta frusztrációk elviselése kétségtelenül olyan kognitív disszonanciát okoz, mely inkább az elvegyülésnek, mint a kiválásnak, inkább a nyájszellemnek, mint a személyes különbözés igényének kedvez. Ebből következik, hogy kisebbségi létben az individuum — további disszonanciák elkerülése végett — könnyebben rendeli alá a maga értékeit a közös érdekszférába terelő nemzeti értékeknek, mint ott, ahol a nemzet értékei nincsenek veszélyben. Erre késztetik őt a „védekező kollektivitás” többé-kevésbé intézményesült társadalmi reflexei is, melyek a kisebbségi nyilvánosságban úgy működnek, mint a kiválást, az egyéni szabadságot fékező szimbolikus szankciók. Nem csoda, hogy a polgári értékrend a közép-kelet-európai régióban ott érvényesülhetett a legkevésbé, ahol az emberek a diktatúra mellett nemzeti függésben is éltek.

4. Túl az irodalomtörténeti pozitivizmus minden naivitásán, kötelező bevallanom, hogy a korán jött polgárra vonatkozó előfeltevéseim nem mentesek a személyes világkép és egynémely keserű tapasztalat befolyásától. Föltehetőleg ez indokolja, hogy a polgár ebben a hipotézisben inkább a független értelmiség, mint a klasszikus (gazdasági tekintetben nem egyértelműen pozitív) polgári mentalitás ideáljához közelít. Ami bennük közös, az a személyiségközpontú értékrend, melyben az ember mint individuum az alapérték. Ennek a származástól, vagyontól, társadalmi szereptől, hatalomtól függetlenül érvényes alapértéknek a (többé-kevésbé megszenvedetten szilárd) talajáról lehet csak elutasítani a tekintélyelvűség feudális-konzervatív formáit és minden társadalmi transzcenzust, Eszmét, ami a személyes integritást és különbözőséget egy szimbolikus értéknek tételezett gyűjtőfogalom, az osztály, a párt, a nemzet stb. alá rendeli. Mert a polgári értékrendben a közösséget sohasem egyén fölöttiként tételezett eszme teremti, hanem a valóságos érdekközösség vagy a Másik iránt személyesen, szabadon és tevőlegesen vállalt szolidaritás.

Magyarországon és általában Kelet-Európában azonban az említett történelmi és mentalitástörténeti viszontagságok következtében a polgári értékrend szabad érvényesülése még manapság is a nem kis mértékben megőrződött feudális-konzervatívtudati elemek és a kollektivista ideológiák ellenállásába ütközik.

5. A polgári mentalitás rehabilitálása tehát — akár egy író recepciótörténetének ürügyén is — nem csupán azért fontos, hogy a múlt rendszer irodalompolitikájának a polgárról kialakított megbélyegző kliséit segítsük lebontani. Hanem azért is, hogy a szabad, kezdeményező individuum identitásmintája a civil társadalom tagjaiban kellőképpen tudatosuljon, és ezzel együtt vállalható legyen a különbözés, a kiválás, a nézetütközés, valamint a kritika kockázata, vagyis a valódi társadalmi pluralizmus feltételrendszere. Ennek az identitásmintának a kulturális asszimilációja nélkül elképzelhetetlen a kelet-európai demokráciák kibontakozása. Ahol az autonóm személyiségnek nincs becsülete, ott nincs mód a szabad emberek társulásaként fölfogott politikai nemzetmodell kialakítására sem, ott csupán a zárt társadalom fennmaradásának távlata állandósul. és ez a távlat — hogy most már valódi tárgyunkhoz visszatérjünk — nem utolsó sorban a művész státusát is veszélyezteti, akinek lételeme a személyesség, a többé-kevésbé öncélú világteremtés szabadsága.

6. A polgárra vonatkozó előfeltevésekkel dolgozva nem az a szándékom, hogy a megszokott irodalomtörténeti kliséket, mint: népi és urbánus, jobb- és baloldali, nemzeti és liberális stb. szaporítsam, vagy a polgár javára valamelyiket feláldozzam. Ez nem lenne más, mint egy újabb irodalmon kívüli norma bevezetése az irodalmi értékek megítélésébe. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen és ehhez hasonló címkék alkalmazása miatt vált irodalomtörténetünk egyfajta irodalomtemetővé, amelyben ideológiai fejfák alatt hantoltak el jobb sorsra érdemes művészeket.

A hivatalos rangsorolás ideológiai vetületei

A polgár értéktartalmának rövid bemutatására azért volt szükség, hogy az autonóm személyiségmodell legitimitása melletti érveimmel a polgári író, Karácsony Benő eddigi recepciójának irodalmon kívüli argumentumait mint a hátrányos megkülönböztetés bélyegeit kezelhessem, és így kiderüljön: ezt az érzékeny, villódzó intellektusú, jó humorú, kitűnő tollú írót pusztán a világképével szembeni ellenérzés miatt temették el azok, akik jó ideig a hivatalos kánon — az irodalomtemető — sírásói avagy őrei voltak. A polgár avagy a művész autonóm személyisége ugyanis a maga öncélúnak tekintett egzisztenciájával és ars poeticájával sehogyan sem illett bele abba az irodalompolitikai sémába, az „öntudatos közéleti író”-szerepbe, amibe jobb- és baloldalról bele kívánták volna erőltetni.

Abban, hogy közönségsikere ellenére már a két világháború között méltánytalanul kevés megbecsülésben volt része, feltehetőleg közrejátszott, hogy az erdélyi irodalommal kapcsolatban az anyaországi kritika (trianoni hangulatú) elváráshorizontja meglehetősen szűk volt. Elsősorban a kisebbségi problematika iránti érzékenység bírta rá, hogy a romániai magyar írók könyveivel foglalkozzék, és ezt az elvárást jobban kielégítették azok az írók (Nyírő József, Tamási Áron stb.), akik a nemzeti sorskérdések iránt fogékonyabbnak bizonyultak (és ezért mindmáig népszerűbbek). Ennek az egyébként érthető közönségigénynek Karácsony Benő nem tudott, vagy nem igyekezett eleget tenni: könyveiben a kisebbségi létet áttételesen, az illő pátosz és hősi pózok nélkül jeleníti meg. Mi több: mer humoros és ironikus lenni abban a közegben, ahol elvárják a tragikus fenség gesztusait.[7]

Másrészt Karácsony Benő meggyőződéses vagy kényszerű kritikusai Gaál Gábortól kezdve a Spenótig vagy a romániai magyar irodalom tankönyvek szerzőiig, a baloldali ideológiai fenntartások kivételével, sok pozitívumot is írtak a regényeiről.[8] És sorolni lehetne a számtalan tisztán esztétikai méltatást is, melyeket azonban a hivatalos kánon gondosan kiszűrt, hogy véletlenül el ne billentsék azokat az arányokat, melyek a baloldalon preferált íróknak kedveztek.[9]

Ugyanakkor a viszonylagos csend, ami Karácsonyt a Helikon körében övezi, arra enged következtetni, hogy tisztázatlan hovatartozása a másik oldalon is gondot okoz. Molter Károly egy helyen szóvá is teszi ezt a „szélsőségektől való kínos tartózkodást”, mely az írót „mindkét tábor előtt kevésbé szeretetté tette” .[10]

Azok körében tehát, akik az írói autoritás megállapításában valamiképpen döntő szerepet játszottak, Karácsony írásainak fogadtatása felemás volt. Először is amiatt, mert nem felelt meg az erdélyi íróról alkotott eszményképnek, aki a kisebbségi sors terheit hordozza hősi vállain. A második világháború után pedig nyilván olyan konjunktúra alakult ki, amelyik a Gaál Gábor meglehetősen dogmatikus véleményét kanonizálta — ha némi finomításokkal is. A baloldali vezérkritikus a harmincas években a realizmus hiányát, és azt rója föl neki, hogy „nem kötelezi el magát se jobbra, se balra”, és az „osztályon kívüliség”, valamint a „l'art pour l'art” bűnében marasztalja el. Az ötvenes években tartott irodalomtörténeti előadásain a munkásíró Nagy István Karácsony Benőt „a kozmopolitizmus erdélyi változataként” tárgyalja. Később élénk vita alakul ki az író cinizmusáról.”[11] Nem csoda, hogy a Spenót Karácsony írásművészetének pozitívumai mellett nem mulasztja el megjegyezni: „Meleg humanizmusát, a fennálló állapotokat illető kritikáját azonban (...) lefegyverzi, hogy az adott viszonyokat megváltoztató forradalmi megoldásokban nem hisz. A modern polgári filozófiának, a kultúrpesszimizmusnak, a romantikus utopizmusnak marad a rabja mindvégig, és ennek megfelelően lírával helyettesíti az objektív összefüggések ábrázolását.”[12]

Némiképp meglepő, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon második kötete, mely egy ideig feltehetőleg kánonalakító szerepet fog játszani, ezt a kritikai vonulatot folytatja annak ellenére, hogy a fordulat után, 1991-ben látott napvilágot. Arról beszél, hogy Karácsony utolsó regénye túlmutat az előbbieken,„amennyiben a polgári társadalom elleni erkölcsi szembenálláson túl szolidaritást sugall azokkal az erőkkel, amelyek egy emberibb társadalomért harcolnak.”[13]

A támogató kritika

Jó szemű, érzékeny kritikusok közben a két világháború közötti és a mai lapokban, előszavakban, szakdolgozatokban és évfordulós megemlékezésekben a magukét mondják: más-más nézőpontokból ugyan, de jószerivel az ellenkezőjét annak, amit a hivatalos irodalomtörténetek és a tankönyvek állítanak. A nézőpontbeli eltérés mindenekelőtt abból adódik, hogy Karácsony írásaihoz kevesebb ideológiai elvárással, inkább a spontán műélvezet impresszióival viszonyulnak, és ennek megfelelően a regényíró művészetének sajátosságait emelik ki. Nyilván ez a közelítésmód felel meg leginkább a szépirodalom természetének, és érdemes is lenne elidőzni az esztétikai szempontú méltatásoknál, melyek közt nem ritka a regényeket európai értékrendben, világirodalmi párhuzamokkal mérlegelő kritika sem.”[14] Most azonban azokra a megjegyzésekre érdemes figyelnünk, amelyek az írói világképpel kapcsolatban relevánsak, hiszen ezeken tudjuk lemérni az előbbi vonulat szűkkeblűségét.

Első regénye, a Pjotruska a kortársak körében egybehangzóan pozitív fogadtatásban részesült. Dienes Lászlótól kezdve többen is szóvá teszik a szerző társadalomkritikáját, mely nem kíméli a polgári társadalom haszonelvűségét, visszásságait sem”[15], e gyakran gunyoros kritika mögött azonban nem politikai világnézetet keresnek, hanem az erkölcsi szilárdság és az egyetemes humánum rejtőzködő értékeit vélik felfedezni.”[16] Kívülállását korántsem a közöny, hanem a sebezhető emberség önvédelmeként fogják fel, érvényesülni képtelen, nem egyszer groteszk hőseiben a társadalmi érdekküzdelemből kiszoruló erkölcsi értékek megcsúfolását látják. Szentimrei Jenő és mások is a sajátos erdélyi életérzéseken túlmutató egyetemesség igényét méltatják benne. Regényeinek széles skálájú humorában az emberi esendőségen való felülemelkedés, a feszültségeket enyhítő „kiengesztelő” derű erényét fedezik fel a kritikusok. [17]Van, aki regényalakjaiban éppenséggel a hősietlenséget, stílusában a nagyképű pátosz hiányát tartja rokonszenvesnek. Nem keresik célzatosan, de felfedezik benne — a nagyműveltségű, látszatra kívülálló értelmiségiben — a szülőföld s a honfitársak iránti áldozatos ragaszkodást is (mintegy a transzszilvanizmus helytálláskultuszának sajátos megnyilatkozását).[18]

Karácsony háború utáni fogadtatástörténetében ezek a minősítések a dogmatizmus enyhülésekor (mindenekelőtt Baróti Pál tanulmányában[19]), de főleg az utóbbi tíz-tizenöt évben térnek vissza, és nyernek mélyebb jelentőséget a rendszer mostoha ideológiai erőterében. Az újabb értelmezések egyike-másika ugyan nem mentes a szerecsenmosdatás gesztusától (miszerint Karácsonyt a munkásosztály is vállalhatná[20]), de jobbára a szerzői világkép árnyaltságának figyelembe vételével jelölik ki helyét a magyar, de főleg az erdélyi irodalomban. Méltatói közül többen — Huszár Sándor, Sőni Pál, Tánczos Vilmos és mások — igyekeznek alátámasztani Karácsony nézőpontjának és prófétai szereptudattól mentes ars poeticájának létjogosultságát, és még egy olyan állítás is megfogalmazódik, miszerint: „Karácsony Benő művéből adekvát képet kapunk a század első felének életéről, politikai demagógiájáról, sivár kiúttalanságáról, téveszméiről, az ország szellemi életének áporodottságáról.[21] A centenárium óta feltűnően megélénkült a Karácsony Benő iránti érdeklődés, tudunk kitűnő szakdolgozatról és készülő monográfiáról is[22]. Az utóbbi időben készült feldolgozások igen gyakran kiemelik az író látásmódjának időszerűségét.

Korán-e vagy idejében?

Az időszerűség problémája — bármilyen értékről legyen is szó — önmagában meggondolkoztató. Feltehetőleg ez is a modernség alapfogalmai közé tartozik. Hiszen az időszerűség csak olyan értékrendben számít értéknek, melyben az időnek a haladás értelmében vett linearitást tulajdonítanak. Közelebbről szemügyre véve az időszerűség kontextusát, az is kiderül: ez az érték emberközpontú, teleologikus gondolkodásmóddal jár együtt, de mögötte egymástól eltérő ideológiák rejtőzködhetnek attól függően, hogy ki milyen célt tulajdonít a társadalom „fejlődésének”. A felvázolt kritikai vonulatokban például nagyon sok valószínűséggel kimutatható az időszerűség két egymással ellentétes felfogása: az egyik szerint Karácsony Benő prózája „nem felel meg a kor követelményeinek”, vagy azért, mert a kisebbségi sorsot, vagy azért, mert az osztályviszonyokat nem fejezi ki, úgymond, adekvátan, a másik viszont időszerűnek tartja, mert bebizonyosodott: a századvég csődtömege nagyrészt a kollektivista ideológiáknak tulajdonítható, tehát Karácsony személyiségközpontú világképe, annak igazsága, úgymond, magasabbrendű. A két ellentétes felfogás (melyeket a szemléltetés kedvéért most tudatosan leegyszerűsítve mutattam be) ugyanazon időszerűség-fogalom érvényesüléséről tanúskodik, amennyiben színe és visszája ez a jól ismert célelvű történelemfelfogásnak, csupán az ideológiai előjelek különböznek egymástól. Mindkettő implikálja a másikat is, amennyiben annak ellentéte: a kollektivizmus az individualizmussal szemben definiálja önmagát és fordítva.

Ha azonban az időnek a posztmodern fogalmával dolgozunk, az időszerűség jószerivel értelmetlenné válik, vagy legalábbis elveszíti előbbi jelentéseit. A radikális konstruktivizmus például az időt is az emberi tudat alkotásának tartja.[23] De nem kell radikális konstruktivistának lennünk, hogy belássuk: a kétely afelől, hogy van-e célja a történelemnek, és fejlődött-e az emberiség, alighanem jogos. Hogy valamit az ember időszerűnek tart-e vagy sem, az teljességgel annak függvénye, hogy tudatosan vagy öntudatlanul hogyan határozzák meg az érdekei, milyen ideológiát tett a magáévá.

Hogy Karácsony Benőt ma valamiképpen időszerűnek tartjuk, abban föltehetőleg közrejátszanak rejtett, vagy tisztázott előítéleteink arról, hogy mi a korszerű. (Itt most nem a regényírói technikák korszerűségére gondolok, bár — ha a modernség szellemében fogjuk fel — Karácsony ebben is „korszerűbb”-nek bizonyul erdélyi kortársainál, hanem kizárólag a regényeiben megjelenített világszemléletre.) És ezek az előítéletek valószínűleg természetszerűen működnek, magam sem tudok kikerülni a fogságukból.

Ha úgy tetszik, előítéleteim közé tartozik az a felfogás, hogy az emberiség története nem célelvű változások sorozata, és értelmetlen egy kollektív célelvűségnek megfelelő fejlődésről beszélni. Ez a racionálisnak tetsző előfeltevés párosul azzal a hittel, hogy ha van cél, akkor az emberre mint személyre szabott s nem evilági cél. Minden racionálisnak tetsző igazság fölött pedig van valami örök, mely „minden értelmet felülhalad”. Ami ebből evilági értékként is megjelenhetik, az nem más, mint amit Jürgen Moltmann megfogalmaz: „A teremtés célja: szabadság, játék, öröm.”

Ez a röviden előadott dedukció szükséges volt, hogy megfogalmazhassam: Karácsony Benő egész életművének üzenete egy ilyenszerű filozofémában foglalható össze. Az értékekből, melyeket oly tárgyiasan és hangulatosan megjelenít, levezethető stílusának minden alapvető sajátossága: a meghökkentő és mégis természetesnek ható képszerűség, a jóízű, sohasem agresszív, hanem „engesztelő” humor és a nyelvi játékosság. Mindenekfölött pedig a művei zömére jellemző — bár olykor iróniával elegyes — derű, mely oly ritka a magyar, de különösen az erdélyi magyar irodalomban.

Egy helyen ő maga mondja, hogy „Örömre és egyszerűségre születtünk...” és ezt az életfilozófiát nagy művészi erővel fejezik ki az írásai, mintha csak annak a hivatástudatnak próbálna megfelelni, amit Petőfi Dickens kapcsán fogalmazott meg: „A legszebb küldetés a földön: másokat földeríteni.”[24] Karácsonytól ugyan idegen az ilyen jelszószerű megfogalmazás, de ebben az értelemben minden írása egyfajta jócselekedet.

Azt hiszem, Karácsony Benő meg is mosolyogná az előbbi eszmefuttatást az időszerűség tartalmáról, hiszen tudja, amit ma konstruktivista divatból tudni vélünk, hogy az idő, ahogyan mi látjuk, nem létezik: „— Azt mondja, mon ami, hogy tegnap tenger nyaldosta azokat a sziklákat?... — Tegnap vagy két millió év előtt, mindegy, művésznő — felelte az újságíró. — Az emberek kétségbeesnének, ha megértenék, hogy csak a zsebórájuk kelti az idő illúzióját. Idő nincsen (...) Az emberiség gyermeke büszkeséggel rajzolja történelmi ákombákomjait a kiszáradt tengerfenék homokjába. A kozmosz pedig lélegzik egyet, és elsöpri a megkuszált homokot.”[25] Ami pedig a fejlődéssel kapcsolatos illúziókat illeti, abban is szkeptikus: „Semmi nem változott és ne reménykedjünk — mondatja Éberlein doktorral —, semmi sem fog soha megváltozni. Eszméink, akaratunk épp úgy nem fogják tökéletesebbé tenni a világot, mint ahogy a megelőző millió nemzedék sem tette azzá a jelent. Végtelen tévedés azt hinni, hogy a világegyetem és benne minden lény tökéletességre törekszik. Ha ez a törekvés meglett volna, akkor az elmúlt végtelen idő alatt már tökéletessé kellett volna válnia a világnak.”[26] Szkepszise, bármilyen groteszk színben is tünteti föl az embert, végül is erkölcsi tisztaságigényére vezethető vissza: „Van már százhúszezer éve, hogy lemásztunk a fáról, mégis elfelejtettünk lekopni, szőrösek és otrombák vagyunk... Odanézz... az a szentjánosbogár ott a sötétben... Látod, mit csinál? Világít, maga világít magának... Saját villanytelep... Mi feltaláltuk a villanyt, de a céljaink, a vágyaink, a korlátoltság, az önzés, a durva ostobaság sötétjében tévelyegnek... A világosság, amit feltaláltunk, csak hazug kirakatainkban csillog... bennünk még teljes az éjszaka...”[27]

Az emberi élet céljára vonatkozó meggyőződése, melyet fennebb idéztünk, talán az egyetlen olyan igazság, amellyel kapcsolatban — legalábbis írásaiban — nem sok kételye mutatkozik. Mert alkati vagy talán nagyon is megszenvedett szabadságnál fogva egyébként minden eszmében kételkedik. „A divatban lévő igazságok körül kétségtelenül bajok vannak, de résen kell lennünk, nehogy valami odvas, rövidéletű igazságot ültessenek a helyükre, mert az hamar elpatkol és megint csak igazság nélkül maradunk” — írja egy helyen.[28] Minden végső igazságot gyanúsnak tart, mert úgymond „a végső igazság útja elfogultságokkal és előítéletekkel van kikövezve.[29] A különböző világnézeteket és izmusokat is amolyan rövidéletű igazságoknak tekinti, és főként afelől ítéli meg, milyen agresszív kizárólagossággal viszonyulnak egymáshoz. Sok esetben a groteszk megjelenítés eszközeivel mond ítéletet fölöttük, mint például ebben, a párizsi színhelyen felvillantott jelenetben: „Keshedt, szegényes hó feküdt az utcákon. Valahonnan, egy térről, futó alakok freccsentek fel a járdára. Nyomukban hadonászó alakok rohantak. Verekedő gomolyag támadt, amely verte, rúgta magát az úttesten, vérrel és vad lábnyomokkal sötétítette be a vékony havat. Elvi verekedés volt, amennyire a verekedők ruhájából és szitkaiból megítélhettem: világnézeti harc vérrel és átokkal. Az emberiséget akarták boldogítani egymás kiirtásával...”[30] Az író különben is irtózik minden agressziótól, mely a természet és benne az ember ellen irányul. Különösen a háborúra vonatkozó fejezetei festenek hősietlenségükben is (vagy talán éppenséggel azért) torokszorító képeket az erőszakról. Egyik figurája, Felméri, miközben nem futamodik meg a harctól sem, mondhatni halálmegvető bátorsággal, a büntetést is vállalva merészel pacifista lenni. Magától a fegyverek mögötti elfogultságtól, a gyűlölettől is iszonyodik.

Ez az irtózat az alapja annak a lelki szabadságnak, mellyel a világnézeti elfogultságokhoz viszonyul: „Ami a világnézetet illeti — mondja Felméri — alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló — gondoltam hetykén —, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idő úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem — ráztam jóízűen a fejem, amikor jöttek, hogy hé, Felméri, dugd ki a zászlódat a padláslikon —, nekem nincs zászlóm, akármit mond is rólam majd az utókor.”[31]

Az elkötelezettséget számonkérő kritikusok valóban hiába keresnének a Karácsony regényeiből kilógó világnézeti zászlót. Nem lehet rajtafogni, hacsak abban nem, hogy a kollektivista eszmerendszereket különös előszeretettel ironizálja.

Talán nem véletlen, hogy nem a közösség, hanem az összesség kifejezést használja ilyenkor, mintha ezzel kívánná jelezni, hogy nem a közösségi érzést becsüli le, hanem az arctalan, egynemű totalitás egyén fölötti hatalma ellen berzenkedik. A Napos oldal egyik ellenszenves figurájáról szólva írja: „Ő persze más felelősségről fecsegett. Abból indult ki, hogy az egyénnek és az egyéninek nincs létjogosultsága. Az egyén meggebedt a világháborúban és helyébe lépett az összesség. Az összesség, a nagy összesség. Ismerős volt ez az összesség, más oldalról is hallottam róla, ott is agyba-főbe dicsérték és ott is agyba-főbe verték az egyént. Amikor később gondolkozni kezdtem rajta, egy hordó sózott hering jutott eszembe: a sózott heringek összessége. Ahol az összesség az úr, ott valóban baj lehet az egyesekkel. Beleszaladnak szépen a hálóba, hogy aztán fej nélkül egyesüljenek a hordóban, amelyet az élelmes gazda vásárra gurít...”[32]

Regényhősei közvetítésével még számtalan megnyilatkozása tanúsítja, mennyire érzékeny minden olyan társadalmi képződménnyel szemben, ami veszélyeztetni látszik a személyes integritást, az emberi méltóságot. Nem csupán az arisztokrácia gőgje és általában az úri tekintélyelvű mentalitás bosszantja és készteti olykor fölényes iróniára (védekezésre), hanem egyáltalán a tény, hogy az egyén fogaskerékké válhatik, amennyiben előbb-utóbb egyfajta szerepkényszerbe szorítja őt a társadalom: „Szerettem a napos oldalon járni. A rendszer azonban nem kérdezte tőlem, hogy mit szeretek, szabályszerűen kiképződött körülöttem. Ismeretlen cégektől árjegyzékeket kaptam, egy özvegyasszony havonta egyszer elvitte egy távoli utcába a fehérneműmet, a nevemre kis könyvecskéket állítottak ki gázról, villanyról, adóról, a kávéházban tudták, hogy teához a pirított kenyeret kedvelem, s a barátaim, akikkel esténkint egy hosszú asztal körül helyezkedtem el, tudták, hogy egy kis derű mindig van a raktáromon, elvárták hát, hogy nekik is juttassak belőle valamit. Pénzem nem volt, de ez is hozzátartozott a rendszerhez. Néhányszor tolakodóan közelített hozzám, de elijesztettem magam mellől. Megátalkodott fickó voltam, a pénzt sem tiszteltem.”[33]

Ha a polgár csupán a tisztes jómód, a gyarapító igyekezet, a takarékosság szimbóluma, akkor ennek bizony nem felelne meg Karácsony Benő értékrendje. A gazdagság csábításait is gondosan kerüli, mintha az is a személyes szabadság egyfajta korlátja volna: „Mi kell az embernek, hogy befogja a száját és elégedetten füstölögjön a pipájából? Kis kenyér, néhány harapás kolbász és egy kis adag nap, amely olykor rásüt az ember hasára. — Érdemes rosszízű kásahegyet átrágni, hogy a végén az embert finomabb koporsóba rakják? Ami engem illet, tiszteltetem az összes kásaevőket. Magányos bogárka voltam, tip-tip, szaladgáltam a harasztban, gondtalanul tisztogattam csápjaimat a napsütésben és nem igen törődtem azokkal a nagy disznóságokkal, amik a világban folydogáltak.”[34]

„Szerettem a napos oldalon járni...” Regényeinek ez a motívuma szenvedte meg leginkább a demagóg világnézeti interpretációkat, holott ez nem más, mint az elemi (természetes?) életszeretet kifejezője, mely párosul az együttlét örömével, melyet a természet és a szerető embertársak nyújtanak. Túl ezeken a kiragadott reflexiókon Karácsony regényeinek világában valóban gazdagon, érzéki elevenségében jelenik meg a természet. Apró kis lényeit már-már kultikus tisztelettel tünteti ki az ember és a természet kölcsönös egymásrautaltságát szimbolizáló részletekben.

A társadalomról ellenben nem sok jó szava van. Annál több azokról az emberekről, akik az arctalan összességben különös színfoltot képviselnek, rendszerint azzal, hogy valamiképpen idegenek, elütnek az átlagtól, vagy éppenséggel a társadalom peremére szorultak, mint Csermely Veronka vagy Éberlein doktor. Majdhogynem résztvevő figyelemmel viseltet minden olyan figura iránt is, aki a történelmi fordulat, Trianon után a hivatalos ellenségképet kellene hogy megtestesítse. Volt bajtársát, katonáját, Tódort, a román parasztot Felméri akkor sem képes gyűlölni, amikor az látványosan érezteti hatalmi fölényét: „Komiszabb ember lett vajon ez a Tódor? Nem, biztosan most is olyan jó pofa lehet, mint azelőtt, amikor a legreménytelenebb pocsolyában is felvidámított derűs bokázásával és egészséges kitartásával. De valami mégis közénk dugta ronda fejét, amiről egyikünk sem tehet. (...) Veszett kutyáknak nevelnek bennünket... és ellopják tőlünk a megértés örömét. Kőkemény szavak galuskájával van tele a pofazacskónk, hátulról meghergelnek egy kicsit s akkor egymásra ugatjuk mérges galuskáinkat... Kezdetben teremté az Isten az eget, de vannak, akik azt állítják, hogy a faji gyűlöletet. Hatodnap pedig megteremté az embert, aki viszont megteremté az újságokat, hogy a hazugság sohase pusztuljon ki a földön.”[35] Bármennyire is ragadósnak látszik, Karácsony alighanem a mai etnikai hidegháborúk idején sem lenne képes a gyűlöletre.

„Művész volt és a művészeten kívül csak az élet érdekelte...” — állítja a Napos oldal egyik rokonszenves alakjáról. Ars poeticájában nyoma sincs annak a prófétai magabiztosságnak, mellyel az elkötelezett író melengeti társadalomboldogító hivatástudatát. „Nem tudunk semmit megoldani és semmit nem tudunk maradéktalanul kifejezni.” — írja a Napos oldalban.[36] „Az ember kompenzál, mondják a lélekelemzők. Ha nem tud rúgni, versben gondolja el” — vallja utolsó regényében.[37]

Az író szerepével kapcsolatos rezignáció mögött pedig az a fajta ismeretelméleti kétely munkál, amit irodalmon innen és túl, sokan csak most, az évezred utolsó harmadában szenvedtünk meg igazán: „Nem ragaszkodom a leírt dolgok valóságához. És mi az a valóság? Hát tudjuk mi egyáltalán, hogy mi a valóság? És melyik az a hiteles hely, hol van az a vegyvizsgáló állomás, amely a valóságot vizsgálja: a szemben, amely látja, a logikában, amely elemzi, vagy agyvelőfodorban, amely elképzeli? A valóságok nagyon csuszamlós dolgok, és korántsem olyan fontosak. Az agyunk játékos kedvében néha igazabb valóságokat nyújt, mint amit a szemlencsénk észrevesz...[38] Bizony, elkelne manapság is ez a termékeny kétely. Mert ez lehetne a tolerancia egyik alapja Kelet-Európában most, amikor ádáz gyűlölettel feszülnek szembe azok, akik magabiztosan ugyanazt harsogják: az ő (nemzeti vagy ideologikus) valóságképük „az egyetlen, az igazi valóság”...

Mindez vázlat csupán egy értékrendről, mely — jóllehet sokunk számára érvényes — jobbára kihívásként hat, és ma is mintegy rejtőzködésre kényszerül.

Ha Karácsony Benő polgár — nem e világ polgára. Korán jött? Talán. Mert olyan értékeket képvisel, melyek — úgy tűnik — nem e világból valók.

A rejtőzködő író

Arra vonatkozólag, hogy ő maga, az izraelita vallású Klarmann Bernát „civilben" minek is tartotta magát, nem sok tudósítás maradt, hacsak nem tekintjük önvallomásnak mintegy kétezer oldalnyi életművét.[39] Kritikusai sokszor kiemelik, hogy regényeinek főhősei, az újságíró Baltazár vagy Felméri Kázmér, a szobrász, valójában a szerző alteregói, ám ez, túl az életrajzból bizonyítható, de valójában formális egybeeséseken (színhelyek, helyzetek, események stb.) korántsem dönthető el minden kétséget kizáróan. Pár interjún és néhány levélen kívül nemigen maradt fenn olyan megnyilatkozása, melyben önmagáról közvetlenül vallana.[40]

Ma már relevánsnak tűnik az is, hogy a korabeli irodalmi életről összegyűjtött dokumentumanyagban oly kevés adat van reá vonatkozólag, miközben nálánál sokkal kisebb kaliberű szerzőkről információkban gazdag képet kap az olvasó. Tudjuk, hogy minden regényét, a posztumusz kötet kivételével, a helikoni csoport kiadója, az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki. A jelek szerint közéjük tartozott. Hogy egy időszakban rendszeresen részt vett az évente rendezett marosvécsi találkozókon, arról a jegyzőkönyvek tudósítanak.

De mégis feltűnő, mennyire nincsen jelen. Mert a találkozók jegyzőkönyveiben bőven rögzített beszélgetések alatt irodalomról, politikáról sohasem szólal meg. Csupán akkor beszél, ha a helikoni csoport valamilyen megbizatással (például az írói segélyalap kapcsán) erre külön felszólítja őt. Felkérésükre beszámolókat tart, szabályzatot készít. (Az utóbbira nyilván ügyvédi kompetenciája miatt vállalkozhatott.)

Tudomásunk van arról, hogy a román hadbíróság előtt megvédte a kommunista Salamon Lászlót, akit egy alkalommal államellenes izgatással vádoltak. Nyilván az egykori védenc hálája is magyarázza, hogy a helikoni írókat, a nagy öregeket megszólaltató kötetben az elhunyt kortársak között egyedül Salamon László említi őt.[41] Tőle, illetőleg feleségétől tudjuk: együtt voltak a kolozsvári gettóban. Karácsony állítólag nem fogadta el, hogy kizárólagos zsidó identitást vállalva vegyen igénybe egy svájci menekültközvetítést.[42] Mielőtt elvitték Auschwitzba, az írót Wass Albert kereste meg, a kéziratai iránt érdeklődött. Ella néni tudósítása szerint Karácsony válaszra sem méltatta, s a szögesdrót kerítéstől visszafordulva, otthagyta Wasst. Ma sem tudni, van-e, és hol van a hagyatéka.[43]

 



[1] Németh László: Pjotruska. Protestáns Szemle 1928. 531—532. A kortársak közül — a teljesség igénye nélkül — említeném még az alábbi méltatásokat, megjelenésük sorrendjében: Szentimrei Jenő: Pjotruska. Pásztortűz 1928. 5.; Szemlér Ferenc: K. B.: Új élet kapujában. Erdélyi Helikon (a továbbiakban: EH) 1932. 7.; Uő.: K. B. új regénye. Utazás a szürke folyón. EH 1940. 7.; Bodor Aladár: K.B. Új élet kapujában. Protestáns Szemle 1933. 522—524.; Bóka László: KB. Utazás a szürke folyón. Ország Útja 1941. 2. 63—64.

[2] Csupán a legfrissebbeket említem: Tóth Zsolt: Karácsony Benő élete és műve. Kandidátusi értekezés 1993.; Szűcs Tamás: Karácsony Benő. Szakdolgozat 1993.

[3] Érték és értékrend az egyetemes magyar irodalomban. Konferencia (1992, Kolozsvár). Az anyag megjelent kötetben is a budapesti Nemzetközi Hungarológiai Központ és a kolozsvári Korunk közös kiadásában 1993-ban.

[4] Debreceni Irodalmi Napok, Konferencia (1990). Anyaga megjelent a Látóban (1991. 2.) és az Alföldben (1991. 4.)

[5] Szakács István Péter: Virtuális folytonosság. A nyugati magyar irodalom szerepéről és befogadásról. Korunk 1993. 6. 115—118.

[6] Babits Mihály: Erdély. Nyugat 1935. II. 71—75.

[7] Érdekes adalék ehhez Makkai Sándor Hősiesség című írása, amelyből érdemes idézni egy passzust, amelyik az anyaországi kisebbségképet karikírozza: „Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak ügy prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni, hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadifelszerelés nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgaik után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen ügy születnek, házasodnak, betegeskednek és haláloznak, mint másegyebek. Állítólag — remegve írom le a szót — néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet vágnak a rossz játékhoz, időjárásról, vásárról, erről-arról haszontalan beszélgetéseket folytat-nak, sőt olyan elvetemülnek is akadnak köztük, akik nem röstellnek színházba, moziba járni, könyveket olvasni, sportolni, és egyáltalában élni.” Megjelent a Nem lehet (A kisebbségi sors vitája) című kötetben. Válogatta Cseke Péter és Molnár Gusztáv. Az előszót írta Cseke Péter. Limes könyvek. Héttorony kiadó, Budapest 1989. 24. o.

[8] Bolyai Zoltán (Gaál Gábor álneve): Új élet kapujában. Korunk 1933. 2. 174—175.; Gaál Gábor: „A Napos oldal”. Korunk 1936. 2. 458—461.; Nagy István: A kozmopolitizmus erdélyi változata (Karácsony Benő), Egyetemi jegyzet. 1950. Kézirat.; Szabolcsi Miklós (Szerk.): A magyar irodalom története. VI. kötet, Budapest, 1966. 953—954.; Sőni Pál: Karácsony Benő. Írói arcélek. Tanulmányok kritikák, arcképvázlatok. Kriterion, 1981.79—101.

[9] A teljesség igénye nélkül: Bodor Aladár: K.B. Új élet kapujában. Protestáns Szemle 1933. 522—524.; Szemlér Ferenc: K.B. Új élet kapujában, EH 1932.7. 492—495.; Uő.: K.B. új regénye. Utazás a szürke folyón. EH 1940. 7. 480—487.; Császár Károly: Napos oldal. EH 1936. 332—335.; Szenczei László: KB., EH 1939. 1.43—8., Szabó Richárd: K.B.: Napos oldal. EH 1936. 332—335.

[10] Az idézet a 11. helikoni találkozó jegyzőkönyvéből való: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Összeállította és közzéteszi Marosi Ildikó. Kriterion 1979. II. 99.

[11] Robotos Imre: A cinizmustól a közösségi humánumig. Korunk 1957. 32. 8—9.; Huszár Sándor: Humánumtól a cinizmusig. Korunk 1957. 37. 4—6.; Kötő József: Cinikus volt-e Karácsony Benő? Korunk 1963. 11. 1384—86.; Huszár Sándor: Karácsony Benőről húsz év múltán. Korunk 1964. 5. 657-658.; Uő.: Sorsom emlékezete. Kriterion, 1982.48—72.

[12] Vö. 8. jegyzet, 954. o.

[13] Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. (Főszerkesztő Balogh Edgár) Kriterion 1991. 624 (DGy)

[14] Szentimrei Jenő, Szemlér Ferenc, Császár Károly és mások. (Vö. 1. jegyzet)

[15] Vö. a 11. jegyzet

[16] Huszár Sándor, Kötő József (Vö. a 11. jegyzet), valamint Tánczos Vilmos: Karácsony Benő periratai. (Előszó a Pjotruskához). Dacia, Kolozsvár 1986. 5—20.

[17] Császár Károly (Vö. a 9. jegyzet)

[18] Uő.: uo.

[19] Baróti Pál: Utószó a Tavaszi ballada c. kötethez, Irodalmi Könyvkiadó. Bukarest 1968. 333—335.

[20] Dávid Gyula: Karácsony Benő. A Dávid Gyula — Marosi Péter — Szász János szerkesztette A romániai magyar irodalom története című tankönyvben. Tankönyvkiadó Bukarest 1977. 86—91.

[21] Tánczos Vilmos: Vö. 16. jegyzet, 19—20. o.

[22] Berkes Erzsébet: „Olcsó kis faggyúgyertyák vagyunk”. Száz éve született Karácsony Benő. Magyar Nemzet 1988. szeptember 7.: 7.o. (berkes); Vezér Erzsébet: KB.: A megnyugvás ösvényein. Élet és Irodalom 1988. 36. sz.: 7.0.; Vörös Károly: A sózsák súlya. Népszabadság 1988. szeptember 7.: 7. o.; Továbbá Szűcs Tamás, Tóth Zsolt; Vö. 2. jegyzet.

[23] Gebhard Rusch: A történelem, az irodalomtörténet és a historiográfia elmélete, Helikon Irodalomtudományi Szemle 1993. 1. 53-75.

[24] Idézi Császár Károly, lásd: 9. jegyzet.

[25] Pjotruska. Dacia, Kolozsvár 1986. 123. o.

[26] Napos oldal. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár

[27] Pjotruska 154. o.

[28] Napos oldal II. 14

[29] Napos oldal II. 84

[30] Napos oldal II. 84

[31] Napos oldal I. 31.

[32] Napos oldal II. 114.

[33] Napos oldal II., 93.

[34] Napos oldal I. 151.

[35] Napos oldal I. 129.

[36] Napos oldal II. 20.

[37] A megnyugvás ösvényein 87.

[38] Napos oldal I. 180.

[39] Tavaszi ballada (elbeszélések), Marosvásárhely 1924.; Pjotruska (regény), Kolozsvár 1927.; Új élet kapujában (regény), Kolozsvár 1932.; Napos oldal (regény), Kolozsvár 1940.; A rút kis kacsa (vígjáték), Kolozsvár 1937.; Utazás a szürke folyón (regény) Kolozsvár 1940.; A megnyugvás ösvényein (regény), Kolozsvár 1946.

[40] Ligeti Ernő: KB. nyilatkozik a darabjáról, az írás műhelytitkairól és sok mindenféléről, ami bevilágít egy író gondolatvilágába. Független Újság 1937. október 9.: 5—6.; Karácsony Benő: Nyári délután a régi Fehérvárt. Séta bölcsőhelyem körül. Budapest 1940.; Tabéry Géza: Miért hallgatnak az erdélyi írók? (K.B. is nyilatkozik) Magyar Nemzet 1941. szeptember 28.; Barcs Sándor: Író, akiről már rég nem hallottunk. Újság 1943. május 9. 17—18. (Beszélgetés K.B.-vel). A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája közli két levelét (lásd: 10. jegyzet), ezeken kívül: Bóka László: Válogatott tanulmányok. (K.B. Osváth Kálmánhoz írott leveléből részlet) Budapest, Magvető 1966. 959.; Karácsony Benő levele Molter Károlyhoz, Igaz Szó 1969. II. 825.; Kemény János: Emlékezés egy ápolónő kezére (KB. levelének közlésével). Utunk 1970. II . 213—220.

[41] Közelképek Húsz romániai magyar író (Az interjúkat készítette Marosi Ildikó, fényképezte Erdélyi Lajos). Bukarest, Kriterion 1974. 37—38.

[42] Vezér Erzsébet: Karácsony Benő. A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964. 193—199.

[43] Salamon László: Voltak harcaim, elsősorban a Helikonnal... Közelképek (Vő. 42. jegyzet)