PILLANATNYI SEGÉLY

Egy rendkívül bonyolult egyenlet van adva a tizedik hatványon, amelyet soron kívül el kell intézni, mert jön a fényképész az új lemezekkel. Pulykatojástól kölcsönkérem a piros ceruzát és odaírom a feladvány alá: Kidolgozás. Pótlólag csinálok egy finom farkincát az s-betű mellé, és a nyakamról letörlöm a verítéket. Nagy kínnal gusztálgatom az egyenletet, sajnos nem tudom elolvasni, mert a betűk teljesen elmosódtak. Ha elbukom, visszavonják az írói oklevelemet, és elveszítem az önkéntesi jogomat és főhadnagyi rangomat, amit kilencszáztizen hatban kaptam Monastir-Ziskánál, balra egy krumpliföldön. Nagy kínnal felhúzom a felső szemhéjamat, hogy jobban lássak, de az egész feladványból csak annyit látok, hogy Erdős Kuli sebesen gépeli a Horatius-fordítást, amit a fellebbezéshez kell mellékelni. Szeretném odaadni az egyenletet is, hogy legépelje, de a tanár leszáll a katedráról, mire én hirtelen előveszem a logaritmust, és kikeresem a főhadnagyi rangnak a négyzetgyökét. A csípőcson tom elzsibbadt, nagy vízcseppek potyognak rólam. Egészen elfelejtettem a logaritmust. Szomorúan nézek fel a színpadra, ahová éppen e pillanatban lép fel a közjegyző és jelenti az osztálynak, hogy az angol miniszterelnök Génuában kidolgozta a hűsítő rendszabályokat, és ebből kifolyólag a szerencse mulandó, de akinek van szerencséje, annak módjában áll kívánni, hogy e szerencse revízió alá vétessék a szignatárius hatalmak által. Közben a sétatér vonalai egészen elmosódnak, csak egy szó marad a horizonton, amely egyre dagad és hangosodik,

Szerencse

szerencse

aztán hirtelen szétpuffad és nagyot morog, amitől sebesen talpraugrom. Az a hangos és dagadt valami most roppant nadrágban ott szuszog előttem, és nyájasan törli kiizzadt tarkóját.

– Van szerencsém – ismétli gömbölyű baritonban, és feszes hasával valami tisztelgő hadmozduIatot visz véghez. Kábultan nézem a zavaros jelenséget, és az az érzésem, hogy az előbb, amikor Génuáról számolt be, nem viselt ilyen nagy kaliberű nadrágot.

–    Igen... – motyogtam tájékozatlanul. – A hűsítő rendszabályok miatt...

–    Aludtál, fiam – szólal meg a feleségem résztvevően. – Vendégeket kaptunk.

Megmasszírozom egy kicsit a csípőcsontomat. Persze, aludtam... A közérzetemben valami gyanús dolog kezd kóvályogni. Rossz sejtelmektől sarkallva révetegen emelem fel a tekintetemet. A háttérben szenvedő arccal, erőtlenül a falhoz támaszkodva: ez a feleségem. Mi lelte? Cikázatos gyorsasággal rebben tovább a pillantásom a szobában. Valahol a középen egy másik arc. Jobb fülétől a bal füléig egy síri mosoly szaharinnal édesítve és viruló dohányszínű szeplőkkel dúsan telehintve: ez összesen... Mihalkáné. Elöl egy kétségbeejtő nadrág és ezzel szerves összefüggésben egy ritmikus has és több semmi: ez Mihalka.

Röviden és leírhatatlanul: Mihalka és Mihalkáné.

A sorsharag egyszerre kétféle megnyilatkozási formájában.

Pedig figyelmeztettem a feleségemet a múlt héten is, hogy jó lesz megint templomba járni. Mert az őstermé szetnek ezt a két eltévelyedését csak teológiai alapon lehet már ellensúlyozni. Imával, böjttel és az isteni irgalmasságba vetett bizalommal. És mi templom helyett moziba mentünk!

– Alukálni méltóztatott egy pindurkát – trombitálja ez a Mihalka nevezetű, s nyájasan és otthonosan pödör bele a bajuszába. Követem a jóízű mozdulatot, felpillantok a megpödört bajuszra, és elemezni próbálom a történteket. De a feleségem sürgetően néz rám, hogy kapcsolódjam már bele az általánosan megindult sivalkodásba.

– Tessék leülni egy kicsit – szólok nyájasan. Mihalka újra pödör egyet, és szuszogva ül bele az új girardi-kalapomba.

– Na – jegyzem meg egy kissé aggodalmaskodva –, ott talán nem lesz elég kényelmes. – De úgy látszik a recsegő kalap nem képvisel akadályt, kisztihand kérem szépen, feleli könnyed szuszogással, és egy erőteljeset zötyög a kalapomon, hogy dagadt lényének szilárdabb támpontot biztosítson. És már hozzá is látott a társalgáshoz, a francia imperializmust már lekaszabolta, átrobogott már az angol külpolitika sztyeppéin, megvonta a párhuzamokat, levonta a tanulságokat, pödört néhányat, és egy nyaktörő siklórepüléssel leereszkedik a kredencre, amelyen egy érintetlen konyakos üveg áll. Rátapasztja a szemet az üvegre, felveszi a szemüvegét, fölemeli az üveget, és elolvassa rajta a sírfeliratot. Hősies passzivitásra szánom el magam. Ebből Mihalka ma nem fog inni. Ha megreped, akkor sem.

– Poharat keresnek? – szólal meg hirtelen Mihal káné a háttérből.

– Abszolúte nem – felelem határozottan.

– Azt látok itt – jelenti ki Mihalka –, csak a szomszéd úr nem tudja, hová tette a dugóhúzót.

Most egy fél percnyi csend következik. Ha ráeresztem a konyakra, holnap azt fogja mondani, hogy valami siralmas löttyöt adtam neki, erőszakkal beleöntöttem, s az összeégette az összes nemesebb szerveit. Ha nem adok: ennek méq beláthatatlanabbak volnának a következményei. Fölbontjuk hát az üveget. Mihalka iszik, tűzbe jön és tovább fortyog.

– Mert miről is van szó, instálom igen tisztelettel? – harsogja felmelegedve – Nagyszövetség, Kisszövetség? Fenét, kérem szeretettel, a drágaság, igen, a zöldhagyma, meg a hús, meg a kávépótlék, ez, ez kérem, erről írjon a Dájli Májli, mert ettől döglik a légy instálom. Márciusban is, kérem, hogy járok. Áz asszony nyekereg, hogy így, amúgy a zsidóné kínálja a kabátot. Éjszaka sóhajt, nappal soványodik a kabát miatt. Jó, bemegyek a bankba, ki a pénzt, oda a kabátért a zsidónénak. Kéz alatt, használva: ötezer. Hogy perzsa. Hát jó. Azóta furt sétálhat nékja van a feleségemnek a kabátban. Ménkű erősen süt a nap, mi csak egyre szaladgálunk, mint a kengyelfutók. Nőm izzad, nekem feldagad a lábam vékonya, mint egy elefántnak, de mi csak egyre strapáljuk magunkat. Azelőtt, instálom, hónapokon át nem szippantottunk egy kis utcai levegőt, most meg furt sétálunk a kabát miatt. Hát mire jó az, kérdem tisztelettel, májusban? Nem igaz? Ma is, hogy egy kicsit hűvösebb idő mutatkozott, azt mondja, hogy ugorjunk át egy percre ide a szomszéd úrékhoz, úgyis régen voltunk itt, de meg a kabátot sem látták...

Egy futó pillantást vetek a háttér felé. Ott a vastag perzsabunda Mihalkánén, most lebbentgeti kifelé a sarkait, hogy a bélése is érvényesüljön. Áz arcáról kövér verítékek csöpögnek lefelé, de viseli a vastag kabátot, egy fél mennyországért le nem tenné, mielőtt fel nem tárja annak az ondolált nyúlbőrkabátnak misztikus szépségeit, és a feleségemet bele nem csiklandozza egy epeömléssel kapcsolatos lelkiállapotba. Ezért jött, ezért sétálgat már hetek óta az ablakunk alatt ezzel a döglött birkabőrrel, ez volt az álmai netovábbja, életének lobogó célja, hogy ezt a festett utánzatot valódi prémkabát gyanánt vonultassa fel meghitt családi tűzhelyünk horizontjára, hogy ezzel az antik szőrmepótlékkal inficiálja szélcsendes családi életünket. Az elmúlt héten már ötórai teát rendezett a bunda tiszteletére.

S minthogy súlyt helyezett arra, hogy a kabátba okvetlenül belebetegedjünk, meghívott minket is, de előzőleg a sütővassal gondosan kikunkorította a prém monotonabb viselkedésű részeit, hogy úgy mondjam a lapályosabb vidékeket, hogy perzsábbul hassanak a nyugalmunkra. A veszedelmet akkor sikerült elhárítani, nem mentünk el a teára, de ez úgy látszik nem térítette el Mihalkánét attól a makacs tervétől, hogy minket, ha kell egy megkerülő mozdulattal, saját tűzhelyünkön tegyen boldogtalanná. A stratégiai felvonulást, íme, siker koronázta, végig kell szenvednünk a kabátot. Reggelenként gukker rel vizsgálja az ablakából, hogy a feleségem mit hoz haza a piacról. A gukkeren keresztül vizsgálja át a szatyor tartalmát. Megszámlálja a paszulyszemeket, beleszagol a vajba, ha hizlalt tyúkot veszünk, azt terjeszti rólunk, hogy pünkösdi ünnepekre megkékült sovány csirkét vettünk, de pusztán csak azért, mert már agonizált, és így néhány garasért megkaptuk. Ha talpalni küldjük a cipőnket, átüzen, hogy éppen be akart nézni hozzánk, de nem zavar, mert tudja, hogy mezítláb vagyunk. Ha meghallja, hogy a városban valaki kiadó szoba iránt érdeklődik, azt hozzánk küldi, mert tudja, hogy a feleségem sírógörcsöt kap a rémülettől. Ha a feleségem a huszonötödik névnapját ünnepli, akkor ő az ezüstlakodalomra gratulál. A szobalányunkat elcsalja, a mosónőnket lebeszéli, lappangó irtó háborút folytat ellenünk, gyilkos gázokkal, nyájas mosollyal támad, a levegőt szivattyúval távolítja el az orrunk elől, felkutatja az ellenségeinket, összebarátkozik velük, ha valaki beteszi hozzánk a lábát, itt terem, számba vesz mindent, belenéz minden lábosba, belekandikál minden vázába, a szeme vészes gyorsasággal száguld végig a lakásunkban, s ha szúnyogot lát a falon, szaharinos mosolyával poloskairtó szert hoz javaslatba, elviszi a díszkötéseinket és tepertős pogácsát felejt benne. Célbavett minket, üldöz a barátságával, ragacsos mosolyának, nyomasztó nyájasságának szeplős paravánja mögül messzehordó ágyúkkal rombolja cafatokká az életüket. Nincs előle menekvés, nem lehet leszerelni, nincs benne könyö rület.

Rettenetes.

Leverten csüggesztem le a fejemet. Már mindent megkíséreltünk. Hasztalan. És ez a Mihalkának nevezett katasztrofális duzzadmány azt mondja, hogy jól érzi magát a kalapomon. És megint Génuát fejtegeti. A tekintetem lemondóan réved az ajtó felé. Valaki éppen kopogtat. Aztán nyílik az ajtó, és belép egy ember, hóna alatt viaszosvászon táskával. Hogy ő az egyleti ember.

–     A belépés miatt jöttem – teszi hozzá magyarázólag.

–     Igen – szól a feleségem.

Mihalkáné felfigyel. Mihalka abbahagyja Génuát, és kíváncsian fülel.

– Abba az ügybe vagyok – jelzi az egyleti ember és Mihalka felé fordul –, hogy uraságod belép az egyletbe ezen egyszerű ív által, mely plajbásszal is kitölthető, ehol a plajbász, miáltal egyletünk tagja lesz uraságod... csak meg kell nyálazni.

Nyújtja a plajbászt. Mihalka habozva átveszi, forgatja, érdeklődve gusztálgatja a bizonytalan csutakot.

– Meg kell nyálazni? – kérdi valami derűs butasággal.

Persze, meg kell nyálazni, miáltal tagja lesz urasága... De viszont ráült girardi-kalapomra, miáltal megette a fene a kalapomat, és még jó, hogy olyan tartósan kotol rajta, mert ha a feleségem észreveszi a lezajlott szerencsétlenséget, sírógörcsöt kap. Savanyúan nézem az új jövevényt, aki behatóan magyarázza Mihalkának az egyletet, abban a föltevésben, hogy ő a házigazda.

– Mer hogy a szavam ne feledjem, mosmán pillanatnyi segély is lesz adva az egyes tagok részére – jelenti ki hirtelen fordulattal, és önérzetesen üt rá a viaszosvászonra. – Ez most lett bevezetve.

Mihalkáné ösztönszerűen leteszi a kabátot, és óvatosan az egyleti ember felé tolja a hadállását. Mihalka nagyot szuszog, sebesen mozgatja a szempilláját és hipnotizáltan mered a táskára. A pillanatnyi segély szeget ütött a fejükbe.

–    Pillanatnyi segély? – rebegi Mihalkáné szinte hangtalanul, és fojtó irigységgel pillant a feleségemre.

–    Az – szól az egyleti ember, és büszkén bólint a fejével.

Nagy csend ereszkedik a szobára. Mihalkánénak remeg az orrcimpája az izgalomtól. A férje viszont sűrűket pödör a bajuszába. A szemük sóváran kering a táska felett, amely a pillanatnyi segély misztériumait takarja, ott kóvályog a kíváncsiságuk és a vágyuk a váratlan zsákmány felett, mint egy mohó keselyű, szeretnék is már a csőrük közé kapni, mint kövér gilisztát, és elvinni tőlünk, elhalászni előlünk. Hogy ők erről semmit sem tudtak! Mihalka nyújtja is már a csápjait, még csak nagy általánosságban tapogatózik, de már elég észrevehetően orientálódik az egyleti ember felé, a pillanatnyi segélyt rendkívül érdekfeszítőnek találja, úgy érzi, hogy be kell lépnie. Urasága be fog lépni, miáltal tagja lesz, és az egész ügyet végtelenül egyszerűsíti az a körülmény, hogy plajbásszal is lehet... Remek gondolat volt ma délután ide jönni... Hangosakat szuszog, forgatja a ceruzát, szeretne is már valamit aláírni, hogy megelőzzön minket, miáltal tagja lesz... Csak a pillanatnyi segélyt óhajtaná még, persze csak úgy futólag, inkább csak pedantériából, gyakorlati vonatkozásaiban is megvilágítani, hogy tudniillik rúg-e az a pillanatnyi segély, s ha rúg, mennyire rúg, és föltéve, hogy ő ezt a dolgot... egyszóval melyik az alkalmas pillanat, amidőn ezt a fentebb csak nagy vonásokban vázolt segélyt személyesen is megismerhetné.

– Azt mink kérem – feleli az egyleti mentőangyal nagylelkűen – mindenkinek aggyuk. Belépünk – vakkantja Mihalkáné, és elszántan néz körül.

–     Mindenki kapja – üti a vasat az egyleti –, csak be kell mondani az irodába, hogy emígy, amúgy, s máris guberálják a sok pénzt. Aki bemongya, az stántepityere megkapja.

Mihalkáné már az első vonalig nyomult előre, szorosan blokírozta az egyleti embert, hogy ne férhessünk a közelébe, s mosolya csurgó mézével, otkolonos közelségével féltékenyen a birtokába vette, és bűbájos csicser gést csap a szegény ember fülébe. A figyelmet teljesen eltereli rólunk, s az öröménél csak a félelme nagyobb, hogy észrevesszük a szobában az egyleti embert, hogy mi is belépünk. Odaszáguld a mokkatortához, amit a fele­ségem egy sötét kényszer hatása alatt szervírozott fel, lehasít belőle egy zömök szeletet, azt az egyletinek adja, konyakot is tölt neki, mire Mihalka is belekap a tortába, kétszer repetál belőle, a fülei ugrálnak, petyhüdt pofa­zacskói is felduzzadnak, fennhangon élvezi a sütemé­nyünket, aztán cigarettával kínálja az egyleti embert, aki rágyújt, előkotor egy ívet, azt Mihalka elé rakja, ünne­pélyes mozdulattal jelzi, hogy elkövetkezett a belépés pil­lanata, és már a kérdőpontokat kezdi betűzgetni. I

– Itt az áll, instálom, hogy mi a teljes vezeték- és keresztneve. Vagyis ez annyi, hogy minek híják az illető egyént, s ha megtudódik, azt be kell írni ide az ívbe. Plaj básszal is lehet.

Mihalka feszülten figyel. A szakszerű felvilágosítások után végre abba a kellemes helyzetbe kerül, hogy meg tud felelni arra a komplikált kérdésre, hogy mi a vezeték- és keresztneve. Diadalmasan hordja körül a tekintetét és odaírja.

–     Aztán jön a foglalkozás. Már tudniillik, hogy ki micsoda. Ha suszter, hát suszter, ha kalauz, hát kalauz. És ecetera, kérem igenszépen. Ha iparja van, hát azt.

–     És ha kataszteri ember, hát azt – vágja ki Mihalka leleményesen.

–     Akkor azt – bólint az egyleti.

Mihalkának ragyog az arca. Végtelenül egyszerűnek találja. Semmi komplikáció, semmi fejtörés, csak éppen utánagondol az ember egy keveset, hogy ki micsoda és kész, jön a másik rubrika, a lakhely, amit úgy kell értelmezni, hogy hun van az illető egyén kvártéjba és nem úgy, hogy teszem azt subix meg ilyesmi. Mihalka lázasan ír, s tölcsért csinál a fülére, mert kezdetét veszi a következő kérdés:

– Nincs-e másállapotban?

Mihalka elröffenti magát, mert nem tudja, hogy milyen álláspontra helyezkedjék és kérdőleg néz a feleségére.

–     Nem vagy – hangzik a nő szájából a megnyugtató felvilágosítás.

–     Nem vagyok – jelenti ki ő is.

–     Közös háztartásban él-e házastársával?

–     Igen.

Ez beíródik. Jön a következő kérdés:

– Mikor és minő betegségben halt el a házastársa? Súlyos csend ereszkedik a szobára. Az egyleti vár

néhány pillanatig.

– Ez annyi – magyarázza jóindulatúlag –, hogy mibe halt bele a naccsága.

Mihalkáék, akik az előbb még diadalittasan vetették rá magukat az egyletire, most kínosan pislognak egymásra. Én finoman mosolygok, és diszkrét pillantást váltok a feleségemmel.

– Ezidőszerint még az a helyzet... – kezdem az egyletinek magyarázni a tényállást, amikor Mihalkáné hirtelen közbelép, és tisztázza a kérdést. A hangulat azonban feszült marad, s a mérleg határozottan a mi javunkra kezd billenni. Mihalkánét pro foro interno eszi a sárga méreg, pláné amikor észreveszi rajtunk annak az előjeleit, hogy mi adandó esetben nem haboznánk bevallani a valót, mely szerint ő közmegelégedésre kilehelte nemes páráját. Közben a belépési szertartás a befejezéséhez közeleg. Mihalka odapingálja a nevét az ívre, jólesőket pödör, elégedetten zötyög a kalapomon, és centripetális erővel megint nekiindul a pillanatnyi segélynek.

Az egyleti, aki nagyon büszke erre a pillanatnyi mézesmadzagra, örömmel ragadja meg az alkalmat. A helyzet magaslatán van, kacérul lebbentgeti a fátylat, csábítóan mutogatja a Pillanatnyi Segély finom lábikráit, fokozza a vágyat, kidülleszti a Mihalka sündisznó-szemeit, légiesen szökell jobbra-balra, gyönyörű víziókat ébreszt, nagy aranyzacskók sziluettjeit ugráltatja a Mihalkáék láthatárán, és amikor a tetőpontra hágott bennük a gyors meggazdagodás reménye, hirtelen azt mondja:

–    Mer hozzánk érdemes belépni. Még ott a hulla a házban, máris kapja az ember a sok pénzt.

–    Hulla? – kérdik Mihalkáék megdöbbenve.

Az egyleti félremagyarázza a váratlan effektust, megint svungba jön, s hogy fokozza a kábító hatást, szemléltető részletekbe bocsátkozik:

–    Mer az úgy van kérem, hogy az ember csak begyön az irodába, bemongya, hogy így, úgy, elpatkolt az ipse, s menten kapja a segélyt gyászkalapra, koporsóra, miegymásra.

–    Koporsóra? – bőgi el magát Mihalka.

–    Meg gyászkalapra... Príma egylet ez a miénk, hozzánk érdemes belépni. Nem igaz kérem?

–    Remek – mondom én fellelkesedve.-

–    Tegnap is, esedezem, begyön az egyik, hogy a férjével baj van, eltrafálta a gutaütés. Megyünk, ott feküdt kérem a kredenc mellett az illető halott, abba verte bele a halántékát, amikor felfordult. Olyasfajta egyén volt, mint Mihalka urasága, a guta éppen a hasát találta el. Ki se hűlt még, s máris kapta az asszonyka a sok pénzeket.

Ez már igen. Ez aztán a finom, előzékeny egylet. Be se várja, hogy az illető halottat megüsse a guta, máris küldi a pillanatnyi segélyt koporsóra, miegymásra. És ez az egyleti ember is milyen kedves, milyen akkurátus. Szeretném megrázni becsületes, kérges kezét. Jövő vasárnapra meghívom egy liter piros borra ezt a szimpatikus férfiút, szeretném is ezt vele azonnal közölni, de nem jutok szóhoz, mert még mindig a hullákat fejtegeti, de most már Mihalkáné felé fordulva.

– Merthogy szavam ne feledjem, ez előnyös lépés a naccsága számára is. Mert teszem azt, a naccsága, ahogy nézem, engedelemmel szólva egy kicsit sovánkás magatartású, azok a flekkek az arcán a májbajtól jönnek, aztán nemigen bírja meg a munkát. Na mármost az uraság is meg van egy kevéskét viselve, hallik a szuszo gásán, maholnap se szó, se beszéd, így volt a másiknál is, felpuffadt a hasa és kész. A hulla itt fekszik esedezem még a szobában, ki se hűl még becsületesen, s a nacs csága csak beszól az irodába, és stántepityere üti a markát a sok pénz. Nem kell szaladgálni, kölcsönkérni koporsóra, gyászkalapra, miegymásra.

Kolosszális. Nem is kell Mihalkának alapszabályilag még kihűlni, ráér később is, és az asszonykának máris üti a markát a sok pénz. Elragadtatva nézem az egyleti rinocéroszt, aki a sikertől megvadulva hadonászik az elkékült Mihalka előtt. Az ő hullájára bazírozza a számítást, egy küszöbön álló gutaütéssel akarja a sápadtan támolygó Mihalkánét a tagdíjak gyors befizetésére ösztönözni, nem veszi tekintetbe, hogy szegény Mihalkának már kifordult a szeme a rémülettől, és vonagló szájából kurta hör gésekben tör elő a halálfélelem. Ő csak tovább rotyog, hogy:

–    Nagyon sima dolog az egész. Ott a hulla, itt a pénz. A pillanatnyi segély. Éppen hogy csak beírják...

–    Plajbásszal – mondom én.

–    Avval is lehet – mondja ő. Aztán kezd pakolni, búcsúzni. Mihalkáné, aki idegsokkos szégyenéből és keserves csalódásából lassankint magához tért, a távozó viaszosvászon láttán halványan felpislog még egyszer, és halkan, bátortalanul azt kérdi az egyletitől:

–    S mondja... mennyi... az az összeg...

– A pillanatnyi segély?

Mihalkáné csendesen bólint.

– Az kérem – feleli az egyleti flegmatikusan – minden hulla után kétszáz lej. Ha nagyon kövér az illető halott, akkor háromszáz.

Magunkra maradunk. A szobát jóleső csend veszi hatalmába. Mihalkáék ott vannak még. De már nem élnek. Vagy legalábbis a régi értelemben már nem. Én szemügyre veszem a kabátot, s hogy másra tereljem a társalgást, ártatlanul mondom:

– Egy ilyen használt nyári bundát... egy ilyen göndörített nyúlbőrmicsodát én is vennék kéz alatt a feleségemnek.

Mihalkáné elsápad és fuldokolva néz a férjére. Har sogó pofonokat mér le neki a szemével. Hogy ezt is kikotyogta, hogy ennyi blamázs után a kabát kéz alatti mivoltát is az orrunkra kötötte.

–    Gyere – mondja neki síri nyugalommal – menjünk.

–    Na fiam – szólok mosolyogva a feleségemnek, amikor eltávoztak –, magának bizarr ízlése van, hogy ilyen egyletbe akar belépni.

–    Én a teniszegyletbe akartam – feleli derűsen a feleségem.

–    Teniszegyletbe? És ez az ember?

–    Ő a teniszegyletnek is alkalmazottja... De azt hitte, hogy mi a másikba akarunk.

Az általános örömünnepet csak az összenyomott gi rardi-kalap zavarja. Valahogy szeretném eltüntetni, hogy a feleségem észre ne vegye. Már nyúlok is a kalap felé, mely olyan, mint egy szalmából készült palacsinta, amikor bedugja az ajtón a fejét a szomorú Mihalka, és egy vadonatúj girardi-kalapot lobogtat felém.

– Elcseréltük instálom a kalapunkat...

Megkönnyebbülten lélegzek fel, és mosolyogva mutatom neki az összepréselt kalapját. Keserves arccal nézi, a sok csapás búskomorrá teszi, fölemeli a kalapot a székről, nyomogatja, lapítgatja, kétségbeesetten simogatja, felpróbálja, látja, hogy annak definitíve befellegzett, megverten vánszorog vele a kijárat felé, és ott azt mondja:

–    Éreztem pedig valami hasonlót, amikor leültem.

–    Kántité neglézsáb! – próbálom vigasztalni.

–    Nem kérem – mondja már végelgyengülésben –, zsirádé volt.

Még aznap délután felsiettem a padlásra, és személyesen tűztem ki az örömlobogót.

A FIAM MUNKÁBAN

Potykó behozza a labdát a szobába, leteszi a szőnyegre és azt mondja:

– Így jugták a fiúk a sétatéjen.

Éppen csak annyi időm van, hogy odapillantsak, de ő már sebesen célba is vette és egy diadalmas mozdulattal – mintha előre tudná, hogy a mutatvány sikerülni fog – bele is rúgott a labdába. Puff – teszi aztán hozzá ragyogó arccal. A kemény bőrlabda – amit a suszterünk fabrikált annak az örömére, hogy a fiam március óta a harmadik pár cipőjét futballozta agyon – küldetésének sietve tesz eleget, berepül az ablakba, a miután a dolgát ott viharos gyorsasággal elvégezte, visszatérőben beszól egy pillanatra a teáscsészékhez is, minthogy a pohárszéket úgyis útba ejti. Üde hangok ütik meg a fülemet. A hangja után ítélve mégis echt volt az a japán csésze – gondolom magamban –, pedig lám, mennyire kételkedtem benne! Le hajlok, és összeszedem a maradékokat, hogy elébe vágjak a Potykó újabb haditervének, aki tündöklő szemekkel készül a cserepeken a csűrdöngölőt eljárni. Az ismerős zajra berohan az anyja.

– Mi történt?

A tapintatlan kérdést egy darabig még csend követi.

– Betöjtént – feleli a tettes, hogy úgy mondjam, pokoli egyszerűséggel. S minthogy úgy rémlik neki, hogy hasonló helyzetben valami bocsánatfélét kell rebegni, hát rövid habozás után azt mondja:

– Anyika édes, nem jabad eztet a zablakot még egy szej betöjni.

Az anyja megnézi az ablakot, aztán hirtelen a földre pillant.

– De hiszen a japán csészét is eltörte – kiált fel két­ségbeesetten, és kikelt arcával hol a gyerekre néz, hol rám vet egy-egy lesújtó pillantást.

– El – bólintok a fejemmel. De ezzel szemben a velencei tükröt nem törte el és a vitrint se törte el, ami nagy nyereséget jelent, legalábbis időnyereséget.

Annának is éppen akkor jutott eszébe a fasirthús, amit Potykó a tepsiben homokkal megsózott. A feleségem elsápadt az újabb hírre, és nagy méreggel nekiesik a gyereknek.

– Miért törted el? – kérdezi berzenkedő hangon.

A gyerek zavartalan érdeklődéssel piszkálja ki a labdáját a hintaszék alól, és angyali ártatlansággal feleli onnan:

– Azéjt, mejt Fotykó jossz fiú. – Kibúvik a szék alól, és hogy az anyjának a netáni fáradságot megspórolja, kétszer egymás után ráüt a saját fenekére. Dádá Potykó. Az anyja csak nézi. Valósággal inzultálja a szemével. A.gyerek kényelmetlenül kezdi magát érezni. Gyorsan rátereli a beszélgetést Lajira, aki mindig mászik a szőnyegporolón. De látja, hogy itt nem lehet kukoricázni, mert az anyja elszánt állásfoglalásra készül, és ha nem mutat határozott bűnbánatot, bajok lesznek. Hát még egyszer megkísérli:

– Anyuka édes, nem fogom többé eltöjni.

De az anyja csak nézi. Potykó gondolkodik:

– Becsületjavamra – teszi hozzá ünnepélyes határozottsággal.

No, ez más. Így rendben van. A cserepeket összeszedik, a gyereket, aki a becsületszó varázsos hatása alatt emelkedett hangulatban van, kiküldik az udvarra, én bevonulok a szobámba, és hozzálátok a dolgomhoz. Egy félóra múlva Potykó újra jelentkezik:

– Kéjek egy kjétát – mondja. – Fijkálni akajok.

– Krétát? Hogy összemaszatold a szekrényt?

– Tak a díványt jabad – siet megnyugtatni.

– Mi?

– Tak ... tak az apuka kabátját jabad.

– Az én kabátomat? Te csirkefogó! Menj ki szépen, mert dolgozni akarok.

Indul, de aztán visszafordul. Dolgozni, az – parkettet vikszolni. Az asztalon? Odajön, felágaskodik, szétnéz az asztal síkján. Lábujjhegyen áll és néz. Nézi a ceruzát a kezemben. A szeme megtelik vággyal, szeretné elkérni. De csak úgy egyszerűen ezt nem lehet. Apuka rideg ember. Egy megkerülő mozdulattal talán sikerül. Papírt hoz és azt mondja:

– Jajzolj egy disznót. Mert ha a disznót megrajzolom, rajzolás alatt elmagyarázom az alkatrészeket, akkor intimebb viszony fej lődik ki közöttünk és a ceruzát aztán könnyű megkaparintani. Minthogy az idők folyamán rájöttem arra, hogy a fiamnak csak a komoly, férfias tónus imponál, így szólok hozzá:

– Szíveskedj távozni, mert most meg kell írnom ezt a dolgot.

Bólint a fejével.

– Jó – mondja nagylelkűen és távozik.

Egy félóra múlva azonban újra megjelenik, mert egyrészt kizavarták a konyhából, másrészt az a Laji mind üti egy téglával a pinceajtót. (A baj tudniillik csak az, hogy Laji nem adja oda neki a téglát, hogy ő is üsse a pinceajtót.) Odaáll a tükör elé és nézi magát A nyelvét kidugja, hegybe csucsorítja, felkunkorítja, oldalt kanyarítja, aztán visszahúzza és kidagasztja vele az arcát, mintha diót tartogatna a szájában. Énekel hozzá, és a tenyerével a tükör lapját ütögeti. Ez az egész tulajdonképpen nagyon unalmas, szívesebben dörömbölne a tükrön a lábával, emeli is a lábát, de sajnos a tükör egy kicsit magasan van. Ezzel szemben ott van a kályha, az ajtaja jó nagyokat csattan, és ráadásul van benne egy sötét lyuk, mely tele lágy hamuval és papírgaluskákkal. Az ajtócsattanásra felneszelek és hátraszólok. Engedelmesen otthagyja a kályhát, az asztalhoz jön, megint felágaskodik és újra szétnéz.

– Felmászok – jelenti ki hirtelen. Felkapaszkodik egy székre, és ráhajlik az asztalra. Egy darabig himbálja magát, aztán megáll. – Jabad bántani ezt a cigajettatáj cát? – kérdi barátságosan, és már nyúl is a tárca után. Csengetek, hogy távolítsák el a gyereket. Anna bejön, kézen fogja Potykót és vezeti kifelé. Minthogy a cigarettatárca és a kréta kapcsán feszült a viszony közöttünk, nincs már mit vesztenie, hát azt mondja távozásnál:

– Aztán ha a jádba veszed a papijost, Anyuka a falhoz vág.

De Annának is eszébe jut valami:

– Jön egy nagysága – szól vissza az ajtóból.

– Ki lehet?

Kidugom az ajtón a fejemet, kapnám is vissza, de már nem lehet. A kérdéses nagysága ugyanis ott ül már a másik szobában, szeme mosolyogva les az ajtórésre, s mire egy kis perspektívát kap a szemem a másik szobában, már bele is estem a Mihalkáné mosolyának a csirizébe. A fejemen gondolatban egy kis vakarást eszközlök. Mihalkáné az utóbbi időkben megint rájár az idegeimre. Ez az a Mihalkáné, akinek a férje elszívta a télen a szivaromat. Ez az a Mihalkáné. aki divatlapot és laskanyújtót és színházi gukkert és tortareceptet és három tojást kér kölcsön holnapig.

Bájos teremtés, aki nagyon jóban van velünk, mert míg egyrészt mi úri népek vagyunk, nemcsak afféle csiricsáré, máma hopp, holnap kopp, egyszóval valódi úriemberek – addig másrészt Mihalkáné éppen tegnap este mondta a férjének, amikor Slamasztikáéktól hazajöttek, ahol valami bányadologban jártak és valami cibereízű li kőrkotyvalékot toltak eléjük, egyszóval onnan hazajövet mondta is a férjének, hogy látod, fiam, milyen arcátlanok az emberek, még az is fáj nekik, ha ez a szegény Kará csonyné végre megcsináltatta azt a tavaszi ruhát, amire egész télen spóroltak és inkább nem plombáltatták a lyukas fogakat, csak hogy a pénz együtt legyen. Ő, Mihalkáné nem tudja például azt se megérteni, hogy mi örömük van az embereknek abban, hogy egy komisz cseléd miatt any nyit rágják az embert.

– Cseléd miatt? – kérdi a feleségem rosszat sejtve.

– Sohase bosszankodjék, drágám – nyugtat meg Mi-halkáné –, arról a Mariról van szó, akiről azt mondják, hogy itt éhen halt. Furcsa, hát muszáj a cselédnek mindennap húst enni? Egy kis leves, levesből való zöldség, egy darab kenyér és pássz! Nem igaz? De mindennap hús? Nevetséges.

Nagyon méltatlankodik azon, hogy az éhen halt cselédet a szemünkre vetik. Én megrémülve nézek a feleségemre:

–    Egy Mari éhen halt nálunk, és te erről egy szót sem szólsz nekem? Hallatlan!

Ne csofírozd magad – csitít elnézően a feleségem –, nyilván arról a Mariról van szó, akit Juliskának hívtak, és aki itt a hat szám alatt marólúgot ivott tavaly télen, mert elhagyta a szeretője.

– Na ugye, ugye, szívem – csattan ki Mihalkánéból a szörnyülködés, látván, hogy hibás váltóállítás miatt kisiklott abbeli kísérlete, hogy nálunk epeömlést idézzen elő. – Látja, no látja, milyenek az emberek.

Őszinte undorral nézek családi életünknek erre a ki-kiújuló kelevényére, erre a rosszindulatú daganatra, mely a legszebb perceinkben rátelepszik a nyakunkra, elkezd viszketni, s amelyet fájdalom, nem tudok egyszer úgy istenigazában megvakarni. Súlyos nyelvhibája van ennek a Mihalkánénak, tűnődöm magamban, és arra a sikkes divatra gondolok, amit a hajdani divatlapok boszorkányégetésnek neveztek. Borongásomból arra riadok fel, hogy Mi-halkáné látni akarja a feleségem új színházi belépőjét, ami két hónapi késedelemmel a napokban érkezett meg Bécsből. Nagyon sokat mesélnek a belépőjéről, azt mondják, egy fantázia, egy mese, egy bűbáj. A feleségemnek rossz előérzetei támadnak, de én biztatóan nézek rá, hogy mutassa csak meg, hátha kettéreped tőle Mihalkáné, ha meglátja. A feleségem erre behozza a kabátot. Mihalkáné megüti az á hangot. Az orrcimpái kéjesen kitágulnak, a szája vonaglik, a szeme ugrál és táncol, és elszédül a fájó gyönyörűségtől. Nem nyúl még hozzá, csak a távolból vágyik utána, csak az irigységével kúszik feléje, a nagy kövér irigységével, ami úgy mászik a kabát fehér prémjén és rózsaszínű bélésén, mint egy duzzadt nadály. Csak a szemével tapogatja és emelgeti, csak a tekintete görbe horgával méricskéli. A feleségem pedig leteszi a kabátot. Mi halkáné megbűvölve követi az érthetetlen tüneményt. Hallgat, fennhangon szívja a levegőt. Egy ilyen megdöbbentő kabátra nem volt elkészülve. Belül rózsaszín selyem, kívül hófehér, göndör angora. Ha kettéreped ez a Mihalkáné – gondolom jólesően –, akkor a kabát letörlesztette az összes költségeket.

– Egy fantazmagória – suttogja elkábulva. – Lehetett vagy százezer.

– Csak ötezer – világosítja fel a feleségem.

Mihalkánénak végre megmozdul a keze, és érintkezésbe jön a kabáttal. Sóhajt és óbégat és simogatja és tapogatja és emelgeti és a magasba tartva kiteregeti a kabátot.

– Felpróbálom – mondja hirtelen. És a következő pillanatban már rajta is van a belépő. A két szárnyát ösz-szefogja, a tükör elé áll, a bélést kilebbenti, a csípőjét rézsútosan kitolja, a csípőre ráncokat összpontosít, előbb a jobbra, azután a balra, és a fejének olyan tartást kölcsönöz, mint Henny Porten, amikor imádója szerelmét gőgösen visszautasítja. Beleköltözött a kabátba, idomítja a testéhez, a testét is a kabáthoz, a frizuráját is hozzástimmeli, néhány tartást még elpróbál, aztán mosolyogva fordul meg.

– Apropó, édesem, holnap esküvőre megyek. Ugye ideadja egy félórára?

A kérdést követő kínos csendben gyorsan távozom. Tíz perc múlva benyit hozzám a feleségem.

– Elvitte – suttogja megsemmisülten.

– Odaadtad?

– Elvitte.

– De ha odaadtad.

– Elvitte. Nem érted, hogy elvitte?

– Ha meggondolom, hogy még egyszer sem volt rajtad – folytattam a témát később, az ebédnél.

– Ezek után – mondja a feleségem, és borús étvágy­talansággal néz a tányérjára – már csak arról lehet szó, hogy a tisztítóban ki tudják venni belőle azt a kocsikenőcsöt vagy zsírpecsétet, amit Mihalkáné el fog követni a kabáton.

Másnap este újságolja valaki, hogy Mihalkáné egy szédítő kabátban volt az esküvön. Harmadnap közlik, hogy Mihalkáné és a kabát egy eljegyzésen vett részt. Negyednap megtudjuk, hogy a kabát és Mihalkáné a fényképésznél levétették magukat. Ötödnap egy színházi páholyban látták őket. Hatodnap egy keresztelőn. Erre írtunk egy szigorú szemrehányó levelet Mihalkánénak, és a patikából egy újabb adag brómot hozattam a feleségemnek. Meghagytam Annának, ha kérdik, hogy minek kell a bróm, mondja, hogy Mihalkáné ellen. A feleségemnek mihalká néja van.

A levél következtében visszakaptuk a kabátot. A ka báton valami sötétet, Mihalkánén valami hideget veszek észre. A belépőt leteszi a székre, és fagyosan végignéz rajta.

– Képzeljék el – mondja hűvösen –, ahogy hozza most utánam a cseléd a belépőt, egy jó ismerősöm megállít, megnézi a belépőt, és azt mondja, hogy tavaly neki is kínálták megvételre. Kilencszázat kértek érte, de nem vette meg, mert a prém nem angora és az atlaszbélést valami használt cihából csinálták. Azonkívül egy afféle nő volt az illető, aki kínálta. Higgye el, szívem, irigyek az emberek.

Megfojtsam? – kérdem a szememmel a feleségem­t ől. És nézem, csak nézem ezt a Mihalkánét. Ez egy légy, aminek nem használ semmi zacherlin, ott kering a tűzhelyed felett, ha nem vigyázol, belepotyog a levesedbe, és belefőzeti magát a káposztás zwekedlidbe. Egy kozmikus tényező, amely beleavatkozik a boldogságod éteri röptébe. Egy narancshéj, amelyen elcsúszik a legszebb vasárnapi sétád. Egy valaki, aki a gutaütést portómentesen a házadhoz szállítja. Egy betegség, amit észrevétlenül elkapsz, s ami belekerül a véredényedbe. Egyszóval: mihalkáné.

Mialatt nézem, Potykó belöki az ajtót, és bekémlel a szobába.

– Ki van itt? – kérdi kíváncsian. Mihalkáné, aki él-hal a gyermekekért, felsikolt:

– Jujj, de drága ez a gyermek. Gyere hamar a nénihez.

Potykó, akinek intelligens ösztönei vannak, spontán nyíltsággal utálja ezt a Mihalkánét és nem mozdul:

– Hogy nő a szívem. Kétéves, és már milyen nagy. Na gyere szépen a nénihez. Hát ezért adtam húsvétkor, mikor locsolni voltál nálam, két piros tojást?

A két piros tojásra Potykó felemeli a fejét. Ránéz Mi-halkánéra és gondolkozik. A szeme ragyog, a tojások ba­rátságosan mosolyognak felé a múltból. Mihalkáné kitárja felé a karját, de a gyerek hirtelen megfordul és elvágtat. Mihalkánét halkan eszi a méreg, és sógora kislányáról kezd beszélni, aki négyéves és már tudja a vanszte pet. Nem ülünk le, csak állunk keserű hallgatással a szoba közepén, és készülünk, preparáljuk magunkat a végső haragra, hogy ezt a Mihalkánét kiejtsük az ablakon. A fele­ségemmel titkos szembeszédet folytatunk, és tűrjük még egy darabig a karattyolást. Amíg állunk ott, Potykó újra megjelenik az ajtóban, valami kis üvegfélét szorongat a kezében, az üvegből kiveszi a dugót, és az üveg tartalmát két gyors mozdulattal rálocsolja a hömpölygő Mihalkáné krémszínű ruhájára. Mihalkáné háttal áll a gyereknek, halvány fogalma sincs a mögötte történtekről. A kacér ruha mohón issza fel a barna dióolajat, amit a hajamhoz szoktam használni. Rémülten kapok az üveg után, és a feleségemnek ijedten szalad szögletbe a szemöldöke. Elvakkantom magam:

– Mit csinálsz?

A kiáltásra Mihalkáné is megfordul, de egész gyanútlanul. A gyerek megszeppenve néz rám, aztán az anyja kikelt arcába, és egy kissé meghökkenve, de gondolkodás nélkül, sietve, gépiesen azt mondja:

– Anyuka édes, nem veszem többet a jámba a papi jost.

Az üres üveget észrevétlenül, gyorsan a zsebembe csúsztatom, és Potykót sebesen kivezetem. Kívülről hallom, hogy Mihalkáné is menni készül, siet, mert be akar nézni a fűszereshez, hogy malozsát vegyen. Mikor távozik, az ablakhoz sietünk. Mihalkáné kényes, negédes lépésekkel himbálózik át a téren kacér, kék máslis, térdig érő, vadonatúj és vadonatpecsétes finom tavaszi ruhájában. A szívünk ugrál örömében, ahogy nézzük a ringó-lengő tenyérnyi pecsétet.

Aztán várunk három napig s miután semmi komplikáció nem adódik, megvesszük Potykónak a hintalovat. Potykó most azon dolgozik, hogy a pónilovat is kiérdemelje. Annánál ma reggel már információkat szerzett be az iránt, hogy a zongorát be lehetne-e rendezni istállónak.

TEMPO ANDANTE

Szél furulyázik az ecetfák között, aztán hangszert változtat és végigorgonázik az istállók zsindelyének klaviatúráján. Itthoni őszök fanyarságát kóstolgatom. És konstatálom: a kapu alján, ahol júliusban legyek dőzsöltek a puha törökmézdombon, amit fürge bárddal szeletelt Bosztandzsik Ali, városunk hórihorgas muzulmánja, ott most a kapu említett alján kukacos sültgesztenye illata lebeg. És konstatálom: Schlesinger, a művelt vaskereskedő bevonszolta ekéjét a gyalogjáróról, Vizi Zsiga leakasztotta üzlete ormáról a jutányos cirokseprőket és Illosvai tűzoltó al-, de pumpa-főparancsnok, dalárdatag, manikűrrel bővítette előnyösen ismert fodrászatát, és most mindkét szakma rosszul megy. Halasi, a tarokk-király, újdonszült lányára való tekintettel dacol az idővel, és grízes zsákját künn hagyta a bolt előtt, amit e pillanatban az angol mamzell kutyája szagolgat. Az az izé, amit az emberek Galíciában kezdtek egypár évvel ezelőtt, megbillentette egy kicsit a mérleget. Zord folltrefferek ragyáit hordják az egzisztenciák, de speciel borban és talpbőrben figyelemreméltó kötések voltak. Van ezekben az emberekben valami homályos költészet, ha ők nem is látják.

Itt lebeg például, karmantyúja felé gömbölyödve, az imádott Mezártim, kivel az építőmesterek bálján szenvedélyes barátságba keveredtem. De ennek tizenöt éve, és kövérkés termetén most búsan foszlik a perziáner-utánzat. Emészti őket az Ősz, a végzetes moly, mely ködös szárnyaival itt pillog felettem is, aki friss csapolású sört iszom az Európa különtermében, és a vadásztársulat olajképébe merülök. A letakart cimbalmon újságokat látok, mert utánam nyomultak ők is, vérszegény szenzációikkal és bágyadt magánügyeikkel, közölni igyekezvén velem Kemál pasa és egy megfúrt Wertheim-kassza közötti lírájukat, mely szerint ősz van, kimondhatatlanul ősz van. Künn már működik a közvilágítási közeg, aki kampós rúdjával égésre bírja a villanylámpákat. Az evangélikusok órája hosszasan vajúdik, nyilván ütni szeretne valamit. Engem, úgy látszik, rászedtek, mert a képeslap, amely hazacsábított, meleg, meghitt, egészséges dolgokatakart elhitetni velem, s most, ahogy számba veszem az utcákat és ifjúságom leltárát, látom, hogy itt hiányok vannak, és hallom, hogy a házakról lemondóan hull a vakolat.

– A halántéka megszürkült – suttogja valaki elsuhanóban. Az enyém? Odatapogatok. Metsző hideg rohanszembe. A pék küszöbén domború hímmacska nyávogutánam, hangszálait a csapadékos éjszakák beálltakor hűthette meg. Azelőtt finomat rúgtam volna puha hasába, deszürkül a halántékom, lenyomom a pékek kilincsét, hogyaz állat nosztalgiáját kielégítsem. Nyomban utána megmarkol egy kéz, és velem lépeget a cuppogó járdán egyhomályos ismerősöm, talán egy jogász vagy ehhez hasonló,világos bokavédővel, elegáns nyakkendőtűvel. Egy kicsitmégis emlékszem a hangjára, ifjúi horizontomon ő volt azelső raccsoló européer, s ehhez képest minden új kasszírnőnél elsőnek nevezett be az én időmben. Most tiszteletteljes hangnemet üt meg, eszmét kezd cserélni velem,hogy igaz-e, miszerint regényeket fabrikálok Kolozsváron? Hazáig kísérne, de egy gyarmatárus bolt előtt mégisbúcsúzik, mert úgymond, lámpabelet kénytelen vásárolni.

– Lotti sokat beszél önről – szól távozóban –, és üdvözletét küldi.

Lotti? Széttapogatok magamban, s úgy rémlik, mintha közünk lett volna egymáshoz. Egy Lotti mintha már előfordult volna a praxisomban. Egy omnibusz tetején találkoztam egy pár szellemes női bokával, amikor a Boulevard des Malesherbes-en görögtünk tova egy régi, zamatos április délelőttjén. Gyöngéd eset volt, néha a Csinkvecsentót magyaráztam meg neki, máskor a patagónokat, s ha maradt szabad időnk, egymás száját csókolgattuk, de bús patáliába torkollott a dolog egy harisnya miatt, amely nyomtalanul elveszett a manzárdomban. Nevek ihletik néha az embert és pengetik meg ilyen hirtelen letakart hárfánkat, amit zenei vágyak híján már csak ruhafogasnak használunk.

– Francia, ugye? – nyúl utána a kérdésem reménykedve.

Nem éppen – csudálkozik rám a jogász –, de szeretne önnel megismerkedni.Ez is valami. Igen, ismerkedni, mikor így potyog az eső, és felzilálja szilárd lényemet. Már arra gondoltam, hogy néhány forduló biliárdot játszom, esetleg az éjjeli gyorssal hűtlenül elhagyom kisded szülővárosomat. De Lotti kapcsán kellemes fűszerek illatos zamata üdíti hogylétemet, és e körülmény maradásra késztet.

Tovább szagolom a helyi őszt, s mivel közbejött körülmények folytán cipőm megrepedt, másnap elviszem őt kezelés céljából úri cipészünkhöz, Micsura Jónás nevezetűhöz. A járdán csintalan lábaival gázolja a hagyományos novemberi melankóliát távoli nőrokonom, ki hóna alatt Grieget viszi zongoraórára. Valcer Ildikó a neve és telekacagja a Serfőző utcát:

– Mit szólsz a Hubigán-parfőmömhöz?

Valóságos tündér. A múlt hét szerdáján, de legfeljebb öt év előtt még a nyakamon lovagoltattam.

– A Lotti nagyon szeretne veled beszélni, Alig győzte kivárni, amíg hazaméltóztatol.

Lotti úgy úszik körülöttem, mint esős dézsában a buborék: felhólyagzik, aztán hirtelen elpattan, hogy máshol újrakezdje.

– Ma rólad beszéltünk Lottival – újságolta lefekvéselőtt öregség felé enyhülő keresztanyám. És aztán babrálgatva a tűzhely körül: – Te... van neki is egy regénye...

– Lotti regényeket ír?

– Nem ír. Csak van neki is egy regénye. Nagyon sokat beszél róla, de nem árulja el senkinek. Nagyon szeretné veled megíratni. Azt mondja, híres író leszel tőle.

Pagát, a Van Dyck-barna vizsla leomlik a kerevetről, álmosan fölszagol az asztalra, leveri a lámpát az orrával, és sötétben maradunk. Baj nem származik, de keresztanyám egy léccel üldözőbe veszi, hogy kissé rendreutasítsa. Lotti elmúlik az incidens következtében, és én feküdni megyek.

Alapjában véve: ki lehet Lotti? E vidék beiktatott szőke hercegnője, vagy csak kalandos selyemharisnya, valami bukott gyöngyvirág? Ki? Kacagó szalagcsokor egy házibálon, szünetelő démon a földgömb e pókhálós kuckójában, avagy csak szorgalmas tárcaolvasó? Egy helybeli midinette, trillázó női ifjúság, amely kifeszített vitorlákkal cirkál szülővárosom békalencsés taván, aki májusi napszálltakor bevallja és novemberben már fanyarul letagadja szívdobogását az ide- és elhelyezett törvényszéki jegyzővel szemben? Szeretem a Lottik szemének ibolyaszín vágyait, csuklójuk kékeres havát, a heves zsánert, amely regényeket érlel, a lelküket és vállukat a netáni szemölcsökkel karöltve is. Hallottam már Lottiról, és tudom, hogy titkának fukar repedésén áhítatosan kukucskál a kíváncsiság. Látni szeretném már, és hallani lüktető szájából a forró regényt, mert úgy képzelem, szokatlanabb és tarajlóbb lesz, mint azok, amelyeket a szerelem és szenvedés műkedvelői végigcsináltak. És Lotti betölti titokzatossággal szobámat.

Sürgetnem kell a dolgot, rám fér egy kis híresség. De Lottinak, mint jelentik, mandulagyulladása van e pillanatban, s nem hagyhatja el a szobát. Bizonyára háziorvosai rendelték így. És a szél újra furulyázik az ecetfák között. Cifrázza, mint a klarinétos, és mély fúgákat csinál. A helybeli sajtóban az állott a légköri változások kapcsán, hogy „...zokog az Idő, mint női szív, mely megcsalatott...” A főorvos lánya verselte ezt a szépet, és gyönyörű irályánál fogva biztosan fel fogja olvasni a leányegylet délutáni összejövetelén.

– Itt a Lotti – mondja jóságosan keresztanyám egy reggel, és mereven ül a tükör előtt, mert fésülik.

A háta mögött ott van Lotti, tehénfejő zsámolyon áll, mert kicsi maradt a púpja miatt. Szembeszökő frizernői mivolta egy cseppet kihozza a sodrából, gépiesen csavargatja keresztanyám kopott fürtjeit, aztán lángolóan néz rám és szól:

– Nevem Gyarmati Lotti.

Hangja intelligens és sokat sejtető. Regénye van Lottinak, nem kételkedem benne. Megértően nyúlok a keze után, tudom, hogy az ipar elfoglalja, hát ajánlom neki felcsigázva:

– Este teát főz keresztanyám. Ugyebár? Akkor majdélvezetesen elcsevegünk, kisasszony.

Este, amikor betoppanok, már ül is zöld színű kosztümjében a díványon, várakozóan szorongat valami paksamétát, és lázasan mosolyog felém. Ünnepélyesen és némán bólint a fejével. Az asztalon rózsák pihennek, a száruk ezüstpapírral van körülcsavarva. Utólag kiderül, hogy aranyszalag is van rajtuk, és a szalag mögött használt, de tisztára radírozott névjegykártya szorong.

– Neked hozta a Lotti. Ugye milyen finom?

Így szól keresztanyám, és a tea folytán kimegy a konyhába. Az udvar felől tehén bőg, megszokta a pontos tejelést, amely az események hevében most késedelmet szenvedett. Felcsavarom kissé a lámpát, aztán mégis viszszacsavarom, és rámosolygok Lottira.

– Egyszer Andalúziában – szólok bársonyos kiejtéssel –, szaracén romok közt, legyezőpálma alatt egy szenvedő nőre bukkantam, ébenhajú lányra, aki elhagytagyöngyeit és zafírjait, mert szenvedett, és emiatt takarmányrépát kapált, és profilban nagyon hasonlított kegyedhez.

Bólint, sóhajt és nekitürkőzik:

– Nem teccik, ugye, rossz néven venni...

– Ó ... abszolúte nem...

Köhög.

– Én tudniillik egy sokat szenvedett nő vagyok –mondja bánatosan.

A regény!

– Volt húszezer lejem, de az uram elferblizte, aztán meglógott.

– Tehát asszony, megcsalt asszony – simítok kissé a feltüremlett tónuson.

A regény sajátszerű mezsgyéken robog tova:

– Az, hogy a fene ott evett volna meg, amikor hozzámentem. Azt hittem, keresni fog, mert egy fényképnagyítócégnek utazott, de még a keservesen összespórolt pénzemet is elherdálta. Ha nem lett volna olyan gazember,akkor boldogan élhettünk volna együtt. Pedig mint vőlegény gyönyörű leveleket írt, elhoztam, tessék elolvasni.Ezekből is ki lehetne nyomtatni egypárat a regényhez...Nagyon szépek...

Átszellemülten kapja elő a köteget, és kezembe adja. Bontogatom és olvasgatom:

„...Gerlepár gyanánt fogunk élni aranyos boldogságom, és mint nős egyén cégemtől föltétlenül megkapom a culágot...”

Most Amerikában van, Penszilvánia állam. Ügyvédileg ment neki egy levél, hogy állítsa vissza a házastársi közösséget, vagy küldje vissza a keservesen megspórolt pénzemet... Nem válaszolt.

– Gazember – jelentem ki sötét hangulatban, meggyőződéssel.

Lotti felragyog.

– Ó, tessék elhinni, kevés ilyen regény van az életben, mint az enyém. Gondoltam egyszer, hogy levélileg megírom kegyednek, mert ebből egy nagyon szép regényt lehet csinálni. Osztályrészem csupa szenvedés volt. A húszezer lejt is bele lehet írni.

– Valóban – mormogják ajkaim.

– Sok megpróbáltatás ért ezen ember részéről – zárja Lotti a témát méla akkorddal, de diadalmas testtartással.

Jön a tea.

– Nos, Lottika, elbeszélte? – kérdi keresztanyám.

– Napokig lehetne még róla beszélni – fölényeskedik Lotti, és megkülönböztetett büszkeséget olvasok ki a szeméből. Hátán a púp – amelynek oly kevés létjogosultsága van az emberi életben, s amely különben sem tartozik a tárgyhoz – most mintha veszítene valamit plasztikájából.

– Meg tetszik ugyebár érten lelkivilágomat? – búcsúzik szomorú stílusban, amikor a kapuhoz érünk.

Melankolikusan bólintok. Igen. Igen. Igen, nagysád. A kezemet szorongatja, és még szolgáltat egy adatot:

– Hajas Tivadarnak hívják... És csak négy hétig éltünk együtt. Pedig szerettük egymást.

– Mikor történt ez? – kérdezem pedánsan.

– Ebben a hónapban volt hét esztendeje.

Szülővárosomra rátehénkedik a vastag éjszaka, egy hárászkendős cselédlány a hideg udvaron elmélyedve egyesül ideáljával. Szakadatlanul ölelik egymást. Az eresz alatt kukoricacsövek csörömpölnek. Szülővárosom jóízűen hortyog már. Micsurától reggel el kell hozatnom a cipőmet, és a bőröndöt ki kell küldenem a déli omnibuszhoz. Ha egyszer elegendő papírom lesz, megírom a regényedet, Lotti. Két kötetben. És biztos lehetsz benne, hogy gondosan fogom megfogalmazni. Véleményem szerint nagyon megható lesz.

DEMETERKE

Ezt az írást fájó barátomnak, B. Demeternek ajánlom, aki tegnap végre leesett az építőállványról. De ajánlom T. Arthur nevű messzi ismerősömnek is, száguldó karrierje iránti mély hódolattal.

Demeterke úgy fél tizenkettő felé megette a csuporból a krumplilevesét, aztán szépen átmászott a kerítésen a szomszéd utcába. Nagyocska fejét sápadt komolyság patinázta, de azért most mégis át kellett másznia a kerítésen, mert ez az átmászás alapjában véve végtelen komoly dolog volt a Demeterke részéről, egy múlhatatlan teendő, majdnem olyan, mint egy hivatalbamenés. Hivatalba járt Demeterke a kerítésen keresztül a szomszéd utcába egy darab barna kenyérdúccal a zsebében, egy almával a kezében és vadonatúj mátyásmadár-tollakkal a kalapján. Ahogy aztán a szomszéd utcába ért, felmászott az egyik gesztenyefa védő lécbordázatára, és a gesztenyelombok fülledt árnyékában órákig várta, amíg a szemközti vaskapuból kilép a korbácsos fiú, akit Átinak neveznek, aki olyan finom s oly fülsiketítően tud fütyülni. Ez volt a Demeterke hivatala. Sohasem mulasztott, sohasem késett; krumplileves után rögtön átmászott a palánkon, felült a gesztenyefa lécállványára, az egyik karjával a szívéhez ölelte a poros fatörzset, és várt. Két órát, három órát, öt órát, s ha Áti nem mutatkozott, akkor késő estig is. Bús nagyocska fejében diadalmas álmok csapongtak, és komoly szívével valami különöset, valami meleg, gyönyörű egyszerűt álmodott az eljövendők horizontjára. Azt, hogy Áti barátságba elegyedik vele. Ez az álom volt mindene. Barátkozni a finom Átival.

A szeme nyugtalan nosztalgiával leste a vaskaput. Néhányszor levette a kalapját és megsimogatta a rikító mátyásmadár-tollakat. Büszke volt rájuk, és feszülten várta, hogy a tollak révén mégiscsak megkezdődik egy kicsit a barátkozás. Kitartóan várakozott a rekkenő hőségben és néhány óra múlva végre kinyílt a vaskapu, és ott állott Áti egy korbáccsal és egy diós kiflivel a kezében.

Áti hirtelen körülnézett. A diós kiflit és az ostort a hóna alá dugta, a két ujját a nyelve alá nyomta, és fütyült egyet. Nagyon szépnek, nagyon fülsiketítőnek találta ezt a fütyülést, még egyszer fütyült egy fülrepesztőt, és élvezettel mosolygott utána. Ez a fütyülés annyit jelentett, hogy ő már megebédelt, és most megint kezdődik. Megint kezdődik az, hogy ebben az utcában ő parancsol, mert egyrészt építészmérnök a papája, másrészt az övé ez a szép ostor, amit a hóna alatt tart. Erre az ostorra nagyon vigyázott. A sustorgója ugyanis valódi bőrből volt, amelyet középen piros hárász díszített, a végin hársból font finom farkinca libegett, hogy nagyokat csattanjon. Áti a fütyülés befejeztével előszedte a korbácsot, és pattintott egyet.

– Hasas – mondta fennhangon.

A szomszéd ház kapujában egy bágyadt arcú nő ült a kézimunkája fölé hajolva.

– Hasas – jelentette ki Áti még egyszer.

A nő megrebbenve kapta föl a fejét, és elvörösödve nézett Átira.

– Hasas – mondta Áti. Földuzzasztotta a pofazacskóját, az öklével beleütött, nagyot püffögött, és vigyorogva jelentette ki még egyszer:

– Nagyhasú.

A nő fájdalmas zavarral állott fel, elsimította a köténye ráncait, és terhes, nehézkes testét szégyenkezve és megbántottan cipelte vissza az udvarra.

Áti elégedetten pattintott az ostorával.

Demeterke pedig leszállott a fáról. A szíve izgatottan lüktetett, a kalapján lágyan ringatta a nyári fuvalom a gyönyörű mátyástollakat. Áti a tollakra nézett. Szótlanul, sokáig nézte. Aztán megpiszkálta őket az ostor nyelével, és haragosan kérdezte:

– Mit jársz mindig a mi utcánkban?

Demeterke nehezet lélegzett. Arra, hogy Áti csak úgy könnyedén és bántóan megfogja piszkálni az ünnepélyes mátyástollakat, nem volt elkészülve. Mást várt ő ezektől a tollaktól, és hogy a korbács nyele olyan sivár szemtelenséggel turkált bele a reményeibe, bús csalódás ereszkedett a szívére... Szép simán, de kissé megzavarodva kotródni kezdett a fa alól. Ahogy szaporázta gyenge lábszárait, a nadrágja trottyán, egy keskeny repeszen, fehérkés színek kukkantottak kifelé.

Áti fölényesen mérte végig. Aztán kinyújtotta a lábát, be a Demeterke két lába közé. Ez egy csejdika volt, ez a művelet. Demeterke kalimpálva kapaszkodott a levegőbe.

– Miért nem szalutálsz nekem? – kérdezte Áti szigorú magatartással.

Áti tudniillik cugszfürer volt, három krétacsillaggal a kabátján.

Demeterke megállott, és lenézett a földre. Állott, állott hangtalanul, és a lelke égboltján durva felhők nyargaltak keresztül. Pedig úgy tisztelte ezt az Áti nevezetű úrifiút, olyan kitartóan tisztelte, és a múlt héten is, amikor láza volt, eljött, és hagymázas szédülésein keresztül is rendíthetetlen nosztalgiával tisztelte. És most csejdikát kap tőle.

– Mi van a harisnyádban? – kérdezte tőle Áti hirtelen.

– Semmi – - felelte Demeterke halkan.

Áti közelebb lépett hozzá, vékony orrát előreszegezte, savószínű hideg szemével lenézett a Demeterke harisnyájára, amelynek vörhenyes pamutját valami sima, lapos tárgy feszítette, aztán némi jóakarattal azt mondta:

– Kapsz egy taslit, ha nem mutatod meg.

– Semmi – ismételte Demeter elborult pofácskával.

– Tasli – jelentette ki Áti egykedvűen, s a következő pillanatban odanyomta Demeterkét a vaskapuhoz.

– Nyomás – adta ki magának a vezényszót, és kétszer egymás után beverte a Demeterke fejét a keménykapuba. A rongyoskás gyermek szőke feje kettőt döngött a kapu vaslapján. Aztán ferde tartással, mint egy rémültkacsa, amikor vércsére pislog a magasba, Átira nézett. A szeme vizesen hunyorgott, és görcsösen fogta az almáját, Ott állott elcsejdikázva, a kapuhoz koppantva, letegezve a finom Áti előtt, akinek barátságáról hónapok óta álmodozott. Megpotyolt fejében pityergésre fakadt és elszégyellte magát egy meleg ábránd. Esténkint, ha felmászott a ládára, és a takarót, amelyből kusza vatták pöffedtek fel, magára igazította, mindig Átira gondolt. Lecsukott szemhéjai alatt Áti minden este megcsörgette az ostorát, és azt kérdezte tőle: Demeterke, akarsz velem barátkozni? Elmosódott kis lényében életcél volt ez az Áti, barátkozni vele, bemenni egyszer az udvarukra, csattintani egyszer a piros hárászos ostorral, leülni vele a kőpadra, érezni a cipője bagariabőr illatát, beszélni vele, neki adni a spirituszból a szarvasbogarat, a pisztolyt és a stelázsiról azt a két piros könyvet, amire az van felírva: Petőfi. Elhalmozni mindennel, megkötni vele egy életre a szövetséget, beállni a szakaszába közbakának, engedelmeskedni neki, feláldozni magát érte. Konokul, halkan lábatlankodott hónapok óta az Átiék utcájában, számtalan csejdikát kapott, olyankor mindig elborult a pofácskája, azért mégis eljött. Húsvétkor is, amikor sárkányt fabrikált neki ajándékba egy könyvkötősegéd, úgy járt, mint most a gyönyörű mátyástollakkal. Ragyogva gondolt egész éjszaka a sárkányra, másnap korán reggel föleresztette az Átiék utcájában, a sárkány nagyszerűen lebegett, Demeterke megdicsőülten vágtatott el az elbűvölt publikum előtt, és nagylelkűen elhatározta, hogy Átit is engedi szaladni a sárkánnyal. Áti egy darabig szótlanul nézte az eseményeket, aztán csak felemelte ostorát, és leverte a sárkányt a levegőből.

Eltiport szívvel kellett akkor otthagynia a büszke sárkány cafatját, és sajogva távoznia a röhögő Áti fölényes, hideg, korbácsos kis személyétől. Egy messzi, bűvös fiú volt az az Áti, egy magasból fütyülő komplikált cugszfürer, egy lenyűgöző bagariacipős egyéniség.

Izgatottan kaparta az almáját, és a földre nézett.

– Mi van a harisnyádban? – kérdezte tőle Áti fenyegetőleg.

Demeterke lehajolt, kibogozta térde fölött a spárgát, és kivette azt a dolgot a harisnyájából. Egy darabig szégyenkezve szorongatta a markában, azután bátortalanul nyújtotta előre. Áti megfogta a tárgyat, kettőt-hármat forgatott rajta, nézegette és röhögni kezdett.

– Egy piros ablaküveg – mondta megvetően.

– Panorámát lehet vele játszani – szólt Demeterke egy kis várakozás után habozva.

– Panorámát?

– Skatulyával – mondta Demeterke halkan. Hallgattak. Átinak imponált a dolog. Gondolkozott.

– Hogy?

Úgy. Skatulyával.

Ati szórakozottan pattintott az ostorával.

– Mutasd meg: hogy? – mondta csendesebben.

És a piros üveg folytán még aznap délután panorámát nyitottak a Demeterék padlásán. Egy szappanos dobozba képet ragasztottak, az oldalán nyílást fúrtak, és az üveget a nyílás elé erősítették. Aztán leültek egy gerendára, és nézni kezdték a panorámát, amely egy piros tehenet mutatott, amint piros füvet harapott, és egy mezítlábos nőt, aki egyik kezében faágat tartott, és a másik kezével csokoládét evett. Demeterke boldog ünnepélyességgel kuporgott a gerendán, alig beszélt valamit, csak nézte meghatottan, egyre szilajodó boldogsággal, hogy Áti ott van az ő padlásukon, és panorámát játszik vele. Izgatottan mosolygott, aztán leszaladt a létrán, mert az anyja szólította. Szégyenkezve tért vissza és halkan kérdezte:

– Akarsz kávét inni?

– Akarok – mondta Áti némi megfontolás után.

Leszálltak a padlásról, és egy sötét szobában megitták

a kávét. Demeterke a kenyeret is megette, de Áti fanyarul piszkálta.

– Mi van a tatád fülibe? – kérdezte hirtelen.

Demeterke elpirult.

– Semmi – felelte halkan, és ijedten nézett Átira.

– Fülbevaló – jelentette ki Áti vigyorogva.

– De csak egy...

– Fülbevaló – állapította meg Áti jólesően. Aztán fölállott. – Nincs még valamid?

Unatkozott, lenézte a panorámát, megvetette a kávét, amelyet megivott, és némi figyelemmel szemügyre vette Demeterkét, aki e savanyú szobában lakott fülbevalós tatájával és nyájas, de rongyos mamájával. És hogy nem kapott kielégítő feleletet, vette az ostorát, és megindult.

– A tatád fülbevalós – jegyezte meg búcsúzóul, és gőgösen elvágtatott.

Demeterke másnap reggel odaállt a kapujuk elé.

– Fiú kérem – kérdezte szelíden –, ma nem lesz panoráma?

Áti kijött a kapun, és lenézett a Demeterke nadrágjára, amely egy friss posztófolttal volt kitatarozva, csakhogy zöld színű volt, valami régi biliárdasztalról nyúzhatták le. Egy panorámában – jegyezte most Áti fennhéjázva – nemcsak képek vannak. Másfélék is vannak.

– Mik másfélék? – kérdezte Demeterke, és csendes arcán felhők bánatos árnyékai úsztak keresztül.

– Másfélék.

Csörgetett egyet az ostorával, és becsapta a kaput. Belülről még visszakiáltotta:

– Ne támaszkodj a mi kapunkhoz.

Demeterke megrezzent és elindult. Totyakosan vitték gyenge, pamutharisnyás lábai az elvetélt gyermektestet, a korai elszomorodásokat, a kis maszatokat, amik zsenge életén feküdtek, vitték a szegény lábak a brutálisan eltuszkolt Demeterkét, aki hóna alatt most megsemmisülten szorongatta a nagyszerű panorámát. Kusza kérdésekkel megterhelten sodródott ki a finom utcából. Megállott néhányszor, visszanézett, nagy és szomorú lélegzetet vett a finom utcából, aztán nyeldekelve és vigasztalanul rakta egymás elé a lábait, még gyámoltalanabbá fonnyadva attól, hogy valahonnan rossz gyermekszemek bégettek rája. Nagy hancúrozások és egyéb édességek kitaszítottja volt ez a Demeterke, hangos labdázások és színes golyózások száműzöttje, aki magános kakasülőjéről kerekre nyílt forró szemekkel nézte az élet messzi és szemtelen cugszfürerjeit, akik krétával valami szép és hideg sarzsit pingáltak a kabátjuk gallérjára. Eszébe jutott a kávé, amit otthon kettesben megittak, hallotta az Áti megvető hangját, amint az udvaruk végéből felé kajánkodta az új megbélyegzést: fülbevalós, zengett benne a keserűség. Hatéves volt mindössze Demeterke, de leült nagy csapásaival egy pékség alacsony vakablakába, és tanakodni kezdett az élet körülményein és fülbevalóin.

A mamája, aki nagyra volt az új barátsággal, kérdezni fogja, hogy a finom Áti miért nem jön többet? És mit fog akkor ő felelni? Apró kavicsokat szedett fel a földről, és az ablakmélyedésben játszani kezdett velük. De nagyon szomorú volt. Még sohasem kérdezte meg otthon, hogy miért visel az apja fülbevalót. Homályosan valami haragfélét érzett, eldobta a kavicsokat, és belenézett a panorámába. Sokáig nézte, egy kicsit gyönyörködött is benne, aztán odaadta egy pékinasnak egy sósperec ellenében. A perecet szomorúan megette, és mert késő este volt már, hazament és lefeküdt. Másnap aztán a sifonér tetejéről elvitte a gyertyákat Átinak.

– Fiú kérem – kérdezte csendesen –, ez jó leszi? Szép díszgyertyák voltak, két darab, amiket Demeterke a sifonér tetejéről hozott Átinak. Áti meglepetten fogadta őket.

– Ugye ilyenek szoktak lenni egy igazi panorámában? – kérdezte Demeterke, és büszkén nézte a gyertyáit. Ezek némi hatással voltak Átira, miért is délután újra felmásztak a padlásra, meggyújtották a két díszgyertyát, és a misztikus fény mellett sokáig ültek hallgatagon. Este felé aztán szépen eloltották a gyertyákat, és lemásztak a padlásról. Áti határozott érdeklődést tanúsított a gyertyákkal szemben.

– Hogy hínak téged? – kérdezte jóindulatúan.

– Demeterke...

– Most hazamegyek – jegyezte meg Áti pedánsan–, de előbb vámot kell fizetni.

Demeterke bután nézett maga elé, nem tudta még, hogy mi az a vám.

– Nekünk nincs pénzünk – rebegte alázatosan.

– Ezeket a gyertyákat fizesd nekem – intézkedett kurta szigorral Áti –, mert eljöttem a padlásotokra.

Demeterke felragyogott, és odaadta a gyertyákat. Áti hazavitte a gyertyákat, s nem akart többé panorámát játszani. Demeterkét megint kikapcsolta az érdeklődése köréből, különben is egy valódi gőzgépet kapott ajándékba, és ez a körülmény még mélyebbé tette a kettőjük között tátongó mély szakadékot. Ha meglátta a makacs Demeterkét a házuk előtt csavarogni vagy a gesztenyefa lécein kuporogni, megcsörgette ostorát, és kiadta a kurta parancsot:

– Alivánti fülbevalós.. Futólépés!

Demeterke könnyező szemmel kotródott tova, ha nem is futólépésben, de gyászos farolással és néma vonítással, mint egy megrúgott kutyakölyök, hogy a sarkon megálljon és boldogtalanul visszapislogjon a finom, fölényes Átira, akit nem értett meg, s akihez minden kegyetlen szemtelensége dacára sóvár vággyal vonzódott. Hogy más az atmoszférájuk, hogy lényegesen más a nadrágjuk és a tatájuk, hogy az anyai emlőtől alig öt évnyire már más a lábacskájuk országútja – ezt csak most kezdte a bensejében is megérezni, de hitt egy váratlan kiegyenlítődésben, s e célból kivette a fiókból az anyja melltűjét, ami ezüst forintból volt faragva, és odaadta Átinak. Áti megforgatta a különös tárgyat, és elégedetten nyerített. Mielőtt végleg zsebre tette volna, megengedte Demeterkének, hogy bemenjen az udvarukra, megnézze a gőzgépet, és pattintson egyet az ostorával.

Demeterke meghatottan lépett be az elegáns udvarra, félénken pattintott egyet a pazar ostorral, és boldog volt.

– Ha barátkozik velem – indítványozta bátortalanul –, hozok egy pisztolyt.

– Barátkozok – felelte Áti egy kis habozás után óvatosan.

Demeterke elnyargalt, és elhozta a pisztolyt. Nagyon szép pisztoly volt, egy kicsit megette a rozsda, a csövébe makacsul beleszorult egy ceruza, de gyönyörű volt. Áti sebesen zsebre rakta, es leereszkedőleg jelentette ki, hogy ha még kap ilyesmiket, akkor fog barátkozni.

– Mikor nagyok leszünk, akkor is? – kérdezte Demeterke sugárzó pofácskával.

Áti kegyesen bólintott a fejével, és Demeterke ennek folytán mindennap hozott valamit. Elhozta a Petőfi-köteteket, egy gyöngyházzal díszített dobozt, spárgát, képkeretet, egy rézláncot, díványbojtot, ácsplajbászt, kilincset, okulárét, mindennap hozott valami szépet és meglepőt. Előbb csak a maga gyér kincstárát fosztotta ki, de aztán a szekrény belsejében is körülnézett, mert folyton vinnie kellett valamit, csak így volt barátkozás, azt a boldogságot, hogy a finom Áti beengedte az udvarukra, mint a többi fiút, hogy felmászhatott vele a filagória tetejére lovagolni és ostort pattogtatni, ezt a töméntelen sok örömet csak bőkezű lopások révén lehetett biztosítani. És Demeterke, bárha otthon is ijedt nyomozások indultak meg az eltűnt dolgok miatt, hordta titokban és viruló boldogsággal a zsákmányt, mert Áti csak így állott vele szóba. Áti naponkint szedte a vámot, és e tekintetben szigorú magatartást tanúsított. És mikor mindenből kifogyott Demeterke, akkor szótlanul ült le otthon a küszöbre, bánatosan ette a krumplilevest, nem mászott át a palánkon az Átiék utcájába, csak ült elhagyatva, nagy szegénysége sivár érzésében megint eltaszítottnak és rongyosnak érezte magát, pedig már azon a ponton volt, hogy Áti kinevezi alparancsnoknak, ha még van valamije, s akkor szabad lesz jobbról is, balról is egy csillagot felkrétáznia a kabátjára. De semmije sem volt már, csak egy odvas fagolyója, az nem kellett Átinak. Napokon keresztül lézengett hangtalanul, és csak messziről pislogott be az Átiék utcájába.

Egy este aztán meglátta a bugyellárist az ablakpárkányon.

Felült a fekvőhelyén, és izgatott pillantásokat vetett a bugyellárisra. Lehunyta a szemét, s látta a krétacsillagokat a kabátján. Aztán megint kinyitotta a szemét, és az ablak párkányára nézett. Mikor aztán eloltották a lámpát, és hallotta az apja hortyogását és az anyja nehéz lélegzetét, lemászott a ládáról, elvette a bugyellárist és korán reggel beszolgáltatta Átinak. A bugyellárissal izgatottan vonultak be a disznóólba. Áti elreteszelte az ajtót, kinevezte Demeterkét alparancsnoknak, megszámolta a pénzt, aztán a gyümölcsöskert rácsán kibújtak óvatosan az utcára.

– Jövő héten is fogok veled barátkozni – ígérte meg Áti nagylelkűen, és mint cugszfürer, katonás kommandóval elindította a menetet, ő elöl ment, Demeterke feszes léptekkel és sugárzó arccal követte. Végigjárták a boltokat, Áti parittyagumit vásárolt, márványgolyókat, almát, krétát, selyemcukrot. A selyemcukorból Demeterkének is adott egy szemet, a többit gondosan elpakolta, és megesküdött, hogy ha nagyok lesznek, akkor is fog Demeterkével barátkozni. Napsütéses verőfény költözött a Demeterke lelkébe, nagyocska feje glóriát kapott a büszkeségtől, feszesen lépegetett a barátja mögött, és lopva gyönyörködő pillantásokat vetett a kabátján fehérlő krétacsillagra, amely alparancsnoki méltóságát jelezte. Kidüllesztette soványka mellét, s az események hevében észre sem vette, hogy a harisnyája lecsúszott, szigorú és öntelt arckifejezéssel haladt el pékinas ismerőse előtt, s alparancsnoki hivatása magaslatán, félelem nélkül szalutált a magasabb rangú adóhivatali kézbesítőnek. Arról, hogy bugyellárist lopott, most, fennkölt pillanatokban teljesen megfeledkezett. Úgy érezte, hogy most már minden elrendeződött, Áti barátkozik vele, s ez a legnagyobb mértékben kielégítette. Gyanútlanul kullogott haza déli harangozáskor, a bugyelláris lopás körülményei egészen elmosódtak a tudatában, pedig otthon kétségbeesve túrták a házat, az apja káromkodott, az anyja sírva fogta elő Demeterkét, nagyon nyers és barátságtalan dolgok folytak otthon, az ebéd is elmaradt, már a rendőrség is szóba került, és akkor Demeterke, mint alparancsnok, két pofont kapott valahogyan, és e két pofon következtében aztán elkalauzolta az anyját Átiékhoz. Szótlanul mendegéltek egymás mellett. Demeterke sajogva, mint egy igaztalan seb, vérzőn és megrettenve, az anyja ünneplőben, komor keszkenővel a fején.

– A pénz miatt jöttünk – adta elő az anyja alázatosan, amikor hosszas várakozás után beeresztették őket. –A fiam... Demeterke... valami pénzt hozott ide.

A finom házban nehezen értették meg a szokatlan tényállást. Áti kereket oldott, az anyja sértődötten nézte őket a lornyonjával, az apja hűvösen szivarozott tovább, és kimért kérdésekkel derítgette az esemény részleteit. Aztán előkerítették Átit is, aki a mosókonyha egyik teknője mögött keresett menedéket a nyári nap melege ellen. A hozzá intézett kérdésekre angyali nyugalommal felelt, kezében volt az ostor, ridegen rázta a fejét, hogy nem igaz, ő nem látta a bugyellárist, hazugság, s ő nem is nevezte ki ezt a Demeterke nevű fiút alparancsnoknak. Szembesítések következtek. Demeterke halkan és dideregve kezdte ismertetni a bugyelláris körülményeit, hogy hogyan volt az, amikor éjszaka lemászott a ládáról, de Átit nem akarta vádolni, ó, dehogy akarta, csak az alparancsnoki kinevezésről beszélt, de az Áti apja összefont karokkal nézett a szemébe és velőtrázóan üvöltött, és akkor Demeterkének elsötétült a lelke, és csak hallgatott, lázban égő arccal hallgatta az Áti tagadásait és bátor hazugságait. Magán érezte azokat a hideg nézésű, kegyetlen savószemeket, amelyek a selyemcukor alkalmával kitartó hűséget ígértek neki, és sajgó csalódásából csak akkor rezzent fel, amikor anyja hangosan felzokogott, és Áti apja dühösen rivallta a fülébe:

– Te fiatal csirkefogó, te betörő! Pénzt lopni és másrakenni? Mi? Takarodj!

Kinyitották előttük az ajtót, és ők lassan levánszorogtak a lépcsőn. Mögöttük az ajtóban ott állott a finom Áti, és ostorpattogtatás közben röhögött utánuk:

– Takarodjatok...

Mentek egymás mellett, a hatéves Demeterke és könnyes szemű anyja, a boldog házak mentén. A kezük egymásra tévedt, fogták egymást és némán mendegéltek, mint a száműzöttek, az ajkuk nem nyílt szóra, csak a szemük borongott fel az égre, amelyen maszatos felhőrongyok száradtak. S már az utca végében bandukoltak, amikor éles füttyszó hasította a levegőt, és mögöttük a finom utcában gyerekek kórusa zengte, mint egy virágos dalt:

– Tol-vaj De-me-ter!

Demeterke hátranézett.

A kántáló gyerekek élén ott terpeszkedett a barátja, fölesküdött barátja, a finom, ostoros Áti, és most egymagában énekelte:

– Tol-vaj De-me-ter... Fül-beva-lós De-me-ter!...

Demeterkének kövér könnyek potyogtak a szeméből.

Soha az életben nem volt többet parancsnok.

JÁNOSKA

Adámics megtörölte agyagos kezét, és odanyújtotta a fiúnak.

– Mi újság, Jánoska? – kérdezte tőle barátságosan. Jánoska nem felelt. Megmozdulás nélkül, sápadtan állt a szobrász előtt. Friss kamaszfigurájára ránehezedett valami derékbatörő súly, és nyomta lefelé, öreg volt e pillanatban Jánoska. Kietlenül nézte a szobrász cipőjét.

– Valami baj van? – hallotta a nyájas kérdést eltompító messzeségből, és összeszorult szája nem akart feleletre nyílni. Meg volt fagyva és el volt némulva, valami automatikus dolog lehetett, hogy ő ide feljött. Adámics kérdezgette, és elcsodálkozva nézte. Aztán levetette a vászonköpenyét, és szelíden intett a kezével: gyere.

Lementek a műterem lépcsőjén. A dohányzóban Adámics leültette a fiút egy öblös karosszékbe.

– Cigarettázol már, Jánoska? – kérdezte tőle barátságosan.

– Nem – felelte a fiú a szája egy piciny és fáradt megmozdulásával.

– Hát... baj van az érettségivel?

Jánoska ránézett a szobrászra. Kék szemében sivár ború sötétlett. Csak a fejével intette, hogy nem.

– Beteg vagy, Jánoska?

– Nem – aztán egymás után háromszor még megrázta a fejét: nem szerelmes, nem csinált adósságot, otthon se beteg senki.

– Hát akkor mi van, Jánoska? – faggatta türelmetlenül a szobrász. A fiúnak most megrándult a szája:

– Adámics bácsi... – nyögte elgyötörten.

– Beszélj már, Jánoska! Miért jöttél hozzám? Mit akarsz tőlem? – Megsimogatta a fiú szőke fejét, jószívűen, melegen belenézett a szemébe, biztatgatta, korholta, és ideges, nyugtalan, találgató kérdésekkel próbálta a makacs titkot napvilágra hozni.

– Valami diszkrét dolog? Valami gavallér ügy? Mondd el, Jánoska, talán segítségedre lehetek.

– Jánoskának elakadt a lélegzete. A szeme felsírt, mint egy beteg kutyáé, a feje előrecsuklott, és halkan nyöszörögte:

– Az anyám...

– Az anyád? ... Mi van az anyáddal?

– Az anyám... – nyögte a fiú feneketlen fájdalommal – az anyám... az én anyám...

– De hát mi történt vele?

– Az anyám – kezdte most vallani Jánoska, kivájva magát a szemérme és fájdalma fojtogató kérge alól –, az anyám megfeledkezett magáról.

– Jánoska! – riadt fel a szobrász óvást emelő hangossággal.

– Igen – mondta Jánoska fagyos szájjal –, az anyám borzasztó dolgokra készül...

– Te! – tiltakozott Adámics ijedt szóval. – Borzasztó dolgokat mondasz. Rémeket látsz – tette hozzá higgadtabban, leplezett nyugtalansággal.

– Elly kétszer látta cukrászdában.

– No és?

– Raksányi is ott volt. Egy hét alatt másodszor hozott levelet neki egy hordár.

– No és?

– És az anyám válaszolgat.

– Jánoska. Te megbolondultál.

– Az anyám nyugtalan... ideges...

Összetörve, lelkének égő sebével behúzódott a székbe, és sajogva kezdte bontogatni a fájdalom-motyóját. Siránkozva beszélt, tépte magából a szavakat, aztán belerémült a hangja meztelenségébe, suttogott, csak a lélegzetével hozta fel magából azt a rettenetet, ami elképedt gyermeki lelkére ráfeküdt, és orvul megtámadott fiúi érzéseit tótágasra kényszerítette. Adámics méltatlankodott, félbeszakította, mosolyogni próbált. Jánoska nem reagált, monoton, irgalmatlan hangon pakolta ki tovább a tényeket, az érzéseit és a vádjait.

– Az anyám eljárogat otthonról... Hová megy? Az anyám, az én anyám hazudik. Hazudik. Vékony selyemharisnyákat hord... szégyenletes harisnyákat visel és kurta, nevetséges kurta szoknyákat. Hát szabad... hát lehet ezt egy anyának, akinek felnőtt gyermekei vannak?

A szobrász nyugtalanul hallgatta. Fölállott, cigarettára gyújtott, intett a kezével, és megcsappanó fölénnyel dobta bele a síró vádbeszédbe a maga észrevételeit:

– Őrültség, szamárság, ostobaság.

– Ó, Adámics bácsi – mondta a fiú nagy keserűséggel –, én tudom, hogy Ön tisztelője neki, és tudtam, hogy védeni fogja. Én is védtem magam ellen... bedugtam a fülemet, behunytam a szememet... védekeztem... Ó, s amikor úgy volt már, hogy nem hiszek többé a szememnek... bemegyek egyszer az anyám hálószobájába, és látom, hogy ott ül a tükör előtt és... festi az ajkát. Az anyám... az én anyám!

– Jánoska – kapálózott a szobrász elharapózó tehetetlenségében –, ez bárgyú beszéd, és ha helyetted volnék, gyalázatosan szégyenleném magam. Meg vagy zavarodva.

A fiú lehajtotta a fejét. A szeméből könny csöpögött ki.

– Ó Adámics bácsi... ha tudná, milyen borzasztó ez

– De fiú, te megőrültél. Hiszen semmi se történt.

– Semmi se történt? – makacskodott Jánoskában a kétségbeesett rögeszme. – Honnan tudjam én azt? Az anyám sohase hazudott. Most hazudik. Miért? Miért festi a száját? ... Ó, én nem vagyok gyermek... Mindent látok. Néha azt hiszem, hogy el kell süllyednem a gyalázattól. Szeretem az anyámat, Adámics bácsi... és nem bírok ránézni. Beszéljen az apámmal, Adámics bácsi, nagyon kérem, beszéljen vele. Hogy vigyázzon... vigyázzon az anyámra, hogy akadályozza meg...

A szobrász megfogta a fiú vonagló vállát.

– Jánoska – szólt hozzá csendesen, de határozottan –, te nem tudod, mit beszélsz. Az anyád becsületes asszony, az anyád puritán asszony, bízom benne. Én nem féltem. Öld meg magadban ezt a komisz gyanút.

– Segítsen rajtunk – könyörgött Jánoska.

– De hát mit kell itt segíteni? Hogy eljár otthonról és leveleket ír? Nevetséges. Mit tudod te, hogy kinek ír? Talán a szabónőjének. És honnan tudod, hogy Raksányi küldözgeti neki a leveleket? Honnan tudod, hogy az anyádnak, akit én puritán asszonynak és kötelességtudó anyának ismerek, hogy a te meggondolatlan szavaiddal éljek: rossz szándékai vannak?

– Érzem, hogy...

– Buta képzelődés. Mikor volt nálatok először az a Raksányi?

– Hat hét előtt.

– Hát hogyan képzeled azt, mondd, hogy egy úriasszony, akinek gyerekei vannak és férje van... hat hét alatt csak úgy... Hogy fundáltad ki ezt a groteszk szamárságot? Raksányi hat hét óta tartózkodik itt, hogy a leégett malmot üzembe hozza. Tárgyalásai vannak az apáddal. Hogy cukrászdában voltak? Hogy nem hord uszályos ruhát, amikor a kurta divatos? Szamár vagy, Jánoska. Utálatos kis fantáziád van, Jánoska. Gyújts rá szépen egy cigarettára.

A fiú elkínzottan nézett a szobrászra. A szeme üres volt, a szája hangtalanul mozgott.

– Menj haza, Jánoska. És szégyelld magad! Komisz gyanúval illetted az anyádat. Vedd a kalapodat! Szervusz.

– Adámics bácsi... – motyogta a fiú kábultan. Mondani akart még valamit. De nem jutott semmi az eszébe. Gépiesen a kalapja után nyúlt. A szíve fojtó káoszban vergődött. Megtörölte a szemét, és elment. Adámics utána nézett. Aztán leereszkedett az ottománra, elszítt néhány cigarettát. Aztán fáradtan felment a műterembe.

Egy hét múlva Jánoska telefonhoz kérette.

– Jöjjön! – kérlelte mély rezignációval.

Adámics csitítgatni kezdte, és beteg fantáziájú gyereknek nevezte. Jánoska komor makacssággal hárította el a korholásokat. És újra könyörgésre fogta a dolgot.

– Az apám vidéken van, és az anyám ma estélyt ad – mondta szatirikusan. – Jöjjön, nagyon szépen kérem, jöjjön. Talán, ha vele beszélne, vagy... Raksányival...

– Hát jól van – felelte a szobrász. És szórakozottan letette a telefonkagylót.

Este felment hozzájuk. Az asszony elkomolyodva fogadta. Nem volt barátságtalan, nem volt hűvös, de az arcáról eltűnt a virágzó mosoly, amikor kezet fogott vele. Adámics udvarias közvetlenséggel csókolt neki kezet.

Fesztelenül, vidáman csevegni kezdett. Az asszony felbátorodott, mosolygott. Szeretetre méltó és kedves volt. Csak a szeme siklott el néha szórakozottan.

Adámics szellemes elánnal rávetette magát a kicsi társaságra. Később odaállt a kandalló széléhez és a tükörből lopva, a szivarja füstje mögül nézett az asszonyra. Nézte, elemezte és diagnosztizálta. Az arcán valami frissen hajtó üdeséget látott. Valami nyugtalan, rapszodikus villanást. A mosolyában a fiatalosság nehézkes, gondos kultusza szorgoskodott, de mégsem volt a mosolya fiatal, csak meleg, igyekvő, hazárd. A dereka körül némi lenge selymek habzottak, és a térde fölé is jutott egy kevés ebből az illúzióból. Szép, érett húsa bizseregve melegedett a Raksányi tekintete alatt.

Valaki a zongorához ült, és a Varázsfuvolából játszott. Raksányi az asszonyt nézte. Az asszony melle felzihált a gyöngyös ruhafoglalatból. Álomkóros mosoly vonaglott az arcán. Meg volt fogva, el volt intézve. Raksányi, mint útszéli kókler, teljes gőzzel haladt a megoldás felé. Az asszonyon elömlött a láz. A hajához nyúlt, kivette belőle a drágaköves csatot, a frizurája elomlott, átment az ebédlőbe, a tükör elé állt, visszatette a csatot, habozva megállott a szoba közepén, benézett Raksányira, aztán megfordult, és megindult a férje dolgozószobája felé.

Adámics mosolygott. Raksányit figyelte. Raksányi szeretett volna eltávozni a szobából, de nem tudta, hogyan csinálja. Elmúlt két perc, három perc. A szobrász kiment, az előszobában megállította a szobalányt:

– Bemegy – utasította a szobalányt –, és bejelenti a vendégeknek, hogy a nagyságos asszony rosszul lett, át kellett vinni a hálóba. Értette?

Aztán besietett a dolgozószobába. Félrehúzta az ajtónyílás nehéz bársonyfüggönyét, és beleütközött az asszonyba.

– Vár valakit? – kérdezte kimért hangon.

Az asszony megrezzent, és a szobrász hideg arcába nézett.

– Mit akar? – kérdezte méltatlankodva.

– Ilona! – mondta a szobrász. – Azért jöttem, hogy néhány kellemetlen észrevételemet közöljem magával. Az egyik az, hogy Raksányi egy közönséges csirkefogó.

– A másik az, hogy maga maholnap, de legkésőbb másfél év múlva negyvenéves lesz. Ebben a kokottdresszben akar negyvenéves lenni?

– Mi jogon beszél velem így? – horkant fel az asszony elsápadva.

– Majd később bocsánatot kérek – felelte Adámics fanyar mosollyal. – Most üljön le, kérem, és hallgasson meg. A vendégei, azt hiszem, már eltávoztak. Beüzentem nekik, hogy rosszul lett.

– Hogy mer itt rendelkezni? – lihegte most az asszony nekibőszülve.

Az előszobából beszűrődött a távozó vendégek hangja. A szobrász leült, várt, hallgatott. Aztán megszólalt:

– Mit szólna hozzá, ha Jánoska holnap megölné Raksányit?

– Jánoska? – hökkent fel az asszony. Rámeredt a szobrászra. – Jánoska?

– Igen, Jánoska.

– Miért? ... Miért ölné meg? – Nyitva maradt a szája. Meztelen karja elkezdett reszketni. – Miért? – búgott ki belőle a megrettenés. Egy szekrénynek támaszkodott, és bódultan nézett a szobrászra.

– Tegye le ezt a siralmas ruhát, Ilona. Mossa le magáról ezt az ügyetlen, ordináré festéket. Vegyen erőt magán, Ilona. Szeresse a gyerekeit. Szép, drága gyermekei vannak. Elfelejtette? Jánoska okos fiú, nagy fiú. Korrekt becsületes fiú. Szereti az anyját, tiszteli az apját. Ölni tudna a maga és családja becsületéért. Jánoska egy egzaltált becsületbolondja. – Lassan, csendesen beszélt. A becsületről, a fiatalságról, a bűnről és a tisztességről. Az asszony öregre hervadtan ereszkedett le egy székbe. A szíve felzaklatva vert, a fején fájdalmak nyilalltak keresztül. Aztán lassan elmúlt az izgalma, nehezen lélegzett, sötét félelem fojtogatta.

– De hiszen... semmi... semmi se történt – hebegte szégyenkezve, fájdalmas védekezéssel.

– Semmi? Sokkal több, mint amennyinek szabad lett volna történnie. Jánoskának nyitva van a szeme. Aztán az a texasi csirkefogó lasszóval vadászik magára. Amilyen úriember, meghívott közönség előtt fogja magát elcsábítani. Mit gondol a cukrászda, a vékony harisnya, a levelek, a maga ideges, primitív ravaszkodásai nyomtalanul elsikkadnak itthon? Nem jutott eszébe, hogy ez a látványos készülődés tragikus befejezést is nyerhet? Feleljen!

Az asszony akadozva lélegzett. A szemealja nyugtalanul vibrált.

– Mit feleljek? – dadogta keservesen.

– Ilona – folytatta Adámics megenyhült hangon –, legyen józan, legyen becsületes. Én tudom, hogy nehéz... szomorú dolog... hogy maga élni akar, mert fiatal, mert szép, de nem lehet... Már nem lehet. Jánoska semmit sem tud. Legyen nyugodt, nem is sejt semmit. De ha ki nem dobja ezt a Raksányit, akkor elmegyek Jánoskához. És megmondom neki. – A szobában csend támadt. A szobrász felállott. Az ablakhoz ment, lenézett az utcára, aztán megfordult.

– Ne haragudjon, Ilona – mondta engesztelő hangon. Magáért tettem, a családjáért és a nyugalmáért tettem... Nincs jogom hozzá. De ha ölbetett kezekkel nézném ezt a szédülést, és nem sietnék oda, hogy megtámogassam, ugyanolyan bandita volnék, mint ez a Raksányi, aki a legútszélibb hidegvérrel pályázik a maga tapasztalatlan hiszékenységére. Kerülje el, Ilona. Dobja ki magából ezt az embert. Nézzen rám, Ilona, és mondja meg, mi jutott az eszébe?

Az asszony ráemelte a szemét.

– Adámics... – suttogta bánatosan. A fejét lehajtotta a karjára, és halkan sírni kezdett. A szobrász szótlanul, megnyugodva, kiengesztelődve nézte. Aztán hozzálépett, lehajolt, gyöngéden megcsókolta a kezét és elment.

Talán két hónap is elmúlt, amikor egyszer Jánossal találkozott. A fiú zavartan nyúlt a kalapjához. Adámics feléje tartott. Jánoska úgy tett, mintha nem látná, és sietve betért egy üzletbe. Még kétszer találkozott vele. A fiú pirulva, kellemetlen zavarral tért ki előle. Adámics mosolygott. Látta, hogy a megjelenése feszélyezi, nyugtalanságot, szégyenkezést kelt. Nem akarta háborgatni.

Ősszel kiállította néhány szobrát. A megnyitón nagy közönség lepte el a Szalont. Adámics a hivatalos aktuson túlesve elvegyült a közönség közé. Ahogy magánosan ide-oda kóválygott, a keskeny kijárat előtt szembetalálkozott Jánoskával. Jánoska elpirult. A homlokára borús felhők gyűltek. Adámics joviálisan megfogta a kezét.

– Na, hogy tetszenek a dolgaim? – kérdezte nyájasan.

A fiú néhány elismerő, udvarias szóval válaszolt. Aztán elakadt. A szobrász karon fogta. A kiállításról, a közönségről és a szobrairól kezdett beszélni. Jókedvű volt. Jánoska tartózkodva hallgatta, nehezen felelgetett.

– Te fiú – mondta hirtelen Adámics –, te haragszol rám. Kellemetlen vagyok neked.

– Dehogy... dehogy... – védekezett Jánoska akadozva.

– Csak valld be, haragszol rám.

A fiú védekezett. Miért haragudna? Miért volna neki kellemetlen Adámics bácsi?

– Nézd – mondta a szobrász –, én azt a dolgot egészen elfelejtettem. Azért, mert te szamár voltál, nem kell rám haragudnod. Ne feszélyezzen a dolog: én – amint láthattad is – úgy kezeltem az esetet, mint egy alaptalan, nevetséges, gyerekes gyanút. Mert valld be, az volt.

– Tévedtem... az volt – felelte a fiú szégyenkezve. És... és tényleg nem vette komolyan?

– Komolyan? Azt a fantasztikus butaságot?

– És.... nem beszélt róla az apámnak... vagy az anyámnak?

– Hogy beszéltem-e róla? Hát hogy gondolod ezt?

– Szóval... nem mondta el azt, amit én akkor fenn... ott a lakásán?...

– Nem, Jánoska. Az olyan gyerekséget meghallgatja az ember, de két perc múlva elfelejti.

Jánoska föllélegzett. Mosolyogva fogta meg a szobrász kezét. Az egyensúlya helyrebillent. Vidám arcot vágott.

– Köszönöm, Adámics bácsi – mondta sugárzó boldogsággal.

ATTILA

Lármás, fennhéjázó alak ült velem szemben a vasúti fülkében, a felesége Attilának nevezte, ő meg a nőt Kisbogárkámnak. – Ugorj csak, Kisbogár – mondja egy megállónál –, nem látsz-e ismerőst? – Kisbogár feláll, kitekint. – Misi – jelzi barátságosan. Szép, jó növésű asszony, a vonalai kellemesek, az arca okos, mosolya megnyerő. – Misi? – ugrik fel Attila is s már kiált is le a peronra. – Hallod-e Misi, ha ünnep harmadnapján nem jelentkezel a hivatalban – itt barátságosan füttyentett egyet –, kirúglak, komám. Ismerhetsz. No szervusz... – Harsog belőle a kemény hivatalfőnök. Nézem, jó növésű feleségének csak a hónaljáig ér. Visszaülnek, Attila a szivarokat kéri. Kisbogár eltette őket valahova, keresi. – Butulsz, Bogárka – leckézteti Attila nyájasan, de annak a zsarnoknak a gyakorlottságával, aki kitaposott ösvényről vágja a butulást az okos szemű nő fejéhez. A szivarok megkerülnek. Attila egymásra dobálja kurta combjait és pöfékelni kezd. Az arány közte és a szivar között tíz az egyhez. – Tudod – mondja egy régebbi hőstettét folytatva –, a gyufát majdnem a cipőmre dobta. Bikfic, mondom neki, nem tud vigyázni? Erre szemtelenkedni kezd. Ismerhetsz, odaléptem, és úgy képen cserdítettem, hogy meglazultak a fogai. – Kisbogár óvatosan körülnéz és óvatosan bólint. Aztán jön a kalauz. Nézegeti az igazolványokat. Attila ezt sértőnek találja. – No – förmed rá a szivarja mellől –, nem stimmel? – Stimmel. A kalauz szalutál, megy. – Piszok alak – jelzi Attila –, már a múltkor is vacakolt. Legközelebb meg fogom leckéztetni. Minek néz engem? – Nagyokat fúj, sértett önérzettel néz körül a fülkében. – Ideje volna már egy kis rendet csinálni – véli. – Emlékszik, Kisbogárka, arra a nyurga tanítóra? Áthelyezték. – Igazán? – csodálkozik Kisbogár megkönnyebbülve, hogy Attila semleges vágányra tolatott. – Igen – bólintott Attila, robusztus dölyffel a mellére mutatva. – Én szappanoztam be. Mit képzelnek az ilyen pimasz alakok, hogy én eltűröm a szabálytalanságot? ... S azonkívül – leereszkedő kis röhej keletkezik – neked is csapkodta picurkát a szellőt. – Nekem? – álmélkodik Kisbogár. – Nono – röhögcsél Attila rosszmájúan, megfenyegetve szivarjával Kisbogárkát –, ti fehérnépek mind egyformák vagytok. – Kisbogár szégyenkezően rám pillant okos szemével, amely ebben a méltatlankodásban bársonyos melegséget kap. Lenéz a mellette pöfékelő kurta combú, hetyke férfiutánzatra. – Nem tudom, honnan veszi – mondja, s zavartan hordja körül a tekintetét. Mosolyogni szeretne, de torzul sikerül. – Mindig ilyen tréfái vannak – teszi hozzá, és gyöngéden levesz később egy pihét az Attila fejéről. Attila nem hálás a gyöngédségért. Semmiért sem hálás. Férfi, neki minden gyöngédség és elismerés kijár. – Nini, a Lajoska – harsogja, kikapva szivarját a szájából. – Szervusz, Lajoskám kedves, hazajössz? Gyere, bújj be közénk, Lajoskám. Hogy nincsen hely? Hogyne volna. Eridj csak odébb, Kisbogár. Nno, ülj be közénk, ha mondom... vagy félsz? ... – Kisbogár szelíden húzódik odébb, Lajoska szabadkozik, Attila felugrik és behúzza Lajoskát, aki kétszer akkora, mint Attila, s aki végre kelletlenül ül be a szűk nyílásba, amely Kisbogár és Attila között képződik. – No, jól ülsz, Lajoskám? – veregeti Attila a hátát leereszkedő barátsággal.

– Köszönöm – magyarázza Lajos –, egy kicsit szorosan. – Szeretsz te ilyen szorosan ülni – röhögcsél Attila

– Mi, tolvaj? Ne tagadd. No, kell egy szivar? Ilyent úgysem szívtál még, túlságosan is smucig fiú vagy ahhoz... Miért is vagy te olyan smucig, Lajoskám? Tudnál te ilyen szép sálat venni a feleségednek, ha volna? ... – Hogy van, Lajos? – szólal meg az asszony, hogy levezesse az Attila hetyke villámcsapásait. – Hónapok óta nem láttam. – Kösz – szól Lajos egyszerűen és rokonszenvesen –, megvagyogatok. – Szinte üdítőleg hat a nagy ember szerény nyugalma az Attila zajos agresszivitása után...

– Hallod-e, Lajoskám, sohasem fogsz már megnősülni? Nem persze, félsz a nőktől öcskös, mi?... Nagy betyár vagy, komám, ne tagadd, nem merném rád bízni Bogárkát, mert amilyen locsogó alak vagy, még elcsavarod a fejét... – És én nem számítok? – lázad fel Kisbogár szelíden. – Á – nevet Attila –, én két nap alatt csavartam el a fejedet, pedig nem akartad... Ujjuj, komám, ismerni kell a fehérnépséget... Nem mernélek együtt hagyni vele! ... – Akkor jó lesz, ha résen leszel – figyelmezteti Lajoska –, mert jön az alagút. – Ami igaz, igaz – jelenti ki Attila zajos jókedvvel –, hoci a mancsaidat. – És megragadja tréfásan, de igen erőlködve a Lajoska csuklóit. Jön az alagút, Attila nagyot röhög. Akkor is röhög, amikor világosság lesz. – No, komám – mondja –, jégre tettelek. – Lajoska mosolyogva nézi csuklóin a piros nyomokat. A fülke utasai is mosolyognak, és csodálkozva nézegetik a házasság, a hivatal és a testi kiválóság csörgősipkás, lármás bajnokocskáját. Kisbogár pedig lehajtja a fejét. Újabb alagút következik. Attila úgy tesz, mintha mulatságosnak tartaná a tréfát, és megint megragadja a Lajoska csuklóit. Lajoska az asszonyra vet egy résztvevő pillantást. – No, Lajoska – csúfolódik Attila a második alagút után –, csődöt mondtál, mi? Túljárok én az ilyen gézengúzok eszén. – Ugyan hagyja már – kérleli Kisbogárka, süllyedezve az utasok tekintete előtt és már sápadtan. – Dehogyis hagyom – nevet Attila. A harmadik alagútnál Lajos kínálja a kezeit. Attila nem nyúl hozzájuk. – Pipogya vagy te ahhoz, komácskám – mondja becézve. Pedig ez a leghosszabb alagút. Javítják is a pályát, lassan döcögünk, sötét van. Attila hirtelen gyufát gyújt, lenéz a kezekre. S minthogy mindent rendben talál, röhögni kezd ötletes kis tréfáján. Röhög, és a sötétben a Lajoska hátát ütögeti... – Van Attilának magához való esze, mi? Nem lehetne őt csak úgy könnyedén falhoz állítani... – Csak ő fecseg, különben kínos csend van a fülkében. Leeresztem a cigarettámat. A gyönge parázsnál egy pecsétgyűrűt látok. A Lajoska keze. Úgy rémlik, fel akar emelkedni, hogy lecsapjon az Attila pufók, hencegő szájára. De aztán lassan megindul a Kisbogárka keze felé. Kisbogár megriad, menekülni akar, de a gyűrűs kéz résztvevően és gyöngéden megsimogatja. Kisbogár vergődik még néhányat, aztán bemenekül, valószínűleg végleg a Lajoska nagy, de becsületes tenyerébe.

SZILVÁK

Az író egy oldalkapun elhagyta az oszlopcsarnokos épületet. A szolga, aki ügyesen kicsempészte őt az ünneplés örvényéből, amely már-már elnyeléssel fenyegette, mélyen meghajtotta magát.

– Parancsol autót?

Az író megrázta a fejét.

– Köszönöm – felelte csendesen. Benyúlt a zsebébe, hogy pénzt adjon a szolgának. Ügyetlenül végigjárta a zsebeit. A szolga tisztelettel mosolygott. Az ajtóból végighallgatta ő is a felolvasást, látta a lelkes arcokat, és hallotta a megindultság hosszan elnyúló moraját. Mély rokonszenvvel nézte most az írót. Kedvesnek, törékenynek találta. Sohasem látta még, hogy valaki ilyen tájékozatlanul, ilyen idegenül kutasson a saját zsebeiben.

Az író mindössze néhány fillért talált a zsebében.

– Bocsásson meg – mondta halkan, szeretetreméltó kétségbeeséssel. – Elfelejtettem pénzt hozni magammal.

A szolga boldogan, hogy ennek az ünnepelt, nagynevű embernek most elengedheti a borravalót, mosolyogva megrázta a fejét.

– Nem tesz semmit, kérem.

Az író lenézett a térre. Hazudott az embernek. Volt nála pénz, amikor elindult a felolvasására, de egy vak gyermeknek adta oda, aki egy templom sarkán énekelt. A napsugaras, széles térség láttára tüdeje, szíve és elméje vidor, egészséges munkába kezdett. A tornyok, fák, szobrok szinte mind odagyűltek a bejáró elé, hogy üdvözöljék.

– A város, íme, a lábai előtt hever – szólalt meg valaki a háta mögött.

Ismeretlen úr volt, nyilván végighallgatta a felolvasását, mert feloldódva, gáttalan mosollyal emelte le a kalapját. Az író tartózkodva köszönte meg hallgatója patetikus elismerését, és elindult a langyos, mosolygó utcákon.

Amit az ismeretlen úr mondott, az némi túlzással közel járt a valósághoz. A város, bár csak kivonatosan és töményítve, ma ott hevert a lábai előtt. „Ha a haldokló úszónadrágipar érdekében ennek az embernek eszébe jutna – írta róla néhány nap előtt a legkomolyabb napilap –, hogy úszónadrágban sétáljon végig a városon, egy hét múlva százezer ember követné példáját, ő ma a tömegek égő szövétneke, a lelkek és szívek csodás szavú apostola.”

Sokáig kódorgott az utcákon a hirdetőoszlopokat és kirakatokat nézegetve. Az egyik könyvkereskedés kirakatában meglátta legújabb könyvét. A könyvön haskötő volt. „Ötvenedik ezer. Ez a könyv az Újjászületés könyve. Az értelem és az emberszeretet krisztusi sugárzása.”

A „krisztusi sugárzást” nem szerette. Erőszakolt és ízetlen volt. Krisztusnak semmi köze az üzleti reklámhoz. Kedvetlenül lépegetett tovább. Idegenkedett a túlzásoktól, a harsonáktól. Egy kritikusa azt írta róla, hogy amiként a Beecher Stowe könyve megindította Amerikában a négerek felszabadítását, úgy fogják az ő könyvei az ösztönök s önzés négereit felszabadítani durva bilincseik alól.

Kritikákban vannak még ilyen költői nekilendülések.

Nem érezte magát apostolnak, de elégedett volt jóságra nevelő írásainak és előadásainak sikerével.

Az égen felhők tolongtak, esni kezdett. Odaállott egy villamosmegállóhoz, úgy határozott, hogy hazamegy. Az aszfalt mellett hatalmas gépkocsi remegett.

– Elvihetem, mester? – szólott ki a kocsiból egy fiatal hölgy meleg mosollyal. Ránézett. A széttáruló gyöngéd mosoly és a lelkes felszólítás kellemesen érintette. Nem emlékezett az arcra. Semmi kétség, valamelyik bájos olvasónője. Elhárítóan mosolygott.

– Köszönöm... Nagyon szeretetreméltó. Majd csak villamoson megyek.

Nem talált semmi különöset ebben a megszólításban. Régen megszokta már, hogy utcán, vonaton, fürdőhelyeken a háta mögött nevét suttogják. A lap, amelynek vasárnaponkint cikket írt, minden cikk mellett közölte a fényképét. Hetenkint kétszázezer példányban, havonkint nyolcszázezer. Arcképe úgy hozzátartozott már a lapokhoz, mint a fogpépek és rádiócsövek reklámjai. És mint a labdarúgók képei.

A villamoson napbarnított, buggyos nadrágú fiatalember közelében foglalt helyet. A fiatal férfi – széles, egészséges ember – valami könyvet olvasott. A jegyszedő kétszer is figyelmeztette:

– A jegyet kérem.

A buggyos fiatalember nem hallotta, olvasott. A kalauz megérintette a vállát.

A buggyos most anélkül, hogy a jegyszedőre nézett volna, és anélkül, hogy abbahagyta volna az olvasást, hüvelyk- és mutatóujját áhítatos mosollyal benyomta mellénye zsebébe, és kikaparta belőle a jegyet.

– Köszönöm – mondta a kalauz.

A fiatalember átvette a jegyét. Nem pillantott fel. Tekintete csillogva és csodálkozva futott a nyitott könyvoldal sorain. Szilaj vállát egy kicsit összehúzta, kihívó, oszlopos alakja megszelídült és elgyerekesedett, ahogy előrehajolva szinte belemártotta fejét a vastag könyv medencéjébe.

– A jegyeket kérem – szólalt meg később egy másik, erélyesebb hang. Az ellenőr volt. A buggyos úr lágy mozdulattal nyúlt a mellényzsebébe, és anélkül, hogy látta volna, kinek, hová, lassan előrenyújtotta a jegyet. Aztán ugyanúgy tette vissza, mint előbb. Egyszer sem emelte fel a fejét. Lázasan, megszállottan szorongatta a könyvet. Szerzetesek szokták breviáriumukat ilyen tökéletes elmerüléssel olvasni.

Az író kíváncsian pillantott a könyvre. S mint ahogy a gyakorlott kártyás a kártya villanásnyi szegélyéről felismeri a lapot, úgy ismerte fel ő is egy kurta pillantás után a könyv barna vászonsarkáról a maga könyvét. A legújabb kötete volt. „Át a lélek sivatagján”. Ez volt az a könyve, amelyről a kiadó azt hirdette, hogy az újjászületés könyve. A fiatalember arcára nézett. Az izmos, barna arc néhány pillanatig megszelídülten, lágy tűnődéssel bámult ki a villamos ablakán. Borús, szennyes utcák, durva házak rohantak el mellettük. A fiatalember arcán semmi sem tükröződött a tovasuhanó szennyből és borúból. Az író valami tisztát és megindítót látott rajta.

A könyve tehát megint győzött. A tanárok svájci nagygyűlése ez egyszer megint tévedett, mert arról beszélt, hogy az új nemzedék azon az úton van, hogy könyörtelen
és műveletlen vadállatokká nevelődjék. Az egyik elkeseredett felszólaló a fiatalokat sportoló vadkancsordához hasonlította, amely átrobog a lélek és a szellem virágágyain. Az író helytelenítően csóválta meg a fejét. Borúlátó tanférfiak, gondolta. Csak rá kell nézni ennek a szemközt ülő fiatalembernek az arcára: ha volt is benne valami vadkanszerű, a szellem gyöngéd érintése magához térítette.

Boldogan mosolygott és fehér zsebkendőjével megtörölte széles homlokát.

A villamos lassított. Egy üzlet előtt három lábú kosárban hamvas szilvát látott. Évek óta nem evett szilvát. Fölállott és megindult a kijárat felé.

A buggyos férfi is felállott. Többen szállottak le, a buggyos szétfeszítette könyökét – kezében a könyvet szorongatta –, és az író elé könyökölte magát. A tolongásban az író érezte, hogy a könyv sarka jó keményen belefúródik vékony kabátjába, az ötödik és hatodik borda közé. A lépcső a nedvességtől síkos volt, a leszállók óvatossága újabb tolongást idézett élő.

– Mozgás ott elöl – harsogta a fiatalember. – Ne aludjunk ott elöl!

Néhány embert hátranyomott és leszállott. Minthogy az író közvetlenül a háta mögött állott, belekerült ő is abba a holt térbe, amelyet a buggyos gyors és erőszakos előnyomulása okozott, s vele együtt sodródott előre. A lépcső alján a fiatal férfi megállott, és könnyedén megnézte az óráját. A pillanatnyi torlódásra nem számítva az író tovább akart lépni, és teljes testsúlyával (64 kiló) ügyetlenül az ácsorgó izmos fiatalember (105 kilogramm) lábára lépett.

A buggyos lenézett összesározott cipőjére.

– Öreg mókus – mondta egyszerűen –, nem tud vigyázni? Mit tolakszik?

– Mókus? – csodálkozott az író.

– Hát akkor legyen vén szamár, ha így jobban tetszik. Tanulja meg, hogy nem illik tolakodni.

Az író dermedten, gépiesen emelte fel a kezét. Az állához akart eljutni vele, hogy megfogja, mint ahogy nagy meglepetések, nagy csalódások alkalmával rendszerint az állában szokott megkapaszkodni. De halvány finom keze nem juthatott fel az álláig, mert a következő pillanatban a buggyos úr ökle meglepően roppant az arccsontján.

A nagy csődületbe hamarosan befurakodott a rendőr is, és elővette gumiszalaggal átkötött jegyzőkönyvét.

– Mi történik itt?

Az író lehunyt szemmel, összeomolva állott a tömegben. Valaki öreg mukinak nevezte. Fáradtan és megütődve kereste agyában a dolgok értelmét, a szavak jelentőségét. A mukit még sohasem hallotta. Szeme alja hamarosan szép lila színűre árnyékolódott az újjászületett fiatalember öklétől; hamvas szilva képződött sápadt bőrén.

– Mi történt? – szólott rá a rendőr.

– Sapkázni akart a kisöreg – jelezte a fiatalember vigyorogva, és cigarettára gyújtott. – Meg akart ütni. Mire aztán – fölemelte a kezét – önvédelemből én kentem le neki egy kispörköltet.

A rendőr az íróhoz fordult.

– Le akartam szállni – felelte halkan az író. Aztán elakadt és szétnézett. A csemegeüzlet előtt a három lábú kosárban mosolyogtak a szilvák. Felemelte a fejét, és fáradt mosollyal a kosárra mutatott. – Szilvát akartam venni.

A rendőr is a szilvákra nézett.

– Na és?

– Elcsúsztam és előreestem...

– Lódít a kisöreg – vélte a fiatalember vidáman. A rendőr a nevüket kérdezte. Előbb az író diktálta be, aztán a fiatalember.

– Foglalkozása? – kérdezte a rendőr az írótól.

Az író fölemelte a fejét. Körülnézett. Idegen, ellenséges arcokat látott maga körül. A nevét senki sem ismerte.

– Magánzó – mondta most már közönyösen.

– Idézést fognak kapni – közölte a rendőr, és intett a karjával. – Oszoljunk, urak... Ne állják el az utat...

Az urak eloszlottak, a buggyos is elment – hóna alatt a könyvvel, amelytől megtisztultak és újjászülettek az olvasók –, a rendőr is becsukta a jegyzőkönyvet, erre az író is megfordult, és elindult hazafelé. Vitte szeme alatt a kék, kövér szilvát; fejét lehajtotta, és könyveit olyan hiábavalónak találta.

CSENDES TÖRTÉNET

A falu kőcserepes parasztházai finom iróniával néztek fel a hajdani kastélydombra. Ott lakozott egykoron, néhány évtized előtt még, az élet zamatja, és ott pezsgett a csorduló kupák gyöngye. Rostélyos száz szemével száz villanó parancsot intett falvak légiójának, népek falkájának. Mord falú nagy debella kastély volt, a szónak azért daliás, lagzis, batáros, históriás értelmében. Termeiben a méltóságos szunyókált, malachit lépcsőin gyerektenyérnyi cipellők csusszantak légies könnyedséggel, és sarkantyús csizmák pengették az örök hallalit. Ült a domb trónusán gőgös-csukott szájjal, mint zúzmarás ércszobor, mint elmúlhatatlan geszlerkalap a dermedt falu felett. S a falu meglapulva pislogott, csak úgy lopva, vizes szeme sarkából, a kastély lábára. Mert feljebb – minden jó lélek dicséri az Urat – nem merészkedett a szemük. S ha zimankós februárban ember túrta kis kupacok hullott-gally füstje vékonyan az égre kérezkedett, leüzent a kastély, hogy ne füstölögjenek. Hogy miért, istenem, ki tudná megmondani? A falu mély ijedelemmel hintette magára a keresztet, eloltván sietős vedrekkel a tűzhely jogtalan parazsát. Aztán hallgatták didergő szótlansággal a suhanó szánok friss csengettyűjét, utána a kondástülök bőgő toborzóját. Bizony vidám reggelek voltak. A férfinép talpra ugrott a tülökbődülésre, sebtiben megszorította spórolt bocskorát, s dandárba verődve ment loholni űzött nyulak után. S ha elcsípte a nyúl farkát, kegyes szalonna röpült a kucsmájába, lehetett kétujjnyi. Ha kenyere volt, de fáin lakmározás tellett a fél foga számára. Jó volt a sorsa a falunak. Mennyi muzsikaszó szorult ki a kastély eresztékein a számukra, ami már nem fért el a tágas teremben. Szabad volt a kapu alján hallgatózni, ha ez a muzsikaszó vasárnapra esett, s volt olyan is, aki suttyomban táncra döccent a nagy élvezettől.

Aztán mennyi délceg paripa lépte nyakon az ostoba rucákat, amik engedelem nélkül az út porában lebzseltek. És mennyi minden volt akkor! Nagy vadaskert, kócsagtollas pompa, latin pergamenek garmadája, diadémos aszszonyságok, rubinpártás finom hajadonok, érkezvén száguldó határokon misés-táncos névnapokra, és ki tudná azt a sok jót és még több szépet észbe tartani, ami akkortájt előfordult? Hát még azok a viháncos vadászatok, mennyi finom tréfa és finom hulladék származott belőlük. Amikor egyszer Makk András külsőudvari hetesszolgát a tekintetes főerdész barna medvebőrbe varratta egy kolozsvári szűccsel, volt akkor nagy hahó! Makk András nevűt a főerdész beterelte az erdőbe, ott egy bükkfa ágára felmászatta, és kiadta neki rendeletbe, hogy levelet majszoljon és morogjon hozzá egy keveset, ha eljön a vadászat ideje. Délután megreccsentek a kürtök, tódult a vadásznép. Makk András ette a keserű levelet, dörmögött és makogott hozzá, ahogy az erdőkerülő elődörmögte neki a főpróbánál. A kopók csaholva fogták körül a fát, a társaság is hamar a zsákmányhoz érkezett, de elsőnek a báró, aki ügyesen célbavette, aztán nagy ujjongásra fenékbe lőtte a kivezényelt medvét. Makk András medvéi, emberi és szolgai minőségben egyaránt találva érezte magát, a földre zöttyent, mint egy diószsák, és éktelen vonításba kezdett. Nagyon csípte a só és a beletévedt sörét, ami pedig nem volt kialkudva azért az öt pengőért, amit megígértek neki. Széles mancsaival üvöltve tapogatta a hátulját. A hölgyek tapsoltak, a báróból a nyilalló tréfa kövér könnycseppeket zökkentett elő. Valahonnan egy parasztkölyök mászott elő, rémült sírással ráborult a vakarózó állatra, és hetedhétországra szóló mulatság volt az, amikor a vonagló bestia puffadt bundáját ölelgette és szőrös pofáját csókolgatta.

Múltak az évtizedek, valami megnyüzsgött a bóbiskoló földkerekén, sokat vetettek, keveset arattak, aztán alig vetettek, alig arattak, végtelen vasléniákat szegeztek a föld öreg hátára, a parasztok egy darabig fejcsóválva gusztálgatták ezt a furcsa drótostót-műveletet, ménkű nagyot meredt a szemük a füttyös lokomotívok után, amik átziháltak kukoricán, vízen, erdőn, rosszallták részben a dolgot, vajon mit szól hozzá a báró? Aztán egyszer egyik nagy körültekintéssel felkapaszkodott rája, ő megpróbálja, utána óvakodott egy másik, egy harmadik, és hogy el is vitte őket a hetedik határba, köpni is lehetett a padlójára, egyszer csak megváltozott a világ, útra kelt a falu, s mikor visszatért, kezdte foghegyre rakni a pipáját. Ebből aztán, hogy a pipa foghegyre került, sok minden zavaros körülmény támadt a kastély táján. Hogy mi, pontos számot adni arról alig lehet. Fogyni kezdtek a kastély hidegre forduló bolthajtása alól a bárók, istállóiból a lovak, a kocsisok zekéjéről a paszomány – észrevétlen eldaliáskodta magát mind a három fajta. A trágyás sárgyurmalékok bátortalan pislogtak még egy darabig jobbra-balra, aztán mintha biztatóan rájuk kacsintott volna valahonnan valaki, földhöz vágták göthös süvegüket, és takaros kőcserép kalapot illesztettek a fejükre. Egészségesen virítottak, mint a nyíló pelargónia. Lukas condrájukat is levedlették és hetyke mándliba szorították friss derekukat. A plébános a krisztusi alázat pusztulásáról prédikált, a káplán az erkölcsök megújhodását jelezte fluktuáló szóval.

A báró pedig az ősi billikom utolsó fanyar kortyát felhörpintette, a falunak megüzente ódon szóval a „büdös parasztot”, azután számbavevén régi zömök hatalmának bús vékonyodását, fölutazott Pestre, leszavazta a kormányt, amely a mobot hosszú zsinegre engedte, hazajött, befeküdt ekhós ágyába, és monoklija alatt lehunyta szemét egyszersmindenkorra. Benső barátai erősítgették, hogy köztisztasági okokból távozott, nem bírván elviselni a felburjánzott köznép és elterebélyesedett bérlők erős atmoszféráját. A kastély népe, mint dércsípte falevél, fáradt libbenéssel hullott utána. A sűrű temetkezés az utolsó előtti maradékig tartott. Itt azt mondta: megálljunk. Szeszélyes kedve egy ifjú lány előtt torpant meg.

*

Ifjú volt csakugyan, és figyelemreméltóan szép is. Noha apátlan-anyátlan, mégsem árva: ott voltak az ősök, hagyományok, név. A béresek azt mondták: sovány csecs, azt ugyan falhatja, cuclizhatja. De ő, az ifjú baronesse úgy gondolta, megér az tíz zacskó louis d’or-t. A gyászév alatt szótlanul imbolygott elhalkult termeiben a fiatal baronesse. Az elapadt cselédség részvevően suttogott körülötte. Belső ápolója – a lelkész vajszívű özvegye – be szívesen keblére kapta volna a halovány arcot néma éjféltájban, de az ősök óvták a tétova maradékot e rút mezaliansztól. És de szívesen küldött volna jó szagú túrósrétest pünkösd vasárnapjára neki a jegyző felesége, ha a karácsonyi mákospatkót rideg kurtasággal vissza nem utasította volna. Dacot diktáltak a hagyományok, büszke lelket a falról levillanó ősök, könnytelenséget a saját akarata. Mikor a gyászév letelt, előparancsolta a négylovas hintót, fölemelt fővel kilépett a lépcső árkádja alól, s csak úgy kurtán odaszólt a gyanús nevű fiskálisnak:

– Itt semmi sem eladó.

És intett a kocsisnak. Akkor pedig már a kocsis is, kocsi is, ló is csak kölcsönpompa voltak. És ahogy hideg kis személyét röpítette a kocsi, az út gomolygó porában kérges kezek kapkodtak gyámoltalan reflexszel a kalapok felé. Aztán elvitte a bárónőt a vonat. Találgatták, hova, volt, aki zárdára, volt, aki grófi vőlegényre, némelyik postamesternői állásra gondolt. Hasztalan találgatták, mert a kisasszony Lipcsébe ment, egy németbe ojtott messzi nőrokonhoz. A hónapok sunyin elsuhantak, évekre kerekedtek, és a bárónő titkos szomjára a távollét, az idő nem hozott enyhülést. Szigorú vágyak, peckes álmok kavarogtak a lelkében. Az ősök kérlelhetetlenül fogták a pulzusát, a hagyományok pórázra szíjazták lendülő fiatalságát, a név fagyos strázsa volt lányvérének nyugtalanságai felett. Férfiak sodródtak elé, marcona lélekkel, sokat érő fejjel, mások jöttek hímes bátortalansággal, jók, derekak, szelídek. Aztán szerelmes pénzkeresők és még szerelmesebb pénztulajdonosok. A bárónő kurta fintorral parancsolta tovább őket, s ha kérlelték, mosolygott és haragudott, és csengette a szobalányt. De mert így mégis üres volt az élet, festeni tanult, zongorázott, és eljárt úri táncokra bájosan pihegni, szemérmesen pirulni, meddőn hazajönni. Az évek rakásra múltak, a bárónő révedve leste az ősi rang, a szép szőke hajfonatok és kék szemeinek végzetes varázsát. Egyszer úgy látszott, hogy a varázs nyomában mégis felfakad a várva várt szép is, jó is. Virágcsokor – lehetett száz márkás – előzte meg jöttét, és a bárónő meleg örömmel hunyta le szemeit, és borzongva hajtotta pirkadó arcát a vörös rózsák és reszkető fürtű gyöngyvirág bozótjába. Tíz évi várakozás után végre az első kellemes visszhang, az első drága zönge. És sebtiben lepergette varázsos képzeletfilmjét, melyen egy karcsú kapitány – báró Müller a második emeletről – lovagolta a főszerepet.

A lány szőke feje felett meglibbent a szerelem szárnya, és erre a suhogásra dobogó szívű kíváncsisággal emelte lassan, lassacskán egyenesre a fejét. A csokor lehanyatlott a kezében, és ő elsápadva, szinte sírva kérdezte az álmaiba strapaképes bokszcipővel belépő ünnepélyes kereskedőtől:

– Mit akar itt, Müller úr?

Müller úr volt a ház földszintjén az a kereskedő, aki palettákat, festéktubusokat és ecseteket adott el a bárónőnek mérsékelt haszonnal. Ez a Müller úr most finoman mosolygott:

– A kezét, bárónő!

A bárónő keze, amelyre Müller úr célzott, fehér volt és keskeny, ez a kéz már évszázadok előtt is ilyen fehér volt, és évszázadok óta minden emberöltőben egyszeregyszer sarkantyús vitézek és skófiumos daliák kezében remegett. Müller úrnak viszont úgy csüngtek tömzsi ujjai, mint hentesek kirakatában a pálcikákon átvetett vörös szafaládék. A bárónő szemére könnyfüggöny gördült e látvány után. Úgy érezte, mintha a szafaládés ujjak csámpásan zötyögve rátipegnének a szívére. Belenyilallt a rémes felelet, de nem szorította össze a száját, ránézett Müller úrra, és fájdalmasan, bibliás szelídséggel ezt mondta:

– Ó, kedves Müller úr, de rút ez az élet.

A festékkereskedő részvevő arcot vágott, bűnbánóan emelte fel költséges virágcsokrát a földről, reszelt egyet a torkán, és csöndesen kérdezte:

– A virágot is elvigyem?

A bárónő lehunyta a szemét.

– Nem, Müller úr, ezt hagyja nekem emlékül. Müller úr bocsánatot hebegett, és alázatosan kihátrált az ajtón. A nő, szegény, vízbe mártott kendők gőzében töltötte az éjszakát, másnap aztán minden holmiját, bánatát kivitte a pályaudvarra. Elmúlt felette a rátarti ifjúság, meleg pamutkendőt csavart a fejére, és visszaindult a pátriájába.

Otthon hetyke falu fogadta csendes jövetelét. Terpeszkedő jólét közepén gubbasztott a roggyant inú kastély. Falai megrepedeztek, lépcsői kimálltak tokjukból, udvarát paréj borította, és benne csavargó csirkék mozgatták a fejüket. A fakó nagyház hasonlított egy elhalkult gavallérhoz, aki száz és egynéhány hivatalban figurává aszalódott, amíg körülötte nyegle polgárfiúk parfőmtől illatoznak, és bájos házilányokkal váltanak leveleket. A szobákat kifosztotta az alattomos szükség és a gazdátlanság.

Sűrű pókhálózat szelte őket keresztül-kasul. Ezeken a vezetékeken a mulandóság küldözgette szét szűk szavú telegramjait. A lovagterem dohos szája hideget ásított. A bárónő fáradtan ment fel az öreg lépcsőkön, rádőlt a zongorájára, és keservesen sírt. A hangszer megzörgött: haj, az élet múlófélben van.

*

A dróttal bekerített park: ez volt a cakompakkja. Nem sok, megélni alig elég. Almafák nőttek benne, alattuk krumpliágyak zizegtek. Hűséges béres ültette. Az almát és a burgonyát ősszel bevitte a városba, és hozott érte a bárónőnek némi pénzt, konzervet, szardíniát télire. Harmincéves lett a bárónő, harmincegy, harminckettő, fáradt sikolyát belemuzsikálta a zongorába, megtért szelídségét belefestette néhány olajképbe. Lefestette a búsuló szilvafákat, a romló malachitlépcsőt, a sűrű gyep közepén titokzatosan hallgató kutat a mohlepte vödörrel, amely dróttal gyógyított láncon ingott. És senki se hallotta az ő fáradt sikolyát, senki nem látta az ő kevéssel beérő igénytelenségét, mert senki se jött, hogy lássa és hallja. Nagy ritkán úriruhás fiatalember fordult meg a községben, és unatkozva megállt egy percre a kapu kőcímere előtt. Bekukkantott ,az udvarra, fölnézett az ablakokra. A kertben bólongattak az almafák, az ablakvasat bágyadtan harangozta a szél, a bárónő hosszan lekémlelt a véletlen férfira és sóhajtott. Tükörbe nézett, és ingatta a fejét: harmincöt éves volt.

És a következő tavasszal a hernyók kocsányostul megették az almavirágot, ősszel nem hoztak a fák, megapadt a burgonya is, tíz zsák sem tellett belőle. A béres a szegény szüretet szekérre rakta, a tetejébe dobott néhány szőnyeget, függönyt, selyemszéket, és bevitte egy levéllel a városba. A pénzt, amit hazahozott a rakományért, maga is fumigálta. Szűknek ígérkezett a tél. Búsult a paraszt, szítta nagy szótlan a kőpadon a pipáját, és még nem is vakarta a fejét. Nagy búsulás volt, de csak titokban, hogy ne lássa se a világ, se a kisasszony. A. kisaszszony pedig hosszan hallgatta az őszi fák zörgését, aztán leült, és levelet írt Müller úrnak. Megírta neki, hogy néhány képet indít útnak a címére. Ezeket a képeket ő festette. Ha úgy találja Müller úr, hogy érnek valamit, megkéri szépen, hogy értékesítse. Aztán barátságos szóval elnézést kért tőle a múltért, és megírta, hogy tévedni emberi dolog, ő pedig, nem tehet róla, egy borzasztót tévedett az életben. Lipcséből nagy későre megjött a válasz. Hogy mi volt benne? Udvariasan dörzsölgette benne Müller úr a kezét, ahogy kereskedők teszik: nagy örömére szolgált volna a méltóságos kisasszony képeit eladhatni, de végtelenül sajnálja, erre alig, de alig van remény. Ellenben kitűnő festékei vannak, ha talán parancsol....

A bárónő letette az ölébe a levelet. Lenn, az országúton, násznép vonult tova. Gyalog haladtak, libegő fehérben a nő, ünnepélyes feketében a férfi. A késő ősz langyosan sütött rájuk, szembe mentek a lebukó nappal. A bárónő nézte őket komor kastélyából, és lelkében forró nosztalgia ébredt a tovasikló élet után. A fehér fátyol, és minden ami benne lobogott, végtelen búcsút intett neki. Szipogott benne, mint egy megvert gyermek, a keserűség, és felnyögött benne a fájdalom. Felemelte a szemét a falra, és belenézett az ősi menyasszonyok és ősi vőlegények arcába.

Sírt belőle a szentségtörő szó:

– Hát duhaj bőségetek, teli hambárotok, boldog szívetek ezt juttatta nekem? Mit csináljak hősi csatáitok, büszke pallosjogaitok emlékével? Én kifosztott, egyetlen maradék, mit kezdjek a ti álmos véretekkel és dacos lelketekkel, amit rám testáltatok? Földeteken a lenyúzott jobbágy válik pantallós emberré, és tobzódó ágyatok legutolsó öröme ím letarolt lelkével iparos lányától őstelen férfit irigyel. De hősül és de rosszul csináltátok így számtalan apáim, kikre most házaló izraeliták kezdenek alkudni.

Az ősök gyűrűs kézzel fogták a kucsmájukat, és nem értették a lázadó beszédet. És jött a tél, rosszak voltak a kandallók, meghűlt a bárónő és ágyba feküdt. Jönnie kellett az orvosnak a járási székhelyről. A doktor nem volt deres, és nem is volt elhízott. A fonnyadt atmoszférában, ahogy ült friss hajlású teste a halovány arcú lány ágyánál, messzi tájak, aszfaltos utcák, zúgó repülőgépek, kompakt életek ismeretlen kontúrjai kezdtek tarka és üde valósággá éledni. A szoba fehér éjszakáját távoli csillagok pirosították. Talán ezért, talán az orvos bariton beszédéért, de legtalán talán azért, mert most kezdte magát igazán betegnek érezni a bárónő, borzongva nézte csuklóján azt a helyet, melyet az orvos meleg keze megfogott. Jó volt a betegség, jobb, mint a kincstelen egészség, amely olyan véznán lüktetett eddig finom testében. Reggelenként kikelt az ágyból, testét remegve megfürösztötte, arcát a tükörben hosszan megvizsgálta, haját megfésülte, keblén és karján illatos folyadékot kent el, aztán visszatért az ágyába, és várta komoly betegen az orvos újabb érkezését. Ez ambícióval jött, bíberes bundában, egészséges szája kedvesen mosolygott, piros füle hűs csókokat érintett a lány keblére és hátára, értett a művészethez is, a szeme kíváncsian mustrálta a szoba exkluzív rejtelmeit, az elmosódott miniatűröket, amik távoli időrétegek ködén kukkantottak le a bíberbundára. Bécsbe készült az orvos, munkáskórházba, beszélt a népek nyomoráról, a társadalom rosszindulatú bacilusairól, a lélek betegségeiről.

– Nem hagyott valakit ott künn idegenben? – kérdezte a bárónőtől.

– Nem, senkit – mondta a beteg halovány arccal – hacsak... a fiatalságomat nem.

– A fiatalságát? – kacagott az orvos. – Tudja, bárónő, mi a fiatalság? A szív ifjúsága. A szánk fanyartalansága, a szemünk végtelenbe szaladó perspektívája, a fülkagylónk morajlása, a keblünk zenélő emelkedése. Évek? Az évek csak előítéletek, őrizni a vágyakat, szeretni a felhők játékát, a munkát, és megbocsátani az embereknek, ez az ifjúság.

Drága ember volt, lényével megtelt a ház, és mégis egyszer kijelentette, hogy a beteg már kigyógyult, holnap akár fel is kelhet, ki is mehet a víg napfényre, ha a hóvizek felszikkadnak az udvaron. És elment, elment, sohase jött vissza. Üzenet ment érte, de ő már Bécsben volt, deres, elhízott körorvos csoszogott be helyette. A bárónő felhős szemekkel nézett a szuszogó, kalocsnis emberre, és úgy érezte, hogy nagyon, könyörtelenül beteg. Rászorította kezét enyhe mellére, és lecsukta a szemét.

– Meghalok? – kérdezte sóvárogva.

Az érdes kezek összebabrálták fázékony szűzi testét.

– Szó sincs róla – krákogta a doktor –, de bocsánat az indiszkrécióért, miért nem megy férjhez a bárónő?

A lány még mélyebbre hunyta a szemét.

– Ez a hodály – pardon a kifejezésért –, egészen megrepedt. A fűtés gyönge, a padló azt hiszem gombás. Itt mellbajt kap az ember. Tessék kiköltözködni vagy méltóztassék férjhez menni. Látom, a fal is nedves már.

S míg receptet írt egy avult vizitkártyára, egyre recsegett, és szívta szőrbokorban rejtőző szájával élettelen, csonka trabukóját.

– Nem kell büszkének lenni, instálom igen szépen. Engedelmet a tolakodásért, mire jó az ma? A paraszt röhög, a karaván halad. Kolozsvárt körtét árul egy gróf a hetivásáron, éppen csak hogy személyes kezével ki nem méri. Ott áll kérem a szekere mellett.

Átadta a receptet a parasztnak, és ismét odafordult a lányhoz:

– Személyes vizsgálódásaim alapján állíthatom, hogy nincsen kék vér, ez misztifikáció. Csak jó és rossz vér van. A bárónőé rossz, mert álmos.

Vette kurtán a báránybőr sapkáját, és elment. És ahogy magára maradt túl nehéz szívével a lány, kiemelte fejét a takaró alól, hogy fölnézzen a semmibe, amelybe most fölcsoportosult, mint világító betűs transzparens, az elhangzott zilált szavak vádoló értelme. Miért bántják?

A nehéz háziparaszt, aki szobacseléddé avanzsált, napokon át az ajtó előtt lábatlankodott, begyében valami nyugtalan méreggel. Egyszer aztán, mikor idétlen dereka felborított egy széket, kiesett szájából a méltatlankodás:

– Mer ránk jár a rúd, hát hogy kapálni menjünk. Kéne a rüheseknek! Hízik a szívük, hogy leszakadt az istálló és a tehén ott döglött.

És kiteregette plasztikus szóval a falu kárörömét. Hogy utolsó egy fajta a paraszt mostanság. Ha módos, ha szegény, büdös az mindenképpen uraival szemben. Hol röhög, hol hunyorog. Arasznyi telkén állva, a maga eszkabálta padon ülve megröhögi a zsakett libegő szárnyait, a magas sarkú félcipőt, hunyorog a programbeszéden, a bérlő fáinak sima borotváltságán, az úri észjáráson. Emberség csak akkor van benne, ha nincs úri szálka a szemében, a ragyás mindenit!

– Én senkit se bántottam – védekezett a bárónő.

– Nem is kell nekik a bántás, megsértődnek azok, méltóságos bárónő, már anélkül is. Régen vannak már megsértődve. Jó pár száz esztendeje.

Úgy volt, ahogy az öreg mondta. Hiába kezdte velük a bárónő a baráti szóbaállást, késedelmes dolognak tekintették. Az asszonynép az orcája szép fehérsége miatt még hagyján-szívességgel viszonozta, a férfija csak hunyorgott, és fullánkos gúnnyal tárgyalta meg az egyveledési szándékot kapálás közben. Sunyi kibic módra vigyorogtak a kastély tornyosuló baleseteire, egy szalmaszálat félre nem raktak volna végzete felé támolygó útjából. Káposztamag helyett burjánmagot adtak el a bárónőnek, s káposzta helyett csúfos dudva ütötte fel a fejét a nagyház tövében. A zsivány nem tudódott ki a nagy összetartásban. A lerogyott istállóhoz kőmívest hívott a bárónő, vasárnap, veresbor után beejtették a meszes gödörbe. Volt a községben még egy-két telek, amely régi jusson napszámmal tartozott a kúriának.

Az öreg mindenes lement hozzájuk, hogy felújítsa a betáblázott kötelességeket. A szolgálmány telkesek komolyat törültek bajuszukon a hívó szóra.

– Megyünk, persze, hogy megyünk – mosolygott az egyik nagyokos – de itt van-e már a landrer, mer gyalog nem illik a kastélyba menni. Tudjuk az illemet. Ha tróger vagy ottan, te is tudhatnád.

– Kukoricáztok – fenyegette őket a mindenes. Hazament nagy keserűen és a bárónőnek a pert ajánlotta. Meg kell mutatni nekik. Rá kell szorítani őket. Hadd dolgozzák meg a kertet, pénzt lehetne belőle csinálni.

– Minek az? – rázta a fejét a bárónő, és vértelenül, szelíden az Istennel biztatgatta a parasztot, majd az megsegíti őket. Meg-é – fitymálódott az öreg keserű szájízzel, és tömpe ujjával egy keveset az ég felé bökött. – Úgy látom, mással vannak ott elfoglalva.

– Hát akkor ülünk egyet – mondta magának befejezésül, és törődötten leült a kőpadra.

– Miért ez a nagy gyűlölség? – kérdezte elbúsulva a bárónő. – Hiszen nem vétettem nekik.

A szívében melegek és hidegek gyülekeztek, eloszlottak, jöttek, elmentek, s kongó ürességet hagytak hátra. A bariton szavú doktor árnyéka is át-átszaladt a szíve falán. Hej, de úri-nyomtalanul ment el az az ember! Látta nyakkendője selymét, alul karjának kékes havát, s mellette magát meztelen kebellel az ágyon. Írás, üdvözlet, néhány sor se jött tőle, hogy né, te messzi, csendes nő, megragadtál kissé az agyamban.

Karácsonykor lement a templomba. A kegyúri főhely karos üléssel várta, de ő egy félig üres padba helyezkedett el. A káplán szelíd prédikációt mondott a testvériségről, a szenvedésről, utána az orgona himnuszt orgonált, ősrégit, felemelőt. A kórus rácsa mögül férfi hangja röpült a magasba, és meleg remegéssel töltötte meg a meszelt istenhajlékot. Az emberek vastag ujjasban, az asszonyok berlini kendőben csavargatták arra a fejöket, aztán osonó pillantásuk ráhullott józanul a lányra, aki lehajtott fővel imádkozott.

– Beült a publikumhoz – kajánkodtak a szívet érintő orgona dacára. És a bárónő lelkében zavaros szeretet rügyezett fel az emberiség iránt. A templom udvarán lehajolt egy kis parasztgyerekhez, s a kendőgomolyag hagyta kis résen szent csókot lehelt be a gyermek arcába.

A karácsony felett nagy ború sötétlett. A jég elsodorta volt még azelőtt a folyó hídját, a városból nem hoztak rizset, mákot, petróleumot és miligyertyát: a lány letette az újságját, nézte a rászakadó sötétséget, s várta türelmesen, hogy az öreg zsellér felcsoszogjon a faluból hozott petróleummal és kölcsönliszttel. Mert a falu kéményei bodrosan pipáltak, az ablakokból dús fényű lámpák világítottak ki, volt nekik mindenük, beszakadhatott tízszer a híd: a csecsemők tejberizset ettek, az asszonyok kalácsot faltak, az istállók kilincsén miligyertya csepegett. Csak a bárónőnek üzenték, hogy ha kell, jöjjön érte, és kérjen.

És a bárónő, mikor már nagyon vakította a sötétség, lement a legrosszabbhoz, a legüzengetőbbhöz, és kért. Sötét alakjától, ahogy besuhant a házba, ijedten lobbant föl a lámpa lángja. Elhárította fejéről a komor fátyolszövetet, és feléjük nyújtotta világító kezét: adjatok hát, jó emberek. Pulykavörös lett a főparaszt, és elpityeregte magát töredelmesen a felesége, hogy: de má ilyen szégyen. Komiszságuk a kinyújtott kéz láttán lelküket facsarta, emberségüket kergette fölfelé a mélyből. És a bárónő csak tartotta szoborkezét:

– Eljöttem, jó emberek, mert tetszett nektek, .hogy én jöjjek. Adjatok.

Bőgésbe kezdett az asszony. Megrendültek a gyerekek, s a paraszt kilopta magát az udvarra, befordult az istállóba, s ott a vasvillával ráhúzott az ökör hátára. Csak azután jött rá az igazság:

– Nagyobb ökör vagyok én, mint tik – morogta elszégyenülten, lehordván magát még igen sok állatnévvel.

Jött aztán szűkmarkú ígérettel a tavasz, dologtalanul a nyár és soványan az ősz. A plébános hozott időnkint némi egyházi vigaszt, némi hitelt is a városi szövetkezettől, ősz végén barátságos meghívást is atyafias famíliáktól a további árvaság ellen. A lány meghatva köszönte az emberséges cselekedetet, de a meghívásra csak szelíden rázta a fejét. Minek az? Nem akar senkinek terhére lenni, itt fogja leélni apái házában, ami még hátra van. A kastélyt nem hagyja el.

– Kísértet jár a kastélyban – mondták az átvonuló idegen szekeresek, ha gyertyalánggal a bárónő éjnek idején elhaladt az ablakok mellett.

...És egy nyári éjszaka – a nap kiszívta a földi nedveket és recsegővé szárította a tárgyakat – veres fények sugárzottak ki a kastély tömbjéből. A község felnyüzsgött, a harang belekondult az éjszakába, a nagyház ablakán lángok lebbentek ki, felcikkantak a magasba, és végigfutottak a borzas zsindelytető elvékonyult zsindelylemezein. Tűz!, tűz! – mondták a parasztok a szilaj lángtenger láttán, és gatyásan, mozdulatlan karokkal ácsorogtak a rengeteg, zajló pusztulás tövében. Arcukat kajánná pingálta az infernó fénye, s csak akkor eredtek futásnak vödrökért, amikor a süvöltő elem szikráit a falu felé szórta, hogy megvédjék a maguk tulajdonát. Hajnalban mégis mást gondoltak, szerszámot kaptak, és nekiestek a kormos kastélymaradványoknak. Buzgón döngették a meztelen falakat. Úgy illett, hogy segédkezzenek.

Ahogy aléltan bukdácsolt meztelen lábakkal a bömbölő tűzben, az eltorlaszolt szobákban a bárónő, valaki a magasba emelte és a karjára fektette. A fény elmúlott, az üvöltés elhalt körülötte, és ő lecsukta fáradt szemét. Kemény derékaljon töltött ismeretlen időket, idegen fedél alatt, önmagától is távol. Ha a szemét néha felnyitotta, patkós csizmára esett a tekintete, alacsony almáriomra, üvegburás szentre, gyógyító mosolyra. Ágya mellett fényezett széken jóságos tyúkleves illatozott. Parasztarcok hajoltak feléje, amiknek kérges takarója mögül emberi melegség pislogott elő. Hallgatták a lélegzetét és vigyázva elcsoszogtak, mert a szó kóklersége nem adatott meg nekik, és a hallgatásban fejezték ki roppant kevés mondanivalóikat. A nehéz csendet csak az orvos zavarta meg biztató fecsegéssel, ízetlen, jószívű mókával.

Az ősz hervadása beillatozott a tiszta ablakon. A fűrészmalomból szalagos ingeket, finom harisnyákat hozott az ember. A lány fölkelt, és a parasztasszony kitámogatta az udvarra. Ekék, boronák, sáros szekerek között nagy termetű ökrök várakoztak, és a színből, vállán kurta nyelű ostorral kilépett a legény.

– Adjon Isten! – köszöntötte a bárónőt kalapemelve. Kiléptek a kapun, a bárónő bágyadt mosollyal emelte fel a fejét, és a csipkés, anilines, faragott szemöldökfán hosszan betűzgette a vésett írást:

,,Ezt a Házat öreg Mackó Makk András meg a Fija építették saját kezök Munkájával. Áldja Az Úr Jöttöd Mented.”

A bárónő leemelte szemét az írásról, és a legényre nézett. Megszúrta a szívét az a Mackó Makk András szó. Nézte a legényt múltba kémlelő szemekkel, és kezét tétován a mellére tette. Kinyílt a szája, és szólni akart.

– Szép ősz ígérkezik – mondta a legény tisztelettel, és az égre nézett.

A sápadt öreg lány is fölnézett az égre. A kék mennybolton bárányfelhők úsztak. Völgyek és gyümölcsös lankák érett szaga kóválygott a levegőben. A szíve hirtelen húzni kezdte oda, a kastély felé. Meg is indult, és sebesen neki is lendült volna, ha bírta volna egészséggel. A legény és az asszony zavartan lépegettek mögötte. Emberek jöttek szemközt, és a csendes menet láttán elkapták a fejüket. Csendes volt már az ő arcuk is.

A bárónőből kihűlt majdnem minden melege a szívnek, amikor a kapu előtt megállott. Nekidőlt az oszlopnak, és nézte a csapást, nézte végtelen árván és boldogtalanul. Vége volt mindennek, meghalt a kastély, lehasalt az őszi esővízbe, nem volt benne már élet. Mint enyésző dög fetrengett a dombon.

A parasztasszony keszkenőt nyomott a szeméhez, a legény a homlokára tolta a kalapját. A bárónő hosszú percekig állott ott sárgán, mozdulatlan lábbal, szótlanul, mintha a szíve megmeredt volna bús kastélytalansága láttán.

– Mi lesz most? – kérdezte hosszú idő múlva halkan magától?

– Mi lesz velem? – nyöszörögte hangosabban, és dermedésbe hökkent szemmel nézett a kísérőire.

Aztán csend volt. Fölöttük a füves tetejű kapuoszlopon veréb ugrált. Legifjabb Mackó Makk András – ama Makk András unokája – megnógatta magát és előbbre döfődött. Kinyílott kínlódva a szája:

– Ez már meggebedt végleg – mondta haragosan, és izgalmában hirtelen, köpött egyet. – Ezen már a szentséges Szűz Mária sem segít.

Nehezen szuszogott utána, és pihent egyet. Szeretett volna máshol lenni, vagy ha itt volt már, valami okosat mondani.

– Volna egy tiszteletteljes szavam – kezdte újra. Várt, s mikor a bárónő magából kiszállva élettelenül ránézett, sebtiben, vakmerően kirukkolt vele:

– Ez már nem ér pénzt. Föl kéne szántani az egész mindenséget. Legelőnek vagy főzelékkertnek is többet hoz.

Mégis merész, ítéletes szó volt. Az öreg lánynak kitágult a szeme és megrezzent. A porló kőcímerről koronás keselyű sandított felé. A lelkében alvó bandérium szilajodott meg, meghalt apák hideg, néma zászlóalja vonult tova, és a legvégén gyászos hintóban egy fagyos, komor asszony: a Családi Hagyomány. És ahogy sújtó tekintettel lelke hídján elhaladt a menet és az őszi felhők felé vette útját, a maradék gyermek fáradt, öreg kezét utánok nyújtotta:

– Nem engedem – kiáltotta –, nem engedem! A fiatal paraszt vonogatta a vállát:

– Akkor nem szóltam semmit.

– Ötszáz évig születtünk, éltünk és haltunk benne. Csak úgy felszántani? Hogy a marhátok legeljen rajta?

Égő szemmel nézett le a falura és megindult.

Mégis úgy volt, hogy semmi se használt. Jött a bank és jött az építész. Mosolyogtak, megfordultak és elmentek. Jött még egy-két vonagló esztendő, egyik ősszel aztán elkezdték szántani a kastélydombot. Egész testsúlyával nyomta az ekét ama sóval lepuffantott Medve Makk András verítékes fajtája. Nehezen szakadt a föld kérge, lihegett ökör és ember a kemény földhullám meredekén. Az őszi nap hervadtan borult rájuk, távol egy kertben szilvaszedés folyt, lányok énekelgettek. A kastélyszántó legény kiakasztotta az ekét a földből, megállította az ökröket, és elővette lakkos dohányszelencéjét.

TÜCSÖK ÉS HANGYA

A bokrok homályából hatalmas ásítás hallatszott. A hosszú ember, aki a fecskék elegáns fehér mellényét és acélkék zsakettjét gusztálgatta, bekémlelt a homályba. Egy sávos nadrágot látott, és alatta a két kedélyes lábszárat: az egyiken papagájzöld, a másikon Van Dyck-barna harisnya lógott.

– Keh... keh... – köhécselte a hosszú ember a bokrok homálya felé. – Ön ábrándozik ott, tisztelt honpolgár...

– Tévedés, jó uram – jelezte a bokorból egy higgadt bariton –, én egy szakácskönyvet olvasok... Javított, háború utáni kiadás... A legizgalmasabb fejezetnél tartok... Mi a véleménye Önnek a pulykasültről?

A hosszú ember leemelte kiszáradt karját a pad támlájáról, és egy kósza mozdulat után a térdére hullatta.

– Öt százalék cukor van a vizeletemben, kedvesem. Nemigen foglalkozom már pulykasültekkel... Valamikor Derblay Philipet és Hamletet játszottam... És maga?

– Én? Népséget, katonaságot... – hangzott a bokorból a felvilágosítás.

– Keh... keh... – mondta a hosszú ember, aki Derblayt játszotta valamikor –, mindenki játszik valamit.

– Jó mondás, Derblay úr, megjegyzem magamnak.

– Gyűjti az ilyen mondásokat? – kérdezte a másik bágyadt érdeklődéssel.

– Hová gondol, jó uram? Én semmit sem gyűjtök.

– Kérdem Öntől, minek gyűjteni, ha a végén keh... keh... úgyis mindent kiköhög magából az ember.

Derblay melankolikusan megrázta a fejét.

– Szóval maga... – próbálta láthatatlan szomszédját definiálni.

– Úgy van, nevem: tücsök. Nyáron cirpelek, télen rendszerint elvisz az ördög – és tiszteltetem a derék hangyákat.

– Átadom nekik – köhécselte a sovány ember.

– Ön hangya?

– Úgy rémlik, nem vagyok az.

A Van Dyck-fuszeklis ismeretlen előmászott a bokrok alól. Mutatóujját betette a nyitott szakácskönyv sarkába, odalépett a padhoz és meghajtotta magát.

– Himmel vagyok. Himmel Antal, égi származás. Leülhetek?

– Keh – bólintott a másik. – Foglalkozása?

– Társadalmi és gazdasági túlprodukció. Kijöttem ide egy kicsit májust szippantani. Odabenn sok a butaság, a kiadó női szív és a vérbaj. Ha innen néz a városba az ember, festői perspektívát kap. Vegye csak szemügyre Philip úr...

A platánok között templomtornyok látszottak, amelyek csüggedten mutattak az égre. Gyárkémények, amelyek jóllakottan böffentettek, karcsú csípőjű kupolák, amelyek átszúrták a naplementében vörhenylő füstzászlókat és az ózondús éterben a banktőkét képviselték. Odalátszott a fegyintézet is tömör kockájával, amely ráborult a csirketolvajokra, magzatelhajtókra és a magántulajdon harmonikus rendjének egyéb ellenfeleire. Odalátszottak a színházak magas zsinórpadlásai, amelyekre felkötötte magát az irodalom.

Szótlanul pislogtak át a platánágakon. Az, aki Derblay Philipet és Hamletet alakította, ügyetlenül sercintett egyet. Himmel énekelni kezdett:

Itt a szép tavasz megint,

A mezőn, hegytetőn édes öröm int...

Himmelnek tűrhető baritonja volt, egy rendőr felfigyelt rá, és szaglászva, lezser ellipszisben közeledett.

– Ismertem egyszer egy rendőrt, aki Szent Istvánkor fejbe vert egy bankigazgatót – jegyezte meg Himmel minden összefüggés nélkül.

– Keh – mondta a hosszú ember –, gondolkozott ön már a lét értelmén?

Himmel savanyúan csettintett. A lét ér-tel-mén? ... Nos, lássuk csak? ... A teológia csinos dolgokat mond róla. Mit mond ezzel szemben a társadalom? ... Figyelem... A dolog ott kezdődik, hogy télen, ő, Himmel Antal előfizetett egy félliter tejre. Az illető tehén néhány hét múlva lepasszolt és meghalt. Más tejforrás után kellett néznie. Akadt volna, de azt mondták: szíveskedjék az előfizetést előre lepengetni. A tejszállítmányok tehát elmaradtak. Erre elment az Általános Virsliművek R.T. igazgatójához, aki tizenkilenc tavaszán annak a határozott véleményének adott kifejezést, hogy a kapitalizmus megdöglött és megkérdezte tőle, hogyan lehetne... mondjuk... belépni... izé... a pártba... Igen, felkereste ezt az embert, mert azt hallotta, hogy a virsliművek lóosztályában megüresedett valami állás... „Ááá tisztelt barátom... maga az... Na üljön csak le, azonnal rendelkezésére állok, csak telefonálok.” Rózsaszínű malacképe van egészséges agyarakkal, ott ül az íróasztal szélén, felső zsebéből félméternyire kicsüng egy tarka selyemkendő és telefonál. „Heló... heló... szóljon csak a szakácsnénak, hogy vezesse oda őket a telefonhoz... Igen, a Fránszóát is meg a Máriánt is... Úgy, ott vannak már? Heló Fránszoá... heló Márián... á, ti csibészek... hát felkeltetek már? Megittátok a délutáni tejecskét? Igen? Na jól van Ihr nalunken... nagyon jól van... Wau wau, nagyon jól van... És most szépen felvenni a köpenyecskét és szépen kimenni a napocskára... Wau wau! Wau wau? Miért ugat ez a virsligazgató, amikor a gyermekeivel társalog? – Ön példás családapa, tisztelt uram. – Á dehogy – legyint derűsen a szivarjával –, ezek a kutyáim voltak. – Több kutyája van? – Csak kettő. – És mennyi tejet fogyasztanak naponta? – Fránszoá az egy haszontalan fráter, mindössze másfél litret. Márián kettőt is. De ő viszont csak szűrve szereti...

...Himmel nagyot ásított. A zsebéből elővett egy étlapot.

– A közelben van egy barátságos kifőzés – jegyezte meg –, leakasztottam az ajtajáról az étlapot. Savanyú tüdőt adnak ma gombóccal. Futja magának egy tétel savanyú tüdőre?

Megszámlálták a garasaikat, aztán betértek a vendéglőbe, és Himmel megrendelte a savanyú tüdőt, citrommal. A citromot becsavarta a sötét pépbe, és az üres héjat a társa orra alá tartotta.

– Tudja, mit ábrázol ez? Látja, ez mi vagyunk. – Belecsavarta a tartármártásukba...

Pofazacskói megdagadtak, ádámcsutkája hevesen ugrándozott.

– Aztán még csodálkoznak.. Ezelőtt öt évvel egy vagonban, amelyben rühes lovakat szállítottak a front mögé, hazahozták földi maradványaimat. Itt a pályaudvar közelében, egy szemétrakáson kiöntötték... Pofa kell ehhez, jó uram, így elhullatni az embert, mint egy meggebedt lovat...

– Keh... – jegyezte meg a sovány ember.

A savanyú tüdő után visszakullogtak a város felé. Az utcakereszteződésnél egy rendőr újra feléjük szagolt.

– Amint látom – vélte Himmel –, a polgári társadalom nyugtalankodik a külsőnk miatt.

– Valóban – hagyta helyben a másik –, a maga harisnyái kissé rontják itt az összhangot.

– Kilencszáztizenhatban – mondta könnyedén viszszafordítva a fejét –, felrobbantottam egy hidat Zsuravno galíciai községben. Tudja, ugye, hogyan megy egy ilyen robbantás. Félkiló dinamit, négy halott és tizennyolc sebesült. Arra robog egy főherceg, leszáll az autóból, Seine Kaiserliche Hochheit lasst sich die Sache erzahlen, hozzám lép, és egy ezüst tallért akaszt a mellkasomra. Brav, nagyon brav... Múlnak a hónapok, múlnak az évek, a cseresznyefák néhányszor kivirágzanak, a szomorúfüzek elhullatják lombjaikat, trárá, trárá, a háborút lefújják, az emberek boldogan rohannak haza, a vasúti kocsi ablakáról útközben lelopják a bőrszíjat, hazaviszik borotvát fenni vagy gyereket fenekelni... elég az hozzá, hogy egy este, ahogy hazafelé kormányozom lépteimet, látom, hogy az egyik utcasarkon harisnyát árulnak. Nagy garmada harisnya feküdt egy felfordított ládán, jótékony távolságban az utcai villanylángtól. Odalépek a harisnyakazalhoz, a félhomályban kiválasztok néhány párat és kifizetem. Ezüstben. Az ezüstnek, amint bizonyára értesült róla, nagy most a kelendősége. Másnap reggel beállít hozzám a kalmár egy policmannal. Vissza a harisnyákkal – kotkodácsolja izgatottan –, vissza a harisnyáimmal.

– Miért? – vetem fel a kérdést elég barátságosan.

– Miért? – tajtékzik a kalmár. – Hagyjuk a tudakozódó irodát, galambom. Rendőr úr, szíveskedjék neki felmutatni a bűnjelet.

A policman a zsebébe nyúl, és kiemeli az ezüstöt, amellyel előző este a harisnyákat fizettem. Megforgatja az orrom alatt.

– Hol szerezte?

– Galíciában, balra egy folyóparton – adom meg barátságosan a felvilágosítást.

– Jó vicc – vakkantja bele a kereskedő.

– Na, gyerünk odább: kik a bűntársai?

– Mindössze néhány tábornok...

– Mi az, hogy tábornok – mondja a rendőr gyanút fogva –, viselje magát tisztességesen és a kérdésre feleljen. Na. Érti? Hogyan jutott ehhez a micsodához?

– Felrobbantottam egy hidat, megöltem egy féltucat családapát a permi kormányzóságból, és szerencsétlenné tettem néhány Volga menti öregasszonyt. Ezért kaptam.

A policman tovább forgatja az ezüstöt az orrom alatt.

– Szóval ez a bűnjel magától származik.

– Ez bűnjel? – kérdem feltarajló méltatlankodással. – Egy ezüst vitézségi érem Önnek bűnjel?

– Most felvesszük a jegyzőkönyvet – így a policman, és zsebrerakja az ezüstöt.

– Ez bűnjel? – álmélkodom én. – Amit egy Habsburg-Lotharingiai aranygyapjas főherceg adott nekem a haza megbízásából? Egy ezüst vitézségi érem Önnek bűnjel?

A zsibárus pulykavörösen hahotázik. – Ehezüst? Azt mondja, hogy ehezüst?

– Hogyan? – mondom megütődve. – Önök kételkedni bátorkodnak benne?

– Nem ezüst – szól a rendőr szigorúan, de objektíven. – Benn voltak vele az ékszerésznél, az rácsepegtetett valami folyadékot, s akkor kitudódott.

– Kizárt dolog – jegyzem meg nyugodtan.

– Rendőr úr – kezdi megint az üvöltést a harisnyaüzér –, mutassa fel neki még egyszer a bűnjelet.

A rendőr felmutatta a bűnjelet. A választóvíz helyén kis zöld színű marás látszott.

– Egy pillanatra – szólok a rendőrnek, és egy pléhdobozból, amelyben a radírgumimat, elszakadt óraláncomat, képes levelezőlapjaimat és más értéktárgyaimat őrzöm, kiveszem a régi hadsereg hivatalos közlönyét, és diadalmas testtartással odamutatom a rendőrnek. A hivatalos orgánum, íme, legfelsőbb kézirat formájában, tehát a legszavahihetőbb módon ezüstnek nyilvánítja a szóban forgó érmet. Ilyen lesújtó bizonyítékokkal szemben ugyebár nevetségesen semmivé foszlik egy közönséges órásmester állítása.

– És a választóvíz? – kérdi kacérul az emberem, és újra hahotázni készül.

– És a legfelső kézirat?

– A választóvíz nem hazudik.

– Rendőr úr, tetszik ezt hallani? Hát a királyok talán hazudnak?

– Ssst! – rezzen föl a rendőr. – Ezért újabb jegyzőkönyvet kell felvennem.

– Azt kérdeztem, kérem, hogy hazudnak a királyok? Igen vagy nem?

– Nnna! – jelenti ki az emberem, és hüvelykujjával megnyomkodja kissé az orrát.

– Ezt tévedésnek kell minősítenem. A királyok tisztességtudó emberek... Esküt tesznek az alkotmányra, népeiket boldoggá igyekeznek tenni, satöbbi . ..

– Lárifári – legyint a kalmár. – Gyerünk vissza a harisnyákkal.

– Nem lehet – véli a rendőr –, azokat is lefoglaltam.

– Nos, Derblay úr, rövid leszek. A törvényszék nem osztotta a királyokról kifejtett véleményemet, és két hónapi fogházra ítélt... Észrevételek elfogadtatnak.

A sovány ember jóízűen köhécselt.

– Mit óhajt ezzel mondani, tisztelt Tücsök úr? Végre is a haza meg a társadalom nem azért adományozta magának a tallért, hogy pamutharisnyába invesztálja. És mondja csak, annak az éremnek nem volt füle?

– Volt. De lereszeltem. Remélem egyetért velem abban, hogy ehhez jogom volt. Hol lappang itt a paragrafus? Hol itt a csalás? Miért súlyosbító körülmény, hogy lereszeltem az érem fülét? És kérdem Öntől, aki Derblayt és Hamletet játszotta és immár 6% cukor van a vizeletében, ki csalt itt valójában, és kit csaltak meg? Erre feleljen. Éjfél felé járt az idő. A sovány ember megállott egy elhanyagolt kerítésű kert előtt, és hátrafelé intett a kezével.

– Na, itt szoktam aludni... Szolgája, barátom. És gondolkozzék a lét értelmén...

Hímmel a puha keréknyomok között elindult a vasúti híd felé.

Tavaszi eső esett a nyakába.

– A lét értelme? – tűnődött hangosan. – A pesszimisták azt kérdik: hát van a bolhának értelme? Kievickél a petéből, ide-oda ugrál a fehérnemű alatt, aztán jön egy hüvelykujj és szétlapítja. Igen, egy jó kövér hüvelykujj... De hát ne érezd magad bolhának! Ne ugrálj a más inge alatt! Ki a szabad levegőre! Ne hagyd magad szétnyomni! Úgy bizony! Lám, Himmel Antal szabad pilóta. Himmel Antal ma jött ki a fogházból, és nem hagyja magát könynyedén agyonpattantani...

ECCE GÖLÖNCSÉR!

A steppén ólmos szürkeség feküdt, de a keleti ég alján már halvány derűben fürdöttek a felhők. Hartwitz, aki az előbb riadt fel álmából, hasonfekve feszült figyelemmel vizsgálgatta a fagyalcserjék végén neszelő gyanús kontúrokat. Néhány másodperc múlva szétnyílt mellette egy bokor, és négy izzó rubinkarika meredt rá fenyegetően. Hartwitz nyugodtan felemelte a mellette heverő bogos husángot, megforgatta a feje fölött, és egy hirtelen mozdulattal az árnyak közé hajította.

A reccsenésre Gölöncsér is felébredt. Felnyitotta a szemeit – álmodozó, búzavirágkék szemei voltak –, fölnézett a hajnalodó ázsiai égre, és finom tenyerével végigsimogatta horpadt hasát.

– Azt hiszem, csak hiénák – mondta a bécsi néprajzi múzeum adjunktusa egykedvűen. – Valószínűleg reggelizni jöttek.

A fejével a cserjék felé intett, aztán lassan kipólyálta üszkösödő lábfejét vidrabőr bocskorából, és óvatosan bekente kecskefaggyúval. Nagy, csúnya sebe volt, még Turkesztánban szerezte, amikor éjnek idején Gölöncsérrel és Sáfránekkel átlépte a hadifogolytábor drótsövényét.

– Allons – mondta Gölöncsér, és kinyújtotta elegánsan hosszú lábszárait, hogy a hortyogó Sáfráneket egy barátságos rúgással a hajnalhasadásra figyelmeztesse. Sáfránek úgy feküdt a száraz avaron avas, csimbókos prémjeiben, mint egy döglött birka. Ázsia végtelen szívében, Afganisztán hiénazajos homokbuckáin e pillanatban arról álmodott, hogy vadonatúj, terebélyes cirokseprővel Turócszentmártonban a járdát sepregeti. Szőrpamatos piszkos arculatán elégedett mosoly játszadozott a finom cirokseprő láttán.

– Gyerünk, titkár úr – szólott rá Gölöncsér sürgetően.

Hartwitz hozzákúszott, és bogarat dugott az orrába. Sáfránek csattanó prüszköléssel ébredt, és kábultan nézett körül. De konstatálván, hogy hajnal van és Ázsiában van, keresztet vetett, gépiesen belenyúlt a tarsolyába, kihalászta a prizmás messzelátót, és felmászott szótlanul egy fára. A kukkert a szeméhez nyomta, és sietve nekimeredt a bozontos síkságnak. Olyan volt a fa tetején, mint egy idomított gorilla, csupa szőr és majdnem semmi Sáfránek.

Gölöncsér is feltápászkodott. Valahonnan, egy bizonytalan bőrtokból, három vasdarabot vett elő, három rozsdás lőcsvasat, egy követ gurított maga mellé, és ásítozva, szótlanul munkához látott.

– Emlékszik arra a berbécsaprólékra – kérdezte Hartwitz hirtelen –, amit akkor Teheránban felejtettünk?

– Berbécsaprólék árpakásával – bólintott Gölöncsér.

– Néhány év előtt a gyűjteményemből ellopták egyik legértékesebb papirustekercsemet. S mégis ezt a berbécsaprólékot tekintem életem legfájóbb veszteségének – sóhajtotta Hartwitz őszinte sajnálkozással. – Pedig akkor a fegyverünk is ott maradt. Az összes feljegyzéseimmel.

A lábát gondosan visszapakolta bocskorába, és hanyattfekve sápadt arcát az égnek fordította.

Sokáig hallgattak. Gölöncsér a vasakat élesítette. Hartwitz elgondolkozva nézte a felhők szeszélyes játékát.

– Karthnerstrasse? – kérdezte később Gölöncsér mosolyogva.

– Nem – felelte az adjunktus, és ő is mosolygott – Stubenring Etnográfiai szakosztály.

– Kicsit messze vagyunk tőle... A Karthnerstrassén egy zeneműkereskedésben egyszer egy nőt láttam zongorázni...

Hartwitz felemelkedett.

– Hogy messzi vagyunk tőle? Kabultól Pendzsábig mondjuk négy hónap. Onnan a Hindus folyó mentén le az Arab-tengerig megint négy. Összesen nyolc. Egy hajó és Bécsben vagyunk,

– Gondolja, tanár úr? Mert a Kaspi-tengertől idáig huszonhat hónapig tartott az út.

– Megengedem – bólintott a néprajzi .múzeum adjunktusa –, de ne felejtse el: Perzsiában beható etnográfiai megfigyeléseket foganatosítottunk... Faji sajátságok tanulmányozása... Társadalmi, erkölcsi és vallási viszonyok...

– És az ásatások... – hunyorított Gölöncsér. Hidegen mosolygott, és a keze alatt a kövön fehéren csillogott a titokzatos vasdarab kiköszörült éle.

– Igen – mondta Hartwitz komolyan –, hatalmas munkát fogok írni az urál-altájiakról. Az összehasonlító nyelvészet megint elgaloppírozta magát. Minden kétséget kizáró adataim vannak arról, hogy a karacsáiak és dungánok nem ugyanazon nyelvcsalád leszármazottai... Különben bizonyára emlékszik még arra a kurdra, akitől ezt a nadrágot örököltem...

A fejük felett hirtelen megreccsent valami. A következő pillanatban Sáfránek – akit a lombok között elnyomott az álom – lepotyogott a fáról, és az adjunktus lábai elé gurult. Az időt esés közben, úgy látszik, hasznosan töltötte, mert már négykézláb módjában állott jelenteni, hogy – porfelhő...

Gölöncsér felugrott. A távcsövet a szeméhez kapta, és gyors mozdulattal körülvillant a steppén. Kelet felé, talán kétezer lépésnyire vékony porfelhő gomolygott. Gölöncsér mozdulatlanul, feszült figyelemmel kémlelte.

– Lovas karaván – állapította meg néhány másodpercnyi vizsgálódás után.

Hartwitznak felcsillogott a szeme:

– Létszám?

– Azonnal... Ha jól látom, négyen vannak... Nyugat felé tartanak... Négy ló, a negyedik gazdátlan... Gyerünk – intett aztán a kezével.

A néprajzi expedíció sietve felszedelközött, és a fagyalcserjék mentén gyors iramban északkelet felé vette útját; Hartwitz bicegve loholt előre, Sáfránek túlzott óvatosságból időnkint négykézlábra ereszkedett, és lompos kuvasz módjára kullogott az adjunktus mögött. Gölöncsér, hogy a karaván útirányát ellenőrizze, néhányszor kikémlelt kukkerjével a bokrok mögül a forró napfényben vibráló síkságra.

– A negyedik lovon nem lát valami villásreggelit? – érdeklődött Hartwitz lihegve.

– Valami tömlőfélét látok – felelte Gölöncsér határozatlanul.

– Néprajzi ismereteimre támaszkodva a tömlőben csak villásreggelit tudok feltételezni – jelentette ki Hartwitz határozottan. – Mi a véleménye?

– Vigyázat – jelezte Gölöncsér, és hirtelen egy homokvájásba vetette magát. A másik kettő lihegve követte.

A cserjés szélén voltak, amelyet kanyarogva érintett a keskeny, alig taposott kabuli út.

Hartwitz és Sáfránek lelapultak a homoküregben és lehunyták a szemüket. A lovasok csendes lépésben közeledtek. A menet élén egy öreg, elszikkadt afgán baktatott, mögötte valami asszonyféle, és hátul valami hosszú csövű, avult puskával a nyakában egy kutató tekintetű nyurga afgán suhanc. A menet végén kocogott a gazdátlan ló, és a hátán valóban ügyetlen formájú, hosszúkás háncstömlő himbálózott. A Gölöncsér éles tekintete lopva az afgán puskáját mustrálgatta. Ócska, elültöltő grúz kovapuska volt, az adott helyzetben teljesen veszélytelen.

A karaván eléjük ért. A puskás suhanc bizalmatlan, kémlelő pillantást vetett Gölöncsérre. De Gölöncsér barátságos köszöntéssel fogadta.

– Merre mentek? – kérdezte bizalomgerjesztő nyájassággal a fiatal afgán mellé lépve.

Az afgán nyugat felé mutatott:

– Látod... És ti?

– Kandahar felé.

– Rossz úton jártok – mondta az afgán.

Hartwitz és Sáfránek megdörzsölték a szemüket, és álmosan evickéltek ki a homokvájásból. Gölöncsér levette kucsmáját, és megvakarta a fejét.

– Aufpassen – fordult a társaihoz látható elkeseredéssel.

Sáfránek és Hartwitz a karaván mellé léptek. Az eltévesztett út miatt csalódott képet öltve szótlanul nézték a lovasokat. Hartwitz titokban egy futó pillantást vetett a tömlő felé.

Az afgán megsajnálta őket.

– Arra tartsatok... Ni...

Fölemelkedett, megfordult a nyergében, lassan fölemelte a karját és délkelet felé mutatott.

– Arra ott... És jó lesz, ha fegyvert szereztek. Erre most rablók garázdálkodnak.

Gölöncsér a zsebében marokra fogta a hegyes vasat. S amíg az afgán nyergében elfordulva a kandahari utat mutatta, Gölöncsér a vasat fürge mozdulattal bordái alá taszította. Az afgán csodálkozva fordult vissza, a fegyveréhez kapott, de meggondolta a dolgot, és szótlanul bukott le a lováról. Az adott jelre Sáfránek is munkához látott, és egy jól irányzott szúrással lefordította az asszonyt a nyeregből. Csak Hartwitznak támadt hosszabb nézeteltérése az öreg ázsiaival, aki sehogy sem látszott beleegyezni abba, hogy a tanár a hegyes vasat minden indoklás nélkül a hasába nyomja. A vitának Gölöncsér vetett véget azzal, hogy pengéjét beletaszította a méltatlankodó afgán ötödik és hatodik bordája közé.

Hartwitz elismerő fejbólintással adta tudtára Gölöncsérnek, hogy a szúrást elsőrendű kézimunkának tartja. Valóban elsőrendű teljesítmény volt. Két év előtt, mikor a perzsa határt átlépték, mozdulatai még bizonytalanok voltak és járatlanságról tanúskodtak. Akkor még habozott, és berbécstokányon alul nem adta. Ázsia kietlen homokbuckái azonban megtanították rá, hogy tudományos bonckés alá vegye az etnográfiai szempontból kisebb jelentőségű túrótulajdonosokat is. A túrótulajdonok gyakori felbukkanása Perzsia évezredes misztikumokkal berendezett pusztáin és Afganisztán végtelen rónáin a Gölöncsér képességeire és tudományos szenvedélyére szemmel láthatólag csiszoló hatással volt. Az utóbbi hónapokban néhány olyan túrótulajdonos bennszülött is kikerült kezdetleges, de hatásos műszere alól, akik nem annyira túrójukkal, mint inkább az óperzsa szentkönyvek sok ezer éves kiejtésére emlékeztető segélykiáltásukkal bilincselték le a tudományszomjas néprajzi expedíció tagjait.

Hartwitz most letérdelt az öreg ázsiai hullája mellé, hogy figyelmesen szemügyre vegye arcvonásait. És a ferdén metszett szemnyílásból, a járomcsont szokatlan görbületéből és a szakáll szőkés szőrzetéből nagy meglepődéssel állapította meg egy különös, afgán földön még nem tapasztalt keveredés jelenlétét.

– Halló, tanár úr – kiáltotta Gölöncsér a tömlő mellől, amelynek tartalmát éppen most puhatolta ki. – A bécsi egyetem Önnek az etnográfiai tévedésekből tanszéket fog állítani.

És savanykás mosollyal mutatott a háncstömlőben alvó csecsemőre.

– Porfelhő – jelentette ekkor Sáfránek sietve. Mögöttük a steppe szélén gyönge porfátyol lebegett.

Nem volt vesztegetni való idejük. A kéregtömlőt tartalmával együtt bedobták a cserjésbe, aztán sietve hozzáláttak a hullák eltakarításához, vagy amint az adjunktus szakszerűen szokta megjegyezni, a néprajzi ásatáshoz.

Alig telt bele néhány perc, már lovon ültek, és sebes galoppban vágtattak délkelet felé. Izzó hőség remegett a végtelen síkság homokja felett. A cserjék elmaradtak, s az irdatlan téren felperzselt kunyhók nyomai feketéllettek. Szótlanul, eltikkadva poroszkált az expedíció a távoli Kandahar felé, s a nap lebukott már, amikor a horizonton néhány szétszórt sárgalyiba boglyas sziluettje rajzolódott a szemük elé. Amikor a falu közelébe értek, Gölöncsér figyelmesen szemügyre vette a viskókat.

Az egyik mellett elaszott kecske bóbiskolt.

A következő pillanatban Gölöncsér és Sáfránek gyalogszerrel útban voltak az alvó afgán falu felé, és talán egy negyedóra sem múlt el, s futva érkeztek vissza hónuk alatt egy bödön túróval és egy alig megkezdett ürücombbal. Mögöttük a kecskés galyibábói hosszú lángnyelvek lobogtak fel az éjjeli szürkületbe.

– Gyerünk – rendelkezett Gölöncsér.

Egy vízér mentén sebes galoppban vágtattak tovább. Mikor aztán jókora távolságra értek az elhamvadt falutól, újra leszálltak lovaikról, hogy hozzálássanak egyszerű, de kissé oszlásnak indult vacsorájuk elfogyasztásához.

– Néprajzi szempontból mik a megfigyelései? – érdeklődött Hartwitz, ujjaival a bizonytalan tartalmú bödönben kotorászva.

– Arra a nevetséges álláspontra helyezkedtek, hogy e néprajzi leletek az ő tulajdonukat képezik, s hogy nincs jogunk elvinni. A tulajdonjogot azzal igyekeztek kimutatni, hogy az ürücombot ők már félig megették.

– A keleti afgánok fejlett erkölcsi érzéke. Ön persze műszerét az ötödik és hatodik borda között a bimbóvonalban...

– Nem – felelte Gölöncsér egyszerűen –, betömtük a szájukat, és rájuk gyújtottuk a vityillót.

Elkészültek a vacsorával, lovaik kötőfékjét csuklójukra hurkolták, és álmosan végigdőltek Afganisztán puha homokján. Másnap folytatták útjukat, útközben néhány ásatást eszközöltek még, őszire aztán beérkeztek Kandaharba, ahol szabad idejüket a bennszülöttek társadalmi viszonyainak tanulmányozására fordították. Egyik éjszakai tanulmányútjukon azonban tetten érték őket, Sáfráneket elfogták és karóba húzták, Gölöncsér pedig kucsma nélkül volt kénytelen búcsút mondani Kandaharnak az esős őszi éjszakában.

Meghűtötte magát és náthát kapott.

– Az interurbán – jelentette egy kisasszony. Gölöncsér a telefonhoz lépett és fölemelte a kagylót:

– Általános Légszabályozó Felügyelőség, Gölöncsér osztályvezető.

– Itt Hartwitz.

– Kolosszális – ámult bele a telefonba Gölöncsér. – Maga él?

– A legnagyobb mértékben. Bombayban felvett egy dán hajó és hazahozott. És Ön?

– Köszönöm. Norvég hajó.

– Hát ide figyeljen: jövő héten a Künstlerhalléban felolvasok...

– Az urál-altájiakról?

– Ott lesz?

– Éppen holnap indulok Bécsbe.

– Stopp. A viszontlátásra Gölöncsér.

Gölöncsér letette a kagylót, megnézte az óráját, vette a tavaszi felöltőjét, és derűs mosollyal lépett ki a májusi napfényben sütkérező utcára. Egy autóból valaki hódolatteljesen üdvözölte, a rendőr feszengve emelte sapkájához a kezét.

Ahogy elhaladt az egyik ház előtt, a kapualjból éktelen károgással nyesett szárnyú szarka ugrott ki az utcára, megállott, az aszfaltról sietve felkoppantott egy cseresznyemagot, és nagyokat lódulva, mint akinek múlhatatlan teendője van, nekivágott az utcának. – Fritzi –ordította valaki utána.

A kapualjból egy mérges ember rontott ki lélekszakadva, és botját a menekülő szarka után hajította.

– Ezt eltalálta – jegyezte meg Gölöncsér összeráncolt homlokkal, és rendreutasítóan mérte végig a szarka gazdáját.

A szarka tanácstalanul lógatta eltörött, vérző lábát, aztán csörögve bukfencezett tovább.

A gazdája kihívóan nézett Gölöncsérre:

– Mi köze hozzá?

Gölöncsér megfordult, és odaintette a rendőrt:

– Írja fel ezt a kultúrbestiát állatkínzásért – szólott felháborodva.

A rendőr elővette noteszét.

– Állatkínzás által elkövetett kihágás... Igenis. Gölöncsér szivarra gyújtott, megvetően végignézte az embert és a gesztenyefák árnyékában lassú léptekkel a park felé indult.

GALAMBOK

László pukkadozott haragjában, amikor a munkából hazajövet a házát meglátta. Állt és nézte az érthetetlen lyukat a két apró ablak alatt. Az asszony is –mint egy zacskó epe ha megreped – öntötte magából a mérget. Lényeges baj nem volt, de mégis ez történt: egy bivalyfogat, amely durumboló vashordókat hozott, nekieredt a lejtős úton, és puff!, belerontott a házba. A járomrúd alaposan megdöfte a falat, szétrepesztette az agyagtapasztást, és alatta szétfreccsentette a lécbordákat meg a deszkát. Itt már elállt a szusza, a bivalyfejek a falba ütődtek, nem engedték tovább. László lenézett a völgyi útkanyarulatra, hogy talán még utoléri a zsiványt egy kis megfojtás okából. Aztán keservesen pillantott újra a lyukra. A szívét megnyomta a dolog. Az ő háza, hát lehet azt, szabad azt úgy egyszerűen csak kilyukasztani? Aj, az atyaúrist... Se szó, se beszéd, hóna alatt az elemózsiás kendővel nekilódult a lejtőnek, és szinte fittyentett a szélben a sebessége, ahogy pattant nyílegyenesen a réten lefelé. Éjfél felé jött meg izzó haraggal, vért csepegő orral, de némi diadallal.

Napokig adott még dolgot az ügy. Negyednap este László beállított egy szál deszkával, egy csomag szeggel és ráadásul még valami kártérítési pénzzel is. Az ügy peres része ezzel el volt intézve. Vidám szájjal esett neki a lencsének, mind egy szemig bekebelezte, a tányéron maradt még egy kis barna lé, azt mutatóujjával félkörben felkanyarította, beszopta, elszítt egy cigarettát, és nagy megelégedéssel lefeküdt. Az asszony is hamarosan kilépett pamutszoknyájából, ifjú testén némi színes ruhamaradványokkal bemászott a lapos ágyba. Megenyhültek mind a ketten, és úgy határoztak, hogy hajnalban hozzákezdenek a reparációhoz.

A friss hajnalban aztán nagy passzióval hozzáláttak a munkához. Az agyagot egy rocska vízzel leöntötték, pelyvába meghengergették, fűrészeltek, szegeltek, tapasztottak és a tapasztást egy léc élével elsimították. Mikor elkészültek, az asszony bement a reggelihez, László nagy szívmelegséggel körüljárta a házat, a frissen vett ásót vizes ronggyal letisztította, kéken csiszolt lapját a világosságban néhányszor gyönyörködve megragyogtatta, a szöges pakkot egy gerenda mögé a színben gondosan eldugta, a kecskét kikötötte a zsenge fűre, és töprengve, tervezgetve ellézengett még egy darabig arasznyi telkén, amelyre most szívét, agyát, múltját, jövőjét összekoncentrálta. A reggeli leves szagos párája kicsapott az ajtón, boldogan belépett a házba, és hozzálátott az ételhez. A fél szemével nagyra becsülően nézegette a takaros asszonyt, aki egy friss törülközőbe kenyeret, szárazkolbászt, tojást, hagymát, cukros kávékonzervet csomagolt a számára, és a pléhibriket is kikészítette.

És László barátságosan elköszönvén, keményen, jó egyensúlyban elindult a telepre. Bizalmas és kötekedő köszöntéseket váltott az úton, és elégedetten gyalogolt a dombon felfelé. Egzisztenciájának lassan, de biztosan táguló térfogata jó hatással volt az érzéseire, feje tartására és a gondolataira. Elhatározta, hogy a munkásjólétiből kiváltja szombatra a ruhakartont az asszonynak. Maga előtt látta a langypiros kelmét a fehér babokkal, aztán a szíjgyártó lányát, amint már simogatja is a feleségén az elkészített blúz ráncait. Haladt, és a szeme barátságosan érintette örvendetes létének néma résztvevőit: a görbe fűzfákat, a poros árkokat, a zsindelytetőket, a távoli hegy lágy kontúrjait, a mocskos szőrű kutyákat és a zsíros fényű szántásokat. Harmincéves tagjaiban virgonc életerő bontakozott és vággyal gondolt a munkára, amely mögül kicsillogtak a létét megszilárdító eredmények. Mosoly lappangott az arca mögött, és ahogy ment rugalmasan, egy ismerős rendőr szólította:

– László, te, egy ember jött tőletek.

Egy heverő fatönkön, az őrház rácsa előtt, szürke arcú ember evett. Szétálló pofája és palacsintasapkája, melyet boglyassá dúlt az idő, lassú taktusban mozgott, ahogy rágta mélán a kenyeret. Sárszínű köpenye panyókásan lógott le róla az úti porba. Bűzös marhavagonok tartalma, kietlen országutak utasa, egy most kevert típus, egy bölccsé nyugodott arc, néma szemek, amiknek óceánoktól óceánokig tágult a perspektívája. Ült, evett, és nézett. László megállt, leparolázott a rendőrrel, és mellesleg az emberre sandított.

– Járt Orenburgban? – érdeklődött gyér figyelemmel, és nagy gonddal egy cigarettát sodort magának. Az idegen bólintott: járt ott is, másfelé is. Talán el is unta, mi? Hát aztán mi újság arra? Járnak rendesen a vonatok? Inkább szívességből kérdezősködött, ki is fogyott hamar a kérdésekből, előhúzta az óráját, összeigazította a rendőrével, és az ujjával meglökte a kalapját.

– Igaz, hogy a krumpli kilója húszezer rubel? – kérdezte már indulófélben az idegentől.

– Néha több is –felelte az elmosódottan a kenyere mögül.

– Nahát, ott egye meg a fene – nevetett László elköszönve. Útközben még eltűnődött a hallottakon, a fején röptében átsietett még az Orenburg szó, aztán hogy felért a tetőre s a ködréteg fölé látta vörhenyesen kiemelkedni a téglagyár kéményét, eliszkolt fejéből minden, és békésen poroszkált tovább. A telepre érve a blokkházban letette csomagját az ibrikkel, jelentkezett a felügyelőnél, aztán beállt az iparvágányba és tolni kezdte a csillét a raktár felé. Cseréppel telve gördítette vissza másodmagával a vasúti kocsikhoz. Egészséges, plasztikus mozdulatokba olvadt fel az elégedettsége, a társa lankadtan szuszogott a vaskocsi mögött, kényszeredett, panaszos mechanikája az osztályhelyzet állandó sebét mutogatta. A vagonoknál László lemaradt, hogy segítsen a berakásnál.

– Igazoltatják az embereket – újságolta neki Kalapos. – Négyet lakat alatt vittek el. Kezdődik a disznólkodás.

– Akasszák fel őket – mondta László nyugodtan.

Kalaposnak fenyegetően villant meg a szeme.

– Proletár hogy beszélhet így!

László legyintett. Szóval nem tudta az álláspontját indokolni, de benne megvolt a magyarázat. Az élet lágyan döngött a fülében, s mint aki bőgő felborulásból, égig durranó vészből kipenderítve bágyadt pázsitra huppan, ahol békés azúrt lát feje fölött, füvet hall sercegni és szöcskét reszelgetni a füle mellett, és mellére szívja teli tüdővel a felmagasztosító életet, úgy szívta, kóstolgatta és szerette László is azt a pirinkó eget, kevés füvet, ami neki kijutott. Elégedetten érzékelte magát a földgolyó ama porszemnyi részén, amelyen megvetette a lábát.

Kereste vidám fütyörészéssel a kenyeret, jóba volt a rendőrrel, be volt vezetve az adólajstromba, önérzetet ébresztő kis házat bírt, a fűszeresnél hitele volt, vasárnaponként kirándult az asszonnyal falura, ahol a sógornál egy eperfa alatt márjásoztak és szódavizes bort ittak, alkuba volt azonkívül a szomszéd főzelékes kertre, egy jóindulatú banknál tapogatózott is némi kölcsön iránt, hát ő hál’istennek nagyon jól megvolt, aztán jönnek az ilyen Kalapos-félék, folyton morognak, és izgatottan mozgatják nevetséges ádámcsutkájukat. Még kizökkentik őket is a téglagyárból. Éppen ez kéne.

A másik tovább morgott a téglarakásnál. Oktatta és legyávázta Lászlót. László keményen felelte: gyáva nem vagyok, aztán elfordult, és nem hallgatott tovább a másikra. Egyenletes szorgalommal adogatta fel a vagonba a cserepeket. A kerten járt most az esze, s a vágyai mohón pislogtak a jó vétel lehetőségére, aztán a jövőre, egy terebélyes egzisztenciára, amelynek hajtásai üdén feslettek ki a szorgalmából. Egy gyerek is jó volna – ez is megfordult most a fejében. Finom gondolkodásra volt képes, most is elmerült magába, észre se vette: zsupp! Repült kezéből a cserép, holott azelőtt csak adogatta. A völgylapály megtelt bő napfénnyel és nyers csikorgással. a kémények rövid közökben kék, barna, sárga és opálszínű füstfátylakat lebegtettek az ég felé, szántóvas villant, a mezei úton asszonyok kezében csirkepárok himbálóztak, feszült, melegedett, mérgesedett a munka, és aztán vastag ebédi dudaszó töltötte meg a levegőt.

László leült a blokkház sovány árnyékába, és az ételről gyöngéden felfáslizta a törülközőt. A bicska kimért utakat tett meg a térdétől a szárazkolbászig. Gondos hagymaszeletek keveredtek el a kolbászfalatokba, és túlnan is, a ház másik sarkán, folyt a csámcsogás és leveshörpintés. László derűsen nézegette a kenyerét, jó friss volt, megnyomta egy kicsit, a lyukak ellapultak benne, a bajuszát néha elterelte a hüvelykujjával az útból, és betette száján az ételt. A maradékot visszabugyolálta a kendőbe, forró vízzel feloldotta a kávékonzervet, és mikor a jó szagú folyadék is lekortyogott már a torkán, hátát nekivetette a ház falának, és elaludt. A feje lekókadt, és vastagon szivattyúzta a levegőt.

Úgy egy óra múlva lassan felemelkedett a szemhéja. A tekintete lágyan rátapadt a gyári iroda ferde tetejére, amelyen a tavaszi szél elől megbújva fehér galambok gubbaszkodtak. A pupillája kékült, tágult, ahogy nézte a habszínű galambokat, megbújva, fázva, pislogva. Galambok – mondta a szeme, és tovább adta az észleletet a belsejébe, ahol most egyszerre egy másik gubbasztó galambcsoport bágyadt foltja kezdett élesedni. Hogy történt ez? És mi történik most vele? Mereven nézte a tetőt, és ült mozdulatlanul. A lelkében fájó zenék kezdtek tovasuhanni. Ezeket, pont ezeket a galambokat látta tíz év előtt egy másik helyen, ugyanígy felborzolva, és mintha síneken akkor is vaskerekek siklottak volna, valahol a közelben akkor is vasrudat kopácsolt volna valaki, a szemközti borostás dombon akkor is okarinát fújt volna valaki. Képtelenül újracsinálódott valami, ami már egyszer lepergett körülötte. A parti szemétdombról portölcsér indult el, beszaladt a mezőbe, és a serkedő fű alól porhanyó földet ragadott magával. Akkor is úgy volt, és most megint szaladt a portölcsér. A gyári kertben akkor is emelte fanyarul a kapát ez a bőrkamásnis ember. És ezt az égett gazszagot akkor is ugyanúgy az orrába legyintette a szél, mint most.

Ült tehetetlenül, megmarkolva szelíden valami névtelentől. A munka folyt már. Kalapos is integetett neki, a felügyelő is kérdően szimatolt felé. Föltápászkodott, de nem állott be a sínek közé. Részeg bizonytalansággal szaglászva és hallgatózva lekullogott a folyópartra. A mederben kavicsot szűrtek emberek, és szóltak hozzá. Egy bogáncs ágai között sárga újságot zörgetett a szél. László nem felelt az embereknek, és fölnézett a hegyoldalra, ahonnan az okarina hangja szállott le. Így volt tíz év előtt is. A sárga újság, a nedvesen recsegő kavics, az okarina. Forrón is, sajogva, búsan, beteg révülettel leült a partra és hallgatózott. A vagonok mellől Kalapos a nevét ordította: László, hé!

László? Kemény, fagyott rétegek alól halkan felkopácsolt benne valami. Átfúrta az éves rétegeket, és vergődve, dúsan ömlött ki a szemén. A szája remegett, a szívében zavaros, békétlen munka kezdődött. Édesen és nehezen szítta a levegőt, és hangosan mondta:

– Siskin Jegorovics Pavel.

– Gyerünk! – ordította Kalapos.

Ment. Rátette a kezét a kis vaskocsira, és nem szólt egy szót se. És a szeme előtt dajnáló processziók haladtak meggypiros templomi zászlóval az orosz kalásztenger felé, nyakban lenyírt zsíros hajak fényét látta, orosz fejeket, orosz tájakat és folyampartokat. Elkapta a forgószél, és vitte széles orosz vágányokon be, a nagy muszka rónák szívébe. Szálldosott, kavargott, siklott Siskin Jegorovics Pavel a fűszeres orosz levegőben, drága szagok csapódtak fel a trágyás szántásokból az orrába, látta maga alatt elmarsolni a Preobrazsenszkij gárdaezredet, nyájak úsztak el alatta, kibitkák, parasztok, munkások, hagymakupolás templomok jöttek sárga napfényben, és a föld, a végtelen, barna föld szíve összedobogott a szívével. Siskin Jegorovics Pavel – hallotta a nevét igen közelről, és e pillanatban fabatkát se ért megtapasztott háza, tőgyes kecskéje, meleg keblű felesége. Zengve és okarinásan énekelve haladt Siskin Jegorovics Pavel az űrben, és a szíve hártyáján nagyszerű indulók doboltak. Izent neki, a pantallós, sportsapkás atomnak a messzi névtelen föld, vagy a hon, vagy egy kút, vagy egy arc – ki tudja a nevét? – borzongó galambok képében, és lényéből erre kiszakadt és ködbeveszően elmaradt minden, ami a jelenjét alkotta: a barátságos rendőr, a füvet harapó kecske, a gyárkémény, az iparvágány, minden. És hogy este levontak a béréből és hogy a szemefénye-kecskét éjszaka elhajtották a fészerből, már nem tartozott rá. Hivatalokban ácsorgott napokat, esténkint a csillagokat gusztálta mosolyogva, és hetednap éjszaka kikelt a lapos ágyból, és ezüstös holdvilág mellett kigyalogolt a pályaudvarra.

És Siskin Jegorovics Pavelt elvitte a vonat.

EGY NYAKLEVES MARGÓJÁRA

Ez év tavaszán egy feketerigóra lettem figyelmes Párizsban, a Tuileriák kertjében. Egy szék támláján üldögélt, és fesztelenül fütyörészett. Szabályszerű vadrigó volt, nem holmi bazári játék. Párizsban sok mindent lát az ember. A Clichy bulvár egyik sarkán egy női kalapszalon előtt tyúkokat láttam. Szabályszerű tyúkok voltak, békésen kapirgáltak a gránitkövezeten. Ismerek egy utcát az árkádos Rue Rivoli közelében, amelynek valamennyi boltjában borjúcsülköt árulnak. Az egyik csülöküzletnek az a neve, hogy Nagy Központi Csülökforrás. A Louvre mellett ismerek egy másik üzletet, amelynek kirakatában mindennap nagy tál friss kakastaréj csiklandozza a járókelők étvágyát. S ha már a Louvre-nál tartunk, hadd említsek meg egy történelmi nevezetességet is, amely bizonyára elkerülte a figyelmüket. A II. Ramszesz sírkamrájában a következő fontos ceruzafeliratot láthatják: „Lóvá tettél, Teréz, hiába vártalak itt. Felszólítalak, hogy ne telefonálj többet, szakítottunk. Ferdinánd.” Nagyon érdekes hely ez a Louvre. Előtte többször láttam könynyedén öltözött, borostás urakat, akik zsebkendőt és alsónadrágot mosogattak a Szajnában, kissé rézsútosan szemben a Conciergerie tömzsi bástyatornyaival, amelyekben, mint önök is tudják, elefántcsont színű márkizek és ijedt szatócsok várták, hogy levágják a fejüket.

Ahogy néztem és hallgattam a feketerigót ott a Tuileriák kertjében, a Labdaház felől egy gyors vizsla közeledett. Átlépett az alacsony kerítésen, és egyik lábát a levegőben felejtve lekushadt fejjel szimatolt a feketerigó felé. Tudtam, hogy csak egy ugrás, s a könnyelmű füttyművésznek végleg befellegzett. Barátságosan és magyarul azt mondtam tehát a párizsi vizslának:

– Ne bántsuk, komám...

Rám pillantott, aztán gyorsan újra a rigó felé fordult. De valami átvillanhatott rajta, hirtelen egész testével felém fordult, lábát leeresztette, fülét megemelte, és homlokának ráncai alól feszült kíváncsisággal vett szemügyre. Én is vizsgálgatni kezdtem. Érdekes – gondoltam felmelegedve. Lomha fülének barna bársonyán napfény ragyogott. S ahogy csokoládé színű fejének kedves ráncait mozgatta és gyerekes kíváncsisággal rám bámult, meglepően hasonlított hajdani vizslámhoz. Hasonlított? Olyan volt, hajszálnyi pontossággal, mint Pagát, rég halottnak hitt vizslám.

– Pagát – szólottam hozzá meghitten. Emelt egyet a fülén. Talán mindössze egy milliméternyit, de ebben az elenyésző kis mozdulatban, úgy láttam, az emlékezés vagy felismerés sejtelme rezzent meg. A fejét oldalra billentette, mint régen, derűs napjainkban, amikor valami vidám haszontalanságra készülve a jeladást várta, hogy: rajta! Ellenállhatatlan humor és kedvesség volt a fejtartásában. Semmi kétség – állapítottam meg a hétköznapok rideg, útszéli logikájától elfordulva –, ez a Pagát pillantása. A Pagát fejtartása. Pagát maga, a maga csokoládébarna, virgonc megtestesülésében, az én egykori kedvenc cimborám, akit egyik könyvemben olyan idő előtt elparentáltam, és akiről könyvemnek egyik hőse, Csermely János elcsapott városi fogalmazó olyan figyelemreméltó sírfeliratot készített:

PSZT! EGY SZÓRA VÁNDOR:

Itt alszik, álmodik CSERMELY JÁNOS

elcsapott fogalmazó egy Pagát nevű

vizsla társaságában, akik elunván,

hogy oly kevés igaz kutya és oly sok

ember lakja e földet, felszedték a sá-

torfájukat s egy vidámabb hazába

költöztek.

– Pagát – mondottam másodszor is minden ésszerűség és sírfelirat ellenére, és megindultam, hogy melegen megfogjam a fülét, ahogy tenni szoktam sok év előtt is, ha elmélyült közöttünk a barátság. Hatodik hete kószáltam Párizsban, s esténkint kezdtem magam kietlenül érezni. Ez a találkozás – éreztem örvendezve – olyan, mintha valaki mentőövet hajított volna felém, hogy el ne merüljek kongó, mélységes magányomban. Az örömöm azonban korainak bizonyult. A kutya bevárta, amíg közelébe értem, a szemembe nézett – valami szemrehányó szomorúság volt a tekintetében, valami sajgó rosszallás –, aztán se szó, se beszéd, csendesen megindult a Place de la Concorde felé: Meg sem szagolt, nyilván anélkül is tudta, ki vagyok. Egyszer még megfordult. Megrovóan hosszasan nézegetett, aztán eltűnt a platánok között. Mint ahogy Pagát tűnt el sok év előtt egy igaztalan és soha jóvá nem tett pofon után a vasúti őrház akácai között.

Nem vagyok divatos kutyabarát, aki a kutyákkal emberségesen, az emberekkel viszont kutyául bánok, le is nézem ennek a mai nekivadult kutyakorszaknak az ízlését és szokásait. Sivár dolog ez a nagy ebimádat Az az érzésem, hogy ez a kutyák felé való általános tájékozódás nem egyéb, mint a Felebaráti Szeretetnek a menekülése valamilyen kevésbé kockázatos terület felé, hasonló ahhoz, mint amikor az arany menekül ingadozó pénzű országokból, vagy hogy egy példásabb hasonlattal éljek, mint amikor a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról. Nem olcsó és divatos érzelgősség tehát, hogy azóta, amióta Pagáttal vagy figyelmeztető emlékével találkoztam a Tuileriák kertjében, önvádat érzek. Sajog, mardos az a pofon, amelyet olyan könnyelműen és igaztalanul odakentem leghűbb cimborám képére. Hogyan is ragadtattam magam ilyen gyarlóságra? Egy önfeláldozó, tűzön-vízen át ragaszkodó útitárssal szemben, aki nemcsak barátom, hanem kenyérkeresőm, hogy a helyes szóval éljek: családfenntartóm is volt. Igen, Pagát a legjobb úton volt ahhoz, hogy szabályos életjáradékot biztosítson nekem és barátomnak, az elcsapott .fogalmazónak. Hogy éhtífuszban el ne pusztuljunk, Pagátot ugyanis egyszerűen eladtuk. Helyesebben: eladogattuk. Rásóztuk valami kocavadász falusi bérlőre vagy jegyzőre. Pagát tudatában volt kenyérkereső küldetésének. Bármilyen jól is ment a dolga, tudta, hogy a vételárnak hamarosan a nyakára hágunk, megnézte hát a naptárt, s amikor úgy találta, hogy eltelt az az időmennyiség, amely alatt a vételárat el szoktuk tékozolni, szedte a sátorfáját, és az éj jótékony leple alatt megugrott új gazdájától. A megugrásnak azonban néha nehézségei támadtak. Ilyenkor az elcsapott fogalmazó megigazította repedt szemüvegét, magára terítette bolhaszínű szárnyas kabátját, és elindult, hogy Pagátnak a hazaszökésben baráti segédkezet nyújtson.

 Fáradozásait siker koronázta. Éjnek idején porzott be Pagáttal az udvarra, s reggel már indultunk az új vevőhöz. Utoljára egy falusi doktorhoz kopogtattunk be vele. Kurta, gömbölyű ember volt a doktor, szuszogó, hadari figura, számtalan elképzelt vadászkaland és számos baklövés hőse. Miután a Pagát vizslai nagyszerűségeiről előadtuk jól betanult mesénket, a doktor szó nélkül kifizette a vételárat. Indultunk volna is már hazafelé, de a konyhából kikiáltott egy váratlan hang:

– Megbődültél, Rudolf? Kifizeted az árát, s azt sem tudod, ért-e ez a kutya a vadászathoz?

Igaz, vakart egy alázatosat zsíros tarkóján a doktor. Ki kéne előbb próbálni. Most aztán én vakartam egy láthatatlant a fejemen. Pagátot már kora ifjúságában kenyérkeresetre fogtuk, mi tagadás, nem végezhette el szegény a vizslagimnáziumot. Csak néhány rongyos kutyaelemije volt mindössze, mint a suszterinasoknak, akik korán otthagyják tanulmányaikat, hogy az élet iskolájába iratkozzanak. Nem mondom, néhány macskát meg harzi kanárit eltett már láb alól, de vajon beéri-e ez a szuszogó, nagy igényű doktor egyszerű macskákkal? Mi tagadás, zsebünkben a kutya vételárával szorongva haladtunk a falu sáros utcáján, követve a doktort, aki az idézett konyhai hang tulajdonosától megnyugtató távolságba érve vidáman szétvetett sonkákkal haladt előttünk, feje fölött a vadászfegyver magas csövével, zöld pörgekalapjával, sovány és göbös szivarral a szájában. Hogy ne unatkozzunk, különféle kalandokkal szórakoztatott. Említést tett többek között egy barátjáról is, aki papucsban kerülte meg a világot. Megemlítette azt is, hogy egyszer egy folyóban úszó nyulat látott, lelőtte. Közben kiértünk a falu végére. Rendes faluvég volt, füzekkel, tocsogóval, a tocsogóban tarka kacsákkal, a háttérben toronnyal – ahogy ezt minden rendes polgári lakás falán láthatja az olvasó. Az út másik felén szemétdomb, rajta egy ázott kakas, csapzott tollai alól messzire kivereslett csupasz püspökfalatja. Nagyokat kukorékolt.

Kräht der Hahn auf dem Mist, So ändert sich das Wetter, Oder es bleibt, wie es ist

– állapítja meg helyesen egy sváb közmondás. Ha a kakas szól a szemétdombon, változik az idő. Esetleg olyan marad, amilyen volt. A mi egünk, sajnos, alaposan befellegzett. Pagát észrevette a tocsogóban búvárkodó kacsákat. Nem rontott közéjük, mint odahaza. Megérezhette, hogy vadászkutyai képességeiről kell számot adnia. Megállott hát, megemelte az egyik fülét, óvatosan előreszimatolt, és megpercentette a farka végét. A doktor hevesen szippantott görcsös szivarjából. – Mozgatja a farkát – súgta nekem szakértően. – Csak percenti – súgtam vissza óvatosan. – Mozgatja – döntötte el a doktor izgatottan, s már bújt is ki szuszogva puskája szíjából, szivarját oldalra lökte nyelvével, és bumm!, bumm!, mindkét töltényét odadurrantotta a kacsák közé. A hatvan sörétből, amelyet a kacsákra puffantott, az egyik véletlenül belefúródott az egyik kacsa szemébe, és megölte a gyanútlan madarat. Pagát sebesen utána loholt. Gácsér – állapította meg a doktor boldogan, amikor a gyönyörű vadászzsákmány a lábai előtt hevert. A nyakánál fogva megragadta, s büszke lengetéssel vitte végig a falun. Aztán boldog robajjal lökte be háza ajtaját, s már messziről kiáltotta;

– Amáli lelkem, osztán még mondja, hogy gyenge vadász vagyok. Sebtiben süsse meg ezt a derék vadkacsát... Itt marasztottam vadrucapecsenyére ezt a két girhes flaszterkoptatót.

Elgurult, hogy egy kis bort húzzon le a fonott üvegbe, és helyette Amáli jelent meg szerény történetkém színpadán, hogy átvegye a dicsőségesen lepuffantott vadkacsát. Amáliról elég annyit tudni, hogy olyan volt a feje, mint a frissen kiásott cukorrépának, göröngyös, határozatlan, lefelé sokáig keskenyedő, állán a szerteágazó, szokásos hajszálgyökerekkel. Amáli egy szabó pontosságával végigmért mindkettőnket tekintetének szigorú centiméterjével, aztán szigorúan megragadta a vadkacsát, és betért a konyhába. Egy kicsit elborozgattunk a doktorral, délben aztán asztalhoz ültünk, hogy az illatozó vadkacsapecsenyét elfogyasszuk. A fogalmazó éppen felkötötte a szalvétáját, és nagy gyönyörökre felkészülve izgatottan igazított egyet törött szemüvegén, amikor a tornác felől gyanús zaj ütötte meg a fülünket. Amáli vészjóslóan kiment, de néhány pillanat múlva újra megjelent a küszöbön. Vérfagyasztóan rámutatott a lepuffantott madár tetemére, és síri, iszonyú csendes hangon azt mondta:

– Rudolf! Tudod te, mi ez? ... Anser domesticus!

Amálin kívül csak Brehm határozta meg ilyen titokzatos szavakkal az állatokat. A doktor elsárgult. A kacsára bámult. Megemelte az egyik combját, és alája nézett. Aztán feltette szemüvegét, és most az egész csepegő, ropogó madarat megemelte. Megint alája nézett. Aztán levette a szemüvegét

– Aszondja, Amáli lelkem – kérdezte halkan –, hogy háziruca?

– Azt. Háziruca. Ezé a paraszté volt itt. Eljött, hogy fizessük meg az árát.

A doktor az asztal alá ejtette szemüvegét. Lehajolt, hogy megkeresse; sokáig hallottuk küzdelmes szuszogását az asztal alól. Nem győztük kivárni, amíg újból felbukkanik, óvatosan kioldalogtunk az udvarra, hogy illa berek! odább álljunk. De Amáli résen volt. Hozta is már Pagátot a nyakörvénél fogva.

– Vigyék innen ezt a dögöt – mondotta, és lábával felénk lökte Pagátot, aki valami félbemaradt lakmározás finom zsiradékait nyalta le a szája széléről. Aztán kinyújtotta száraz s – minek tagadjam – ijesztő tenyerét Hosszú orral kikapartam a pénzt a zsebemből, és leolvastam az Amáli említett tenyerébe.

– A kacsát – fordult most Amáli a doktorhoz, aki ott szuszogott alázatosan, kezében a céltalan szalvétával a tornác ajtajában – lealkudtam a felire. Felét készpénzben fizeti, a másik feléért egy fogat fog kihúzni ennek az embernek...

A kárvallott paraszt szemmel láthatólag egészségesen és fájdalommentesen várakozott az udvaron. Nem nagyon látszott rajta, hogy foghúzásra volna szüksége. Csendesen kioldalogtunk az udvarról. Alig haladtunk valamicskét, már hallottuk a paraszt velőtrázó ordítását, ahogy a doktor a kártérítés másik felét éppen ledolgozta rajta. Pagát, aki boldogan gázolt az útszéli vadvizekben, megszabadulása örömére most hirtelen nekem rohant – ahogy máskor is tenni szokta, ha nagy öröm érte –, és két széles, sáros mancsát ujjongva rakta fel a mellemre, pontosabban: fehér vászonkabátomra. Ekkor történt az a dolog. A pofonnal. Az ember gyarló, és mi ráadásul éhesek is voltunk. A füstbement lakomára és balul kiütött vásárra gondoltam, s ahogy a két latyakos foltot néztem magamon, bosszúságom helyzeti energiája hirtelen mozgási energiába lendült. Fölemeltem a kezem, és egy öblös pofont mértem le barátom és családfenntartóm ártatlan képére. Simogatásra állította be az egyensúlyt, és ehelyett egy elképesztő pofon sújtott le rá. Megtántorodott. Aztán megállott az út szélén, és elhomályosodó szemmel rám nézett. Nem értette a dolgot. Sehogy sem értette. Hát ez is lehetséges? – kérdezte a tekintete megdöbbenéssel. Várt valamit. Zavartan, keserűen forgatta a fejét, aztán megfordult, és elindult az országúton. Egyszer még megfordult. Hoszszan nézett rám. Aztán eltűnt az őrházat környező akácok között.

Úgy alakult, hogy soha többet nem találkoztunk. Csak most tavasszal, a Tuileriák kertjében. A sírfeliratnak igaza volt: oly kevés igaz kutya és oly sok ember van ezen a földön! Erre a párizsi találkozás figyelmeztetett. Azóta gyakran eszembe jut meggondolatlanságom. Furdal a lelkiismeret. Úgy érzem, szépítés nélkül meg kell gyónnom gyarlóságomat a nyilvánosság előtt.

Íme, most megtettem. Valahogy abban reménykedem, hogyha találkozom még egyszer Pagáttal, nem fog többet tőlem haraggal elfordulni.