Balotă, Nicolae: Karácsony Benő. Ford. Vallasek Júlia. Holmi, 2002/8., 1046–1051. (Románul lásd in: NB: Scriitori maghiari din România. Editura Kriterion, Bucureşti, 1981. 78–88.)

Az erdélyi magyar írók arcképcsarnokában Karácsony Benő helye határozható meg a legnehezebben. Nem csupán azért, mert eredeti témájú és stílusú irásai sajátos műfajjá formálódnak. Erős lírai felhangokkal keveredő elbeszélései, regényei álcázott vallomások lennének? A domináns irónia mögül minduntalan előtörő mély, belső érzékenység kifejeződései? Pszeudogyónásokat olvasunk, vagy belső folyamatok mitizálását? Esetleg nem sajátos műfajról, hanem csupán  néhány jellegzetes téma, visszatérő motívum történetbe illesztéséről lenne szó? Úgy tűnik, amilyen nehéz meghatározni Karácsony írásművészetének jellemzőit, éppen olyan egyszerű megrajzolni az író portréját. De mihelyst nekifognánk, e téren is nehézségekbe ütközünk.

Méliusz József visszaemlékezéseiben Karácsony Benő úgy jelenik meg, mint kedvenc hősének reinkarnációja (hiszen Pjotruska, Tunák, Kázmér és Sebestyén ugyanazon figura különböző alakváltozatai). Méliusz szemével nézve, aki az „illúziók kávéházának” asztalánál ülve emlékezik vissza Karácsony Benőre, elsősorban különös, excentrikus figurának látjuk ezt a furcsa kolozsvári ügyvédet, aki a fantáziába való menekvéseinek éjszakáin hatalmas Underwood írógépe mellett ülve dolgozik. Excentrikusan rendes ember, és nem ez az egyetlen ellentmondásos vonása. A konkrét részletekre és a vegytiszta fantáziára való kettős hagyakozás mellett más oka is van a személyiségéből eredő, és műveiben jól érzékelhető feszültségnek. A spontán ihlet művésze volna? Akkor miért mindig ugyanazon szálra fűzi fel történeteit? Humor és kedvesség – e bizonyos fokig kettős érzékenységből ered az a szomorkás jókedv, az öröm azon legmagasabb foka, amelyből a Karácsony-próza hangulata formálódik.

Karácsony Benő regényeinek cselekményében és előadásmódjában egyaránt Ariel könnyed szelleme lebeg. A hős, aki már-már a szerző alteregójának tűnik (de csak tűnik), maga is Ariel könnyedségével mozog. A fantáziát megtestesítő figura Karácsony Benő regényeiben nem is lehetne más, mint művész. A művész helyzetének kettőssége – egyfelől maga is egyszerű ember, másfelől viszont az emberi társadalom keretein kívül áll – valósággal lenyűgözte a szerzőt. Írásainak hol rejtett, hol kinyilvánított líraisága nagymértékben a saját helyzetére való reflektálásból fakad. De te narratur fabula – mondhatjuk, Karácsony Benőt olvasva. Mégsem poétikus prózát ír, művei minden líraiságuk ellenére objektív  szemléletet tükröznek. Mi vonzotta úgy Karácsonyt a művész léthelyzetében? Minden bizonnyal a kétértelműség. A túlságosan emberi, sőt emberfeletti művész szembesül a környező világgal, és felmutatja annak hiábavalóságát. A művész látszólagos „komolytalansága” elmozdítja azt a látószöget, amelyből a világ ítélkezni szokott. Karácsony művésze eroin, ironikus hős, a szó archaikus értelmében, nem csupán azért, mert másokat ironizál, hanem, mert saját helyzete is ironikusnak mondható. Kihangsúlyozza a hiúságot, a banalitást, súly nélküliséget, a „fontosnak” hitt emberek, sőt az egész világ ürességét. A Pjotruska (1927) Baltazárja, vagy Felméri Kázmér (az 1936-os Napos oldal, illetve a posztumusz 1946-os A megnyugvás ösvényein című regényekben ), egy író és egy festő, akárcsak Karácsony regényeinek más művészfigurái nagy fantáziájú széltolók, akik fütyülnek a társadalmi szabályokra, a polgári társadalom normáira. Ez a regényhős aztán  szerzőnk minden újabb kötetének cselekményében a Taugenichts romantikus hagyományát követi. Akár Joseph von Eichendorff, ő is egy mihaszna életének jeleneteit írja meg. Nem tudni, ismerte-e Karácsony Benő a német romantikus szerző művét, az Aus dem Leben eines Taugenichts-et. Ha a naplopó alakjának megformálásában nem is mutatható ki közvetlen hatás, Karácsony hőseit fantáziájuk, humoruk és a többiektől őket elszigetelő irónia rokonítja Eichendorff  mihasznájával, de főleg az, hogy mindezen egzisztenciális összetevők megkülönböztetik őket az átlagemberektől, ahogy az eiron is különbözik a banausostól.

Általában a központi, sajátos aurával rendelkező figurák mellett mintegy dublőrként feltűnik egy másik szereplő, amolyan árnyék, cinkostárs, aki bizonyos fokig a főszereplő karikatúrája. A Pjotruskában például Csermely János. Elcsapott városi fogalmazó, tehát nincs „komoly”, „biztos” „tisztességes” hivatala. Ez a „bolhaszín felöltőjű” fiatalember játssza a beszélgetőpartner szerepét a cirkuszi bohócok jelenetében. A vidéki kisvárosban, ahol élnek, egyedül a fantázia játékai oldják a mindennapok gyilkos egyhangúságát. Csermely hiábavalóságokra, fantazmagóriákra pazarolja képzeletét, meríti ki elméje „pirotechnikai tartalékait”. A két fiatalember körül kirajzolódik a vidéki kisváros lakóinak vázlatos, karikatúrává sűrített portréja. Karácsony fiatal hősei par excellence lázadók. Csermelyt például így mutatja be a narrátor: „Lázas fiatalember volt, aki lenézte a polgári gondolkodás szabályait, amiket a haladás már rég félretaposott, mint az ócska cipősarkot. Valami nagyszabású közművelődési mozgalmat szeretett volna kezdeményezni a tűzoltózenekar határozott kiküszöbölésével, amely felkarolta volna a modern költészetet, gondoskodott volna az irodalomtanárok sterilizálásáról, hogy a társadalom e közveszélyes elemektől végre-valahára megszabaduljon, intézkedett volna a nők arányos elosztásáról és a ruházkodás terén a teljes egyéni szabadságot biztosította volna.” A furcsa figura leírása gyöngéd, rejtett humorral folytatódik. A narrátor ugyanazzal a finom iróniával, árnyalt humorral jellemzi alakjait, amellyel azok rendelkeznek. Csermelyről például azt is megtudjuk, hogy „azt kívánta magában, bárcsak örökre tartana a káosz”. Vagyis a háború kitörésével létrejött zűrzavar. Nem mintha harcias jellem volna, hanem mert boldoggá teszi minden, ami megzavarja a polgári rendet, a mindennapok merev szabályait. Ez a mihaszna a kétségbeesésig megszenvedi a hiteles lét hiányát. Az összes egzisztenciális betegséget, unalmat, rosszkedvet, reménytelenséget és magányt végigkínlódja. A művészet viszont megvigasztalja és fellelkesíti. Mások lesújtó megjegyzéseit egy-egy versről személyes sértésnek érzi. A művészet dolgában a Pjotruska két Taugenicht hőse természetesen nem vall azonos nézeteket. Csermely a művészet lelkes de terméketlen  ízlelője. Amíg társa birkózik a szavakkal, ő „lobogó szerelmi verseket szavalt egy-egy meghatott cselédlánynak, tavasszal állástalan enyvgyári munkáslányokkal sétált a berekben, bolhaszín felöltője nyugtalanul szárnyalt a fűzfák és bodzabokrok között, Adyt szavalta, a csillagokról, a halálról, a csókról hadart valószínűtlen dolgokat...” Baltazár minden költői különállása ellenére részt vesz egy társadalmi forma, egy mentalitás ellen harcban, társa viszont megelégszik a rapszodikus lélek poénjaival. Mindkettő a lázadó szellem tűzijátékait mozgatja. Elég nekik a dolgok bolygatása, a hangulat felrázása, a fantáziátlan butaságok elfojtása vagy éppen felélesztése. Baltazár például „rácsábította a közönséget, hogy maga írjon. Kitenyésztette az ellentéteket, kiszemelte az ellenfeleket, és aztán egymásnak eresztette őket. És a vérengző szamarak milyen tréfás vadállatokká váltak, amikor ő rájuk segítette az oroszlánbőrt. A lapból valóságos arénát csinált és gonoszkodva, jóízű nevetéssel nézte páholyából a bősz verekedést...”

Az ironikus hősök körül mozgó történet nem sok meglepetést hordoz. Karácsony Benő csak annyit mesél, amennyi szükséges ahhoz, hogy az epikai szál ne szakadjon meg, hogy a narratíva megalapozott legyen. Regényeiben a fiktív elbeszélő gondolatai a fontosak, mindaz, amit ő mond el a történetről illetve annak mélységeiről. Baltazár regényírói sikere, a szép színésznő iránt érzett, viszonzott szerelme többé-kevésbé konvencionális zárlat egy olyan regényben, melynek hősei nem a siker érdekében cselekszenek. Karácsony alakjai olyanok, mint a romantikus hősök, csakhogy azok pátosza nélkül, van bennük valami szokatlan, szemernyi excentrikusság, amely egyedivé és feledhetetlenné teszi őket. Ahogy Karácsony Benő írta: „Minden emberben van valami különleges, egyedi, de többnyire az élet, mint egy sószsák rájuk esik és agyoncsapja azt. Néha hallom a rendkívüli szellem segélykiáltásait e tragikus sószsák alól, és idejétmúlt humanistaként igyekszem kiszabadítani onnan.”

Jól jellemzi ez a részlet Karácsony Benő alkotásainak alapvető nisusát. Felmutatni a „különlegeset”, kimenteni azt a banalitás uralma alól egyidőben esztétika és etika. Írónk szimpatikus „széltolói” a szó egzisztenciális értelmében „kivételek”. Az alacsonyabb fokon jelentkező hasonmások burleszk vagy groteszk vonásaik ellenére az eltaposott értékek tragédiáját jelképezik. Csermely, az elcsapott fogalmazó, a költészet nevetséges rajongója a technikai sallangoktól mentes, pusztán emberi erővel való repülés hóbortos álmát dédelgeti magában. Álma, akár Ikaroszé, végül a kövezetnek csapódva ér véget.

Akár a Baltazár–Csermely duó a Pjotruskában, az Új élet kapujában (1932) egy másik szereplőpár játsza a romantikus kettős modern változatát. Jean Paul, La Motte Fouqué vagy E.T.A. Hoffmann iróniája, Eichendorff érzékenysége csillan fel ebben az írásban. Karácsony párhuzamos szerkesztéssel rajzolja meg Tunák, az első világháborús fogságból súlyos sérülten visszatérő mérnök és felesége, a tiszta-bűnös Tintapetty alakját, hasonló-ellentétes viszonyban a „szocialista” Himmel és kedvese, Ezüstszív figuráival. Akár a Pjotruskából ismerős páros, Tunák és Himmel is a társadalom peremén mozognak. Ők is alkalmazkodásra képtelen nonkonformisták. Létük pátosza (és nem tragikuma, mert nem emelkedik a tragikus méltóság tudatára), azonban nem az alkalmazkodásra való képtelenségben rejlik. Karácsony Benő alakjai a normákkal és törvényekkel való reménytelen szembenállás áldozatai. A sors iróniája hajtja őket. Ügyetlenül, bohóc módjára botorkálnak az élet nagy színpadán. Az írói perspektíva furcsán világítja meg őket: jóindulatú mosoly fénye hull rájuk, majd a szomorúság árnyéka fedi őket. Akár a bohócoknak, nevetésre festett szájuk sírásra görbül. A „komoly”, „megállapodott” emberek világától távol eső lények szomorkás humora játékos, könnyes-mosolygós hangokat csal ki a narrátorból.

E lírai-elbeszélő alkotásokban ott lüktet az élet. A láz, amely minduntalan az irónia szkepszisével próbálja legyőzni önmagát. A pátosz felolvad a gúny savában. Karácsony prózájának két legjelentősebb alkotásában, a Napos oldalban illetve A megnyugvás ösvényein-ben a főszereplő, Felméri Kázmér természetesen maga is művész. Bohém lélek, a konvenciók esküdt ellensége, akiből hiányoznak a világi érvényesülés ambíciói, szkeptikus (mint maga a szerző), tehetséges, de a nagybetűs Művész gőgje nélkül, együtt érez minden elesettel és megvet minden hatalmat –  Felméri tehát a józan fantázia megtestesülése. Maga is amolyan naplopó, bár eleinte állása van a Fedőcserép és Alagcsőműveknél. Nem egy hasonmás párja van, mint a többi Karácsony-regényben, hanem több. Baráti körének tagjaiban tükröződik, cinkostársaiban a művészetek terén, elbocsátott mozihegedűsökben, jólelkű és férfifaló özvegyek kegyeiből élő boldogtalan költőkben és hasonlókban. Tömzsi, Feketics és Bodza Csermely vagy Himmel új alakváltozatai. „Véges kis lények vagyunk, téveteg báránykák, nem szabad egymást komolyan vennünk.” Ez csak egyik gondolata Felmérinek, e cseppet sem zord, hanem kifejezetten mosolygós, barátságos de végletekig szkeptikus filozófusnak. A két regény szövete, melyet éppen a szobrász alakja  fűz egyben, többnyire Felméri elmélkedéseiből áll össze. Egy alapvetően „komolytalan”, tréfás lélek gondolataiból, aki mindig készen áll a maguk abszurditásában láttatni „az úgynevezett komoly dolgokat, mint például az életet, a halált, a rettenetes adókat, a gazdasági viszonyokat, a külkereskedelem pangását, a színpadi válságot, satöbbi.” A húszas évek fiatal dadaista és szürrealista  művészeinek avantgárd lázadásából őriznek valamit ezek a regények. Lépten-nyomon érezhető a háború utáni nemzedék szembefordulása az őt megelőzővel. „Odaraktak minket egy gondolat lejtőjére és hátulról belénk rúgtak, hogy nagyot guruljunk. S akkor alázatot és tiszteletet várnak tőlünk. „ De nem csak a felelőtlen hadakozók, a háborúból megtollasodottak rendjét figurázzák ki, és általában nem csak a múltat és jelent, a várható modern technikai civilizációt is ironikus gúnnyal ábrázolják. („Néhány évtized még – jósolta Lólábú – és jön a robosztus vasbeton, a higiénia, a 200-as átlagsebesség és a főtér kövei közül eltűnik a pitypang, eltűnnek a kövek, jön a gázfedezék és a halotthamvasztó. Öröm lesz akkor élni.”) Karácsony Benő szkepszise mélyebb, mint amilyennek első látásra tűnne, egyformán támad minden valóságot, és hatalmat, egyformán oszlat el minden illúziót. Egyesek szerint ez a szkepszis akadályozza művészetének kiteljesedését. Valójában éppen e szkepszis különböző kifejeződési formáiból születik prózájának sajátos varázsa. A fiktív elbeszélő, (esetünkben Felméri Kázmér) szövege hol vidám fecsegés, hol poénra vagy szellemes kommentárra kihegyezett kitérő formáját öltő pamflet a civilizált és perverz ember mesterséges világa ellen. Késői, prófétai súlytól mentes rousseauizmus érződik Felméri szavaiban, gesztusaiban. A rogyadozó malomban (emlékezzünk Alphonse Daudet provanszi malmára, vagy Thoreau kunyhójára a Waldenből!) nyugalomban él Veronkával, a hűséges kis cseléddel és néhány háziállattal. Az élet „napos oldala”, amit Felméri keres, az egyszerű, szerény örömök paradicsoma.

A művész, aki a nagyvárosokban kereste a sikert  A megnyugvás ösvényein című regényben visszatér ebbe az apró mennyországba. Ezúttal testvérlélek, a fia társaságában. Visszatérés ez a „kozmoszból” egy családias és illuzórikus mikrokozmoszba. A regény központi motívuma, a szigetlakó-életmód, sokkal erősebben jelentkezik, mint a Napos oldal-ban. A sziget az a kiválasztott tér, paradicsomi világ, ahova Karácsony hősei vágyódnak. Változatos utakon próbálnak szabadulni az ember, a város és főleg a társadalom kötelékeiből. Apa és fia, Pipánszki Pipán és a Nagy Adófőnök közti viszony gyöngéd bevezetés az ártatlanság pszichológiájába. A játék, elsősorban a szavakkal való játék meghatározó a szigetlakók életében. A szavak különleges légkört árasztanak, akár csak a körülöttük mozgó alakok (Nofretete, Küszvágó Csér stb.) A bukolikus örömökhöz a legkevésbé sem hétköznapi szigetlakó-élet apró nyomorúságai kapcsolódnak. A melankólia ebbe a látszólag idilli léthelyzetbe is beszivárog. A lét elveszíti (a Karácsony-figurákra oly jellemző) ironikus vonását, és felszínre hozza patetikus vetületét.

A Felméri-regények figuráiban lehetséges „megváltók” finoman álcázott alakját fedezhetjük fel. Eiron a komikus szabadító. Ilyen Üdvözítő-figura az  Utazás a szürke folyón-ban Sebestyén, a vidéki patikából induló, szerény tudós. E fürkésző zseni útja Párizsig majd vissza,  bizonyos fokig pikareszk történet, melynek hőse, pikárója a legkevésbé sem könnyelmű lélek. A jóravaló felfedező, akárcsak társai, a Karácsony-regényekben szereplő művészek, naplopók, csavargók,  maga is megismeri a kudarcot, a hiábavaló erőfeszítéseket, a hamvába holt merész álmokat.

A szerző alapvető pesszimizmusa ez? Semmiképpen sem. A narrátor együttérzőn, mosolyogva követi különböző alakokat felöltő hőseit a lét útvesztőiben.

Karácsony Benő a  részletező fantázia kiváló mestere. Játékos, csapongó képzelete nem tűri a nagy epikai szerkezetek szigorú rendjét. Felméri Kázmér elhatározza, hogy írni fog, de kénytelen beismerni, hogy „fogalmazásom tiszteletlen és túlságosan is fesztelen, ami az irodalmi követelményeket illeti. Könnyed és lényegtelen dolgokon nyargalászom és hiányzik írásaimból a zord szabályszerűség, a drámaiság. Nyilván az is súlyos hiba lehetett, hogy nem kotlottam nagyobb szabású eszmék záptojásain, nem ültem neki, hogy kiköltsem őket. Az irodalom ma tele van ilyen törekvő kotlókkal, akik komor elhatározással és fejezeteken át üldögélnek pompás záptojásaikon.” Önirónia és mások szatirikus ábrázolásának jellemző összefonódása  a betűk komolytalan „megmérettetésén”. Karácsony Benő írásaiból hiányzik a masszív építmények szigora, de sugárzik belőlük az emberséges beszéd jóindulata.