Nagy Koppány Zsolt: Karácsony Benő művei a kritikák tükrében. Új Forrás, 31.évf, 2003/3.sz, március.

  Karácsony Benő méltó irodalomtörténeti elhelyezése annyi mellőzés, félremagyarázás után normalizálódni látszik: Tót H. Zsolt monográfiája (Tót 1994) a szerzővel szembeni, sokat hangoztatott és vitatott adósságokat igyekszik törleszteni, kitűnő színvonalon, a teljesség igényével. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek baloldali kritikai visszhangja jórészt visszaszorult, helyét az esztétikai megközelítések lehetőségeinek tárgyalása vette át, és a nyolcvanas évektől kezdődően a szerzőről való diskurzus egyre inkább a méltányosság és értékfelismerés medrébe terelődött.

Természetesen akadnak kivételek: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1991-es kiadásában még szerepelnek baloldali előítéletekre vonatkozó mondatok („A megnyugvás ösvényein pedig eszmeileg mutat túl rajtuk [ti. az előző regényeken — N. K. Zs.], amennyiben a polgári társadalom elleni erkölcsi szembenálláson túl szolidaritást is sugall azokkal az erőkkel, amelyek egy emberibb társadalomért harcolnak”, valamint „Gaál Gábor [...] társadalombírálata miatt már pozitívabb kihangzásúnak érezte a Napos oldalt” — Sőni 1991:624). Robotos Imre monográfiája (Robotos 1998) sem tud elszakadni a szerző korábbi, 1957-ben az Utunkban, majd változtatás nélkül A megnyugvás ösvényein 1958-as kiadásában utószóként közölt tanulmányában vázolt szempontjaitól, amelyek igyekeztek Karácsony Benőt kommunista íróként láttatni. (Az igazság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy Robotos 1957-es Utunk-beli cikke volt az, ami a Karácsony Benővel való újrafoglalkozást elindította, és lehetővé tette a szerző műveinek — igaz, az olvasók számára az előés utószókban gondosan megideológizált¹ — újrakiadását — vö. Tót 1994:95.)

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnal kapcsolatos megfigyelést Cs. Gyímesi Éva tette elgondolkoztató, érdekes tanulmányában, és ugyancsak ő veti fel azt a problémát, hogy talán mégsem annyira megnyugtató a Karácsony Benő-i életmű elhelyezése, a kisebbségi irodalmat jellemző anomáliák miatt: „Ámbár, hogy minden akadály elhárult-e, ezzel kapcsolatban — mint erdélyi magyarnak — bizonyos kételyeim vannak [...] világunkban a polgár, a polgári szemléletmód ma is ingerlő, provokatív jelenség.” (Cs. Gyímesi 1998:168) Valóban, 1998 és az adósságtörlesztő revideálások után kisszámú (újszerű) értelmezés látott napvilágot Karácsony Benő életművét illetően. 

Karácsony Benő panaszai a műveit fogadó közöny miatt (levele Szemlér Ferenchez — Szemlér 1968) nem tűnnek feltétlenül jogosnak, annál inkább szemet szúr az életműhöz való közelítések legtöbbjének ideológiai determináltsága. Úgy látszik, hogy az ominózus „köteles szellemi zászló”-t magába foglaló mondat a Napos oldalból mégsem tette meg eléggé a hatását, mert a mindenféle ideológiai beskatulyázástól irtózó szerzőt (vö. Ruffy 1938) a legkülönfélébb pártállásokkal — vádakkal — illették: cinikus (Robotos 1957, 1958), humanista (mint a cinikus ellentéte — Huszár 1957, 1982), kommunista (Robotos 1957, 1958, Szász 1962, 1963, Kötő 1962 — „Számára már világos: a napos oldal a munkásmozgalom oldalán van.”), epigon (Féja 1936, Kádár 1940) individualista (Gaál 1933, illetve 1936), „csak” humorista (Benedek 1947), kozmopolita (erdélyi változata — Nagy István bíráló szavai, idézi Huszár 1982) utópikus művek szerzője (Láng 1992) stb. Ezeket a nézeteket osztják a kánonformáló orgánumok is, A Magyar Irodalom Történetének hatodik kötete, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, valamint a Magyar Irodalmi Lexikon Karácsony Benő-címszavai.

Természetesen akad néhány kivétel is, de azok vagy túlzottan és kritikátlanul lelkesedők és szubjektívek (Császár 1936, Szántó 1936, Szőcs 1968) vagy pedig ledorongoló jellegűek (Rass 1936, Kádár 1940, Féja 1936, Thurzó 1936). Megjegyzendő, hogy éppenséggel azok a kritikák valamennyire esztétikai alapon bírálók, amelyekre Karácsony Benő panaszkodik.
A kilencvenes évekig tehát kevés érdemi és ideológiáktól mentes, elfogulatlan kritika született. Ezek esetében is különbséget kell tenni a két világháború közötti és utáni időszakok kritikai irodalma között (Szenczei 1939, Kiss 1925, Recensor² 1924, Chinezu 1930, Németh 1928, illetve Sőni 1981 — előszó ként két részben: 1974, illetve 1978, Baróti 1968, Tánczos 1986, Martinkó 1969).

A kilencvenes években már ideológiamentes, pozitív hozzáállású bírálatok születtek (Cs. Gyímesi 1998, Hajdú 1991), és olyanok, amelyek esztétikai és nem kizárólag világnézeti alapon közeledtek a művekhez: Tót H. Zsolt említett monográfiája, Géczi A. János (Géczi 1990) előszava, Szűcs Tamás szakdolgozata (Szűcs 1993), Robotos Imre monográfiája. Ez utóbbi esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az enyhén visszatetsző tényt, ahogy a szerző igazolni próbálja magát, teljesen az ellenkezőjét — vagy jobb esetben nagyon finomított változatát — állítva mindannak, amit baloldali kritikus korában leírt, talán egy kivételtől eltekintve: a monográfiában is megjelenik, hogy A megnyugvás ösvényein című regénynek valószínűleg lett volna még folytatása. Emellett egyáltalán nem utal a legfrissebb szakirodalom — gyakran őt is érintő — tételeire. Viszont az a megfigyelése, hogy a Felméri-regények második darabjának lett volna még folytatása igen jelentős, és lehetőséget ad az elemzőnek csonka trilógiaként is olvasni a Napos oldalt meg A megnyugvás ösvényeint, és mint ilyent, összevetni más trilógiákkal, amelyekben szintén a hős egyféle fejlődésének a lépcsőfokait követheti nyomon az olvasó: gondolok itt elsősorban Tamási Áron Ábel-trilógiájára.

El kell tehát fogadnunk, hogy a korábbi állapotokhoz képest az életmű megítélése viszonylag normálissá és szélsőségektől mentessé vált,³ de így is észre kell vennünk, hogy a szerző novelláiról (valamint két színművéről) ritkábban esik szó, mint amilyen gyakran megilletné őket az elemzés, és ha mégis, kizárólag a regényekkel való összehasonlítások szintjén: a novellákat többnyire a regények előképeinek tekintik, nem pedig önálló szövegeknek. Németh G. Béla így ismerteti ezt a jelenséget: „Kísért ilyenkor azonban az a veszély, hogy valamely »főműként« tekintett alkotáshoz, alkotáscsoporthoz vezető útnak, illetőleg tőle való eltérésnek, elhanyatlásnak, jegyeit előkészítő kimunkálásnak, illetőleg ezek elhalványulásának, megfogyatkozásának részmozzanataiként kezeljük az életmű többi darabját.” (Németh 1985:101) Olyan vélemény is elhangzik, hogy „A novellák minden más erényét azonban tartalmazzák a regények is [...], ennek alapján mindazok a jellemzők, amelyek a novellákban okkal elemezhetők, a regényekben is megvannak, s így a vizsgálódáshoz újabb szempontokkal nem járulnának hozzá.” (Szűcs 1993:14)

Egyetlen szöveg kerüli el ezt a kritikatörténet által szentesített módszert (a novelláknak a regények felől való vizsgálatát), Géczi A. János már korábban említett előszava Karácsony Benő Líra című novelláskötetében. Az elemző itt kifejti, hogy erre a novelláskötetre két évtizedig kellett várni, és ez „nem a novellák színvonalával, hanem a szűkebb pátriánk irodalmát mindig is lázban tartó regényéhséggel” magyarázható, és hozzáteszi, hogy: „...ha majd minden regény megírattatik [...] biztosan kerül irodalomkritikus, aki a terjengős írásokban éppenséggel a tömör, feszes, ötletes, egyszóval remek novellák után fog kutatni, és majd sajgó nosztalgiával fedezi fel, hogy a sok regényíró között akad bizony néhány ígéretes novellista is.” (Géczi 1990:5)
Érdekes adalékként megjegyzem, hogy a fenti mondat Karácsony Benő Ligeti Ernőnek adott interjújának egyik tételének utánérzése: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. Kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik a novella terén maradandót alkottak, átsodródtak a regényírás területére, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” (Ligeti 1937:5-6)

Viszont Géczi előszavának az érdekes és irányt mutató részei feltehetőleg saját szerzemények, megfigyelése valóban helytálló, letagadhatatlan, hogy a szakirodalom tartozik Karácsony Benő novelláinak a szakszerű feldolgozásával, melynek értékei nyilvánvalóak: „...nem hallgathatom el, hogy »elkövetett« regényei ellenére, pont a novelláiban fellelhető »ráérősen tömör« játékosságot tartom időtállónak. Regényeiben pedig a feszes, novellányi villanásokat, mindazt a biztos kézzel visszafogott izzást, mértéktartó költészetet, amiről a regény eleve lazább szerkezetének buktatóiba, sikerírók hibájába esve, váratlanságra, sziporkára »utazva« nemegyszer megfeledkezik.”⁴ (Géczi 1990:6)
Valószínűnek látszik tehát, hogy a Karácsony Benő-i novellavilágnak szilárd belső törvényei, komoly értékei vannak, egyáltalán nem szükséges tehát a novellából regénybe való fejlődés, az összehasonlítás művelete, a regények szempontjainak kizárólagos érvényesítése.

Természetesen az összehasonlítás egy másik szinten megkerülhetetlen és szükséges, mivel a regények elemzői sok olyan alkotói jellegzetességre hívják fel a figyelmet, amelyek a novellákban is jelen vannak.
Sokan felismerik például, hogy Karácsony Benő életművében a természet megjelenítésének több funkciója van: egyrészt prózatechnikai lehetőség (erre utal Dsida Jenő egy megjegyzése 1936-ból: „Pedig sohasem akar ugynevezett tájleiró lenni: a természet mintegy feloldódik a történésekben, eggyéolvad a szereplökkel.” — Dsida 1936:4), másrészt szimbólum: „A természettől elszakadt ember panteisztikus természetrajongása ez [...], aki rádöbben, hogy integritásához mennyire nélkülözhetetlen a természet, és ugyanakkor lehetetlen számára — bármilyen fokon is — a természettel való újra egybeolvadás.” (Baróti 1968:338)

Arra a tényre, hogy műveiben Gyulafehérvár aprólékos leírásán keresztül mennyire a század eleji kisvárost rajzolja meg, mindenki reflektál (A Magyar Irodalom Története „Karácsony Benő”-fejezete is első helyen említi), így különösebb idézetes alátámasztást nem igényel. Csupán egyetlen — szubjektív élményből fakadó — ellenvélemény akad, ami a Gyulafehérvár és a kisváros hiteles ábrázolását illeti, a Szenczei Lászlóé: „Ez a Fehérvár nem eléggé erdélyi város, inkább egy konvencionális kisváros. Érzéki körvonalaiban talán eléggé megrögzítette, de társadalmi és lelki tartalmát mintha elhanyagolta volna. Pedig egy város köveit csak a város lelke teszi beszédessé. Fehérvár lelke nemzetiségek, osztályok és felekezetek lelkéből szerkesztett, izgató talány, amely fölött egy klerikális és aulikus történelem Sphynxe őrködik. Mintha ezt az érdekes talányt Karácsony elmulasztotta volna kibetűzni.” (Szenczei 1939:48)

Érdekes viszont, hogy amíg a regények hősei mindannyian művészek vagy legalábbis szellemi munkát végző emberek, akik gondolkodásmódjukból kifolyólag állandóan konfliktusba kerülnek a külvilággal (Baltazár György újságíró, Tunák Ádám műépítész, Felméri Kázmér szobrász, Sebestyén sokat gondolkodó patikus és feltaláló), a novellákban ilyen jellegű ellentét nincs, csupán a Mihalka-ciklus ifjú házaspár tagjairól tudjuk meg, hogy értelmiségiek, és a Beatrisz című novellában Indalairól, hogy zenész. Novelláiban kevesebbet gondolkodnak azzal a céllal, hogy szemlélődvén és felmérvén (vö. Felméri Kázmér neve) a terepet elmés megjegyzéseket fűzhessenek a történtekhez. Közelebb állnak egy olyan fiziológiai szükségletekkel átitatott, szellemileg redukált léthez, amely szellemi tevékenységként beéri az emlékezéssel és a pletykával. Mindenesetre összességükben jellemző a prózai művek hőseire a rezignáltság, a lázadás gondolatának hiánya (ezt fel is rótták Karácsony Benőnek, kezdve Gaál Gábortól egészen Robotos Imréig) és az, amit Tánczos Vilmos vesz észre a Pjotruska kapcsán: „...semmilyen eszményt nem állítanak a megtagadott helyére, fanyar öniróniával szemlélik önmaguk létét is." (Tánczos 1986:7)

Nem jellemző viszont a művek világára a sokat emlegetett Karácsony Benő-i barátságtalanság (vö. magánlevelei, illetve a rá való emlékezések egyes tételei) és a külvilággal szemben való elutasító közöny megjelenése, sőt, mind a regényekben, mind a novellákban ennek a hozzáállásnak éppen az ellenkezője jelenítődik meg: a barátságos, ugyanakkor — az „intellektuális humor”-nak („az elme jellem és nyelv közös játéka” Martinkó 1969:53) köszönhetően — leereszkedő viszonyulás a külvilághoz.
A befejezettségről, lezártságról tett megfigyelések eltérnek ugyan a regények kapcsán (l. Robotos már említett véleménye A megnyugvás ösvényein című regényről), de a novellákra vonatkoztatva úgy vélem, joggal elfogadható Méliusz József értékelő jellegű mondata: „Karácsony Benő minden története, álma: kerek, jól befejezett egész.” (Méliusz 1968:2)

A hazatérés utáni világ ábrázolása mindig összehasonlító jellegű, a regények és a novellák esetében is: „Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben, és egyetmást elrakott a helyéről.” (A megnyugvás ösvényein), illetve: „Engem, úgy látszik, rászedtek, mert a képeslap, amely hazacsábított, meleg, meghitt, egészséges dolgokat akart elhitetni velem, s most, ahogy számba veszem az utcákat és ifjúságom leltárát, látom, hogy itt hiányok vannak és hallom, hogy a házakról lemondóan hull a vakolat." (Tempo andante), és az összehasonlítás minden esetben a jelen hatására az addig emlékezetben élő pozitív otthon-kép megszűnésével, vagy nagyon erős revíziójával zárul. Ugyanakkor a nagyvilágból, a makrokozmoszból a szembesülésig otthonosabbnak tűnő világba való visszatérés a regényekben határozottabban van jelen. A novellákban (ez főleg a Líra és a Tempo andante című szövegekre vonatkozik) a hazatérés sokkal árnyaltabb, és a nagyvilágba való újra visszatéréssel zárul, nem kizárólag a csalódások következményeképpen. A regényekben ez egyszer és végérvényesen történik meg, illetve A megnyugvás ösvényein című kötet végén az otthon újra-elhagyása elsősorban metaforikus jelentőséggel bír, az „emlékiratok” megírásához szükséges térbeli távlat megteremtésének a módja és eszköze.

Szemlér Ferenc kockáztat meg egy olyan — minden bizonnyal érzelmi alapon fogant — megállapítást, mely (ha elméletileg jobban megalapozott lenne) használható volna: „Ezek lírai önvallomások (kiemelés tőlem — N. K Zs.) — amelyeket csupán a műfaji szabályok tiszteletben tartása nevez regénynek...” — (Szemlér 1968:3). Mivel a Karácsony Benő-i kritikatörténetben ez a vélemény egyedi, alaposabb vizsgálat nélkül csak idézni lehet, kommentálni nem — mindenesetre elgondolkodtató, hogy az 1990-es novelláskötet a Líra címet viseli, ez talán nem csak szerkesztői önkény.
Tót H. Zsolt monográfiájában több helyen is állítja, hogy Karácsony Benő legtöbb művét a filmvilágra utaló vágástechnika alkalmazása jellemzi. Ez a meglátás tetszetős ugyan, de véleményem szerint nincs olyan meghatározó jelentősége, hogy mint kiemelkedő és (csak Karácsony Benőre) jellemző prózatechnikai eljárást elemezzük. Tót H. Zsolt véleménye megindoklása érdekében felhozza a szerző egy cikkét 1938-ból (A velencei filmverseny, In: Pásztortűz, 1938/1. 52—53.), ám ez a cikk inkább a filmvilág törvényszerűségeiről és jellegzetességeiről, mintsem a szerző filmtechnika, vágástechnika iránti vonzalmáról árulkodik.

A legtöbb megjegyzés és megfigyelés mégis a Karácsony Benő-i stílus meghatározására tesz kísérletet.
    A humort (nem mulasztva el megemlíteni, hogy mit jelent ez⁵ amúgy „humortalan irodalmunk”-ban — Cs. Gyímesi Éva kifejezése) és iróniát minden cikk, tanulmány megemlíti. A Karácsony Benő-i humor jelenlétének egyediségét és fontosságát már 1930-ban hangsúlyozza Ion Chinezu. „Erdélyben a humor mindig is ritkaságszámba ment. Az örök feszültség, amiben itt éltek az emberek, egy bizonyos lelki durvaságot alakított ki, egy új magatartást adva az írásnak, irányzatossá téve az irodalmat is, harcias karakterűvé változtatva azt. [...] A háború utáni magyar irodalomban ez a célirányosság — amint az eddig történtekből kiderült — még hangsúlyozottabb, a prózaírók figyelme majdnem kizárólag a történelmi múlt vagy a paraszti élet felé irányul — mivel ezt a két témakört tekintik a nemzeti öntudat erősítése eszközének. Ezért, a patetizmus végeérhetetlen oldalai után, kellemes meglepetés egy olyan derűs írónak a megjelenése, mint Karácsony Benő.” (Chinezu 1930:108, fordítás tőlem — N. K. Zs. Románul: „În Ardeal umorul a fost totdeauna o raritate. Veşnica tensiune în care s-a trăit aici a impus o anume asprime sufletelor, o anume disciplină a scrisului, îndreptând literatura spre tendenţionism, dându-i o alură luptătoare. [...] În literatura maghiară de după război nota aceasta de tendenţionism este, cum s-a văzut din cele de până acum, şi mai accentuată atenţia prozatorilor fiind solicitată aproape exclusiv de trecutul istoric sau de viaţa ţărănească — două resurse preferate ele fiind socotite drept cele mai indicate mijloace de fortificare naţională. Iată de ce apariţia unui scriitor senin, ca Benedict Karácsony este atât de reconfortantă, după interminabilele pagini de patetism.”)

Lukács György szerint a regény egyik legfontosabb mozgatója az irónia: „...az élet nem fér bele soha a gondolkodás logikus rendszerébe [...] önkényes mindig a pont, ahonnan elindul, és csak önmagában abszolút amit felépít, és az élet perspektívájából csak relatív, csak lehetőség.” Illetve: „De objektivitás talán soha nincsen minden irónia nélkül; a dolgok legmélyebb komolyan-vevése mindig egy kicsit iróniás, mert valahol mégis ki kell pattannia az okok és okozatok, a sorsot felidézők és a felidézett sorsok nagy össze-nem-vágásának.” (idézi Földényi 1980:144) Lukács fiatalkori műveinek ismertetője ugyanakkor megjegyzi, hogy „Lukács később is idegenül állt szemben Thomas Mann iróniájával” (Földényi uo.), valamint „Az iróniát, ami Mann-nál egyértelműen világnézet, Lukács puszta ábrázolóeszközzé fokozza le, hogy így bizonyos etikai koncepciót kényszerítsen a műre és a művészre.” (Földényi 1980:145) Utóbbi mondatnak az első része (az irónia „egyértelműen világnézet”) Karácsony Benőre is teljességgel ráillik, a második része pedig a kommunista irodalomkritika Karácsony Benő-i iróniaképének értelmezését jellemzi (nagyon egyértelmű ezen kritikusok műveiben az irónia és a cinizmus közötti átjárás, l. Robotos, Szász stb.).

Ugyanakkor fölöttébb érdekes, hogy Karácsony stílusát és iróniáját többen is hasonlították a Thomas Mannéra, ezek közül Gácser Imre véleményét idézném: „Karácsony kitűnő elbeszélő. Tiszta, választékos magyarsággal ír, nyelve közvetlen, telve találó képekkel, hasonlatokkal, szellemes fordulatokkal. Van valami Thomas Mannra emlékeztető stílusában és iróniájában.” (Gácser 1941:69) Most pedig a párhuzam kiteljesítésének kedvéért idézném Szerb Antalt, aki a Thomas Mann-i iróniát tárgyalva olyan jellegzetességekre hívja fel a figyelmet, amelyek maradéktalanul elfogadhatóak Karácsony stílusának elemzésekor is: „Alaphangja és legnagyobb mesterségbeli újítása az iróniának egészen új formája. Stílusa azt az érzést kelti fel, hogy a művész, ki soraiból beszél, fölötte és kívüle áll mindennek. Nem adja oda magát a leírt embereknek, érzelmeknek, eszméknek, játékos fölénnyel, nagyon halk és melankolikus mosollyal szemléli az életet, és nem vesz részt benne [...] Nincsen benne semmi színpadias és semmi öntetszelgő; attitűdje annyira szerény, mintha még saját iróniáján is ironizálna. Stílusa és világszemlélete [...] azé az emberé, aki már annyira kiábrándult mindenből, annyira fölötte áll minden emberi kisszerűségnek, hogy kiábrándultságában már jó, megértő és emberi. Mert az ő iróniája nem kíméletlen és nem lekicsinylő; nem a szeretet és tisztelet hiányából fakad, hanem ellenkezőleg, éppen szeretetből és tiszteletből.” (Szerb 1980: 755)

Stílusának talán legösszefogóbb elemzését Sőni Pál adja (Sőni 1981:79-101).⁶ Majdnem mindaz megjelenik itt, amit és ahogy (az ihletett ábrázolástól: Molter 1928:13, a fanyalgásig: Rass 1936) egyes szerzők külön-külön megemlítenek. Pár jellemző mondat: „...a gyakori síkváltás [...] nem is úgy történik, hogy egyik oldalon ilyen, a másikon olyan s a harmadikon amolyan, hanem egyazon oldalon ilyen is, olyan is, sokkal kisebb egységeken belül megy végbe a gondolati-érzelmi síkok váltása, szinte egyszerre, egyidőben van jelen e sokféle tonalitás [...] aminek eredményeként a műben semmi sem úgy vagy csak úgy (kiemelés az eredetiben — N. K. Zs.) értendő, ahogy írva van.” (83); „Karácsony Benőnek aforizmákban kicsattanó gondolatait in statu nascendi látjuk (többnyire metaforából indul ki s úgy ugrik általánosító szintre), de ezek a gondolatok a kontextushoz és mikroklímához kötöttek [...] esztétikai funkciót teljesítenek: a meghökkentés erejével [...] megszokottságainkból kizökkentenek, friss benyomások befogadására készítik elő a talajt, és [...] lényeges komponensei a mű szerkezeti felépítésének.”; (84) „...analitikus groteszk [...] miközben nevetséges és fenséges, hősi és groteszk, fölényes gunyorosság és érzelmi telítettség pólusai közt ide-oda cikáz — előre is halad: elemzi a valóságot.” (85); „... ez a látcső hol nagyít, hol pedig kicsinyít [...] s így kihozza a dolgok végtelen, nevettető relativitását, de a törvényszerűségek egyetemes érvényét is.” (88) „Karácsony Benő prózájának fő erőssége, vonzereje a stílus: a gondolat kötetlen csapongása, ötletek játékos petárdái, a humor fel-felvillanó sziporkái [...] A játékosság, a szellemes ötletek futama, a paradoxon-gránátok minirobbanása lazít s nem épít, szétszóró és nem összpontosító erő.” (95) Ugyancsak ő jegyzi meg egy helyen, hogy utolsó regényének „nóvuma [...] a már-már novellisztikusan éles és lekerekített vonalvezetés.” (98)

Érdemi megfigyeléseket a fentieken kívül még Németh László tett, meghatározó jelentőségű recenzióiban:⁷ „Egészen társtalan a magyar irodalomban ez a szeszélyesen csapkodó, zilált, mindig váratlanul fordulatos hang, a gunyorosságnak, az egy-kettőre könnyekig szökő megindulásnak, az intuitív sziporkázásnak ez az állandó exaltáltsága, amely akarva, nem akarva elragadja az embert.” (Németh 1928b:784), illetve: „A regény (a Pjotruska) határozottan érdekes. Irodalmunkban egész szokatlan, új hang szólal meg benne." (Németh 1928a:532).

Több szerző a humanizmussal hozza kapcsolatba Karácsony humorát (Makra 2001, Robotos 1957, Huszár 1957). A plasztikus és meghökkentő képeket mindenki fontosnak tartja kiemelni.
Az a megfigyelés, hogy a hősöknek mindig van egy tréfás alteregójuk, akik mintegy Sancho Panzaként kísérik a főszereplők útját, szintén nagyon elterjedtté vált a recepciótörténetben. Ennek — a regények szempontjából teljesen jogos és bizonyítható ténynek — kevés relevanciája van a novellákra vonatkoztatva.

Két szerző tesz éles különbséget a viccfaragó és a humorista Karácsony Benő között. Szenczei László így ír: „Karácsonynak határozott érzéke van a kedélyhez, a szemlélet magas derűjéhez, egyszóval a humorhoz, de olykor-olykor túlkönnyedén fogja fel feladatát. A szójátékból, a mondat vagy a szólás értelmének játékos kifordításából nem születik meggyőző kedély. A humornak végül is mélyebben kell gyökereznie, mint a puszta stílus, talán a jelenet vagy a figura alkatában, vagy legalábbis a minden stílusesetlegességtől mentes szellemben.” (Szenczei 1939:47) Benedek Marcell még élesebben veti fel a problémát, A megnyugvás ösvényein című regényről írott, esszészerű tanulmányában,⁸ ahol Karinthy művészetéből kiindulva próbál közeledni ehhez a különbségtételhez: „Egyik oldalon csak a viccek esnek ki a humor igazi meghatározásából. Másik oldalon a felülemelkedő megértés s az ezzel járó derűs vagy rezignált megbocsátás hiánya. [...] Felméri Délfranciaországba húzódik meg magányosan. Ott jut el a megbékélt rezignációnak abba az állapotába, amikor már valóban humorral tudjuk szemlélni önmagunkat, embertársainkat és az eseményeket. [...] Nagy vonásaiban végiggondolva a regényt, úgy érzem: Karácsony Benőben már készen volt a nagy humorista, amikor megírta. Csak le kellett volna még faragnia magából a viccelőt s tovább kellett volna haladnia a megértés, megbocsátás útján.” (Benedek 1947:9)

Ezt a véleményt azonban többen is cáfolták, ezek közül Sőni Pál véleménye a legösszefogóbb jellegű: „A posztumusz regény arra vall, hogy Karácsony Benőben a nagy humorista mellett már készen volt a nemhumorista típusú regényíró is, akire mindig is emlékeztetett.” (Sőni 1981:101) 
Ide sorolandó Thurzó Gábor véleménye is, aki szintén különbséget tesz az igényes és sekély humor között („Szinte véresen komoly humor, ami alighanem minden igazi humor egyetlen értelme.”; „Máskor sekélyes és kezdetlegességével elriasztó.”), és ő mondja ki talán a legnegatívabb kritikát Karácsony stílusáról: „Kergeti a vad és meggondolkoztatóan ostoba (Sic!) ötleteket. Szavakat ficamít ki, kelletlen hasonlatokat egy-egy oldalon tízével-húszával és kétségbeesetten, mindenáron akar hatni, mint valami hivatásos bohóc vagy társasági kedv-derítő. [...] Egy pillanatra sem rokonszenves: óvakodást parancsol, mint egy tisztátlan ember.” (Thurzó 1936:483)

Itt kell megjegyezni, hogy majdminden tanulmányíró utal arra, hogy a Karácsony Benő-i humor mögött tulajdonképpen szomorú rezignáltság húzódik meg és nem a hivatásos viccelő harsogó és erőltetett jókedve. Szűcs Tamás szerint a Karácsony Benő-i humor forrása az, hogy „összeveti a végest a végtelennel”, illetve hogy „szóképeinél viszonyító és viszonyított távolsága meglepően nagy.” (Szűcs 1993:37) Ez a vélemény kommentár nélkül elfogadható.
Sokan említik a „groteszk” jelzőt is műveivel kapcsolatban: „Az a könnyed vonalvezetés, amely ezeket (Válás után, Tavaszi ballada, Pjotruska) az írásokat jellemezte, az a nem egyszer tragikomikus szemlélet, amely a groteszk határait érintő figurákat teremtett, kétségtelen tehetségről tanúskodott.” (Tolnai 1933:216)

Megjegyzendő, hogy a stílust nem ideológiai előítéletektől eltelten vizsgálók csoportja mindig megemlíti a drámaiság hiányát, illetve felrója a „komolytalanságot” a szerzőnek. Erre azonban ő már A megnyugvás ösvényein című regényében reflektál, ahol azt mondja: „Mindig a drámaisággal gyűlt meg a bajom. Nem tudtam elég drámai lenni.”

Érdekes, hogy Tót H. Zsolt — szemben Sőnivel —, habár mindegyre említi a stílus sajátosságait, nem tesz kísérletet egy összefoglaló részben kifejtett stíluselemzésre — ez talán azzal magyarázható, hogy a két munka különböző időpontokban született, illetve hogy a kettő között eltelt idő az irodalomelméleti diskurzusok ilyen részletekre kiterjedő változásait hozta (a leírhatóság létjogosultságába vetett hit megingása — összefüg gésben a nagy elbeszélések végével). Az életmű elemzői (Sőni Pál igényes tanulmányán kívül) szintén ódzkodnak a stílus külön fejezetben történő elemzésétől.

A továbbiakban még néhány, figyelmen kívül nem hagyható idézetet közlök Karácsony Benő kritikusainak szövegeiből.
„Csak író már, aki mielőtt újratervezi eddigi életét, egy füzér novellában visszaemlékezik polgári előéletére. [...] Karácsony Benő is elsősorban regényírónak tekintette önmagát.” (Baróti 1968:342)

„A poétika azt tanítja a balladáról, hogy sejtetés van benne és Karácsony több elbeszélésében észrevesszük a sejtetést — találunk némi összefüggést a cím meg a könyv tartalma között. Csakhogy ez a sejtetés nem az, amit a balladákban találunk, hanem inkább a szubjektív sejtés eredménye. A modern lélek az éles racionális világosságba belefáradt, a tudásnál többre becsüli a sejtést, a gondolatok tisztaságánál a homályos érzelmet, az értelem fényénél a művészi hangulatot, a Verlaine-versek hangulatvágyát. A dolgok és gondolatok és tények összefolynak benne és amíg átrezegtetik a művész szubjektivitását, együttérző akkordokat ütnek meg az olvasó lelkében. Karácsony művében is ezt a sejtést érezzük meg, de [...] neki még jobban el kell mélyülnie, le kell szoknia a túlzásról, az elrajzolásról és több gondot fordítania történetei valószínűségére.” (Kiss 1925:320) — Mint az első kötetek recenziója esetében általában történni szokott, a tanulmányíró pontosan azokat a jellemvonásokat kárhoztatja, amelyek később a művész stílusának fő erényeivé váltak.

„Nem történik semmi szenzációs ezekben a történetekben. Látszólag minden a maga megszokott helyén van, az élet megy tovább, de amihez az író hozzáér, az szinte érezhetően kimozdul, előremutatón anakronisztikussá válik. Más jelen és mindenképpen más jövő illetné meg ezeket az embereket.” (Géczi 1990:8)

„Karácsony Benő később, sajnos, lemondott az efféle humoros karcolatokról, novellát is csak módjával írt, a regény lett igazi műfaja, bár nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy regényeiben is novellisztikus töredezettséggel építkezik. [...] A kortárs Karácsony Benő nem is próbálkozik nyomor-tapasz talatainak naturalista vagy akár realista megjelenítésével. Az irónia és a pátosz párosításával kísérletezik, a fény és az árnyék groteszk szembeállításával. Nem eszményíti szegényember-, szegénygyerek-hőseit, feltárja szemléletük szomorú szűkösségét...” (Robotos 1998:24, 30)

„Novellái ugyanabból az élményanyagból nőnek ki, a konkrét tapasztalatokból: a fiatalkor szertelenségének és a férfikor fásultságának átéléséből, egy város és egy család meghatott szeretetéből, s a természet csodáihoz való menekülésből; és megfoghatatlan érzésekből: keserves indulatokból, borongós emlékezésekből, s a boldogság szüntelen kereséséből.” (Tót 1994:41)

Végül egy olyan véleményt idézek, amely a legtömörebben foglalja össze az életmű fő jellegzetességeit: „Karácsony Benő [...] a művészi apró-munka és az élettapasztalatok szavakba-sűrítésének mestere. Egy-egy körvonalaiban felvázolt helyzetkép, alak, egy-egy odavetett megjegyzés, mellékmondat vagy hasonlat, a mesteri párbeszédek a képzettársításnak hosszú és termékeny sorozatát indítják meg az olvasóban — sokkal inkább, mint esetleg kifogástalan szabatossággal felépített rajzok s unalmas fejtegetések lapszámra nyúló sekélyessége.” (Császár 1936:242)
 

Jegyzetek

1 Egy érdekes adalék ezzel kapcsolatban: „De ugyanilyen okoknál fogva (hogy bebizonyítsa, miszerint baloldali szempontok alapján is érdekesek egyes, addig polgárinak, antikommunistának minősített szerzők művei — N. K. Zs.) adnám nyugodt szívvel az olvasó kezébe — megfelelő előszóval természetesen — a Bánffy-trilógiát vagy Berde Mária legtöbb írását.” (Huszár 1957, illetve 1982)
2 A Pásztortűz 1924/6. számában ezzel a névvel van szignálva egy cikk, amelyik Karácsony Benő Válás után című drámájáról szól, és a novellákat is megemlíti. Mivel a név feloldását sehol sem találtam meg, kénytelen vagyok így használni.
3 Ezzel kapcsolatban l. Tót H. Zsolt mondatát: „A szerző kortársi fogadtatásának és a »magas« irodalomba történő kissé megkésett befogadásának hosszúra nyúló folyamata napjainkban tehát odáig jutott, hogy az olvasói tetszésnyilvánítások és az irodalomtörténészi értékelések meglehetősen közel kerültek egymáshoz.” (Tót 1994:100)
4 Itt kell megjegyezni, hogy Karácsony Benő gyakran közölt éppen készülő regényeiből novellaként is funkcionálni képes részleteket, amelyek aztán regényeibe átdolgozva kerültek bele. (vö. Tót monográfiája, Szűcs szakdolgozata)
5 Érdemes megfigyelni, mit mond ezzel kapcsolatban Karácsony Benő: „A humor általában ritka irodalmi jelenség. [...] A humoros író legfeljebb népszerű lehet, de nagy, olyan értelemben, ahogy a zordabb műfajok művelői — aligha. A humor és nagyság nem együttjárók.” (Ligeti 1937:6)
6 A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötetének Karácsony Benő címszavát is ő írta, ahol ezzel a tömör mondattal foglalja össze az erre vonatkozókat: „Fő erőssége és vonzereje: a stílus.” (625)
7 Németh László tette azt a két kijelentést, amelyek alapjában határozták meg Karácsony műveinek befogadás-történetét, a mindenkori hivatkozás, összehasonlítás vagy idézés szintjén: „Egészen társtalan a magyar irodalomban...”, illetve: „Nagyszerű villózás, de nem igazi fény.” (Németh 1928b:784-785)
8 Érdemes megjegyezni, hogy a könyv 1946-os megjelenése után ez az egy recenzió született. Karácsony Benő műveinek sorsa ezután, több mint tíz évig az elhallgatás volt, mert polgári szellemű egyéniség (individualista)-hősei nem illeszkedtek bele abba az irodalomról alkotott és tőle elvárt képbe, amely a korabeli baloldali kritika nyomán kialakult. (vö. Tót 1994:90)
 

Irodalom

Baróti Pál: Karácsony Benő. Utószó. In: Karácsony Benő: Tavaszi ballada. Bukarest, 1968. Kriterion, 333-355.
Benedek Marcell: Ki a humorista? (Gondolatok Karácsony Benő poszthumusz könyvéről). Utunk 1947. 3. sz. 9. 
Chinezu, Ion: Aspecte din literatura maghiară ardeleană. Editura revistei „Societatea de mâine”, Cluj, 1930. 108-109.
Cs. Gyímesi Éva: Korán jött polgár. In: Uő. Colloquium Transsylvanicum. Mentor kiadó, Marosvásárhely, 1998. 167—190.
Császár Károly: Napos oldal. Pásztortűz 1936. 11. sz. 241-242.
Dsida Jenő: Író, aki sem jobboldara, sem baloldalra nem állott, hanem a "napos oldalt" választotta. Keleti Újság 1936. május 11. 4.
Féja Géza: Karácsony Benő — Napos oldal. Magyar Írás 1936. 9. sz. 74-76.
Földényi F. László: A fiatal Lukács (Egy gondolatkör rekonstrukciójának kísérlete). Magvető Kiadó, Gyorsuló Idő-sorozat, Budapest, 1980.
Gaál Gábor: A „Napos oldal”. In: Válogatott írások. I. Bukarest, 1964. 581-584. In: Korunk 1936. 5. sz. 459.
Gaál Gábor: Új élet kapujában. In: Válogatott írások. I. Bukarest, 1964. 495-496.; Bolyai Zoltán álnéven In: Korunk 1933. 2. sz. 175.
Gácser Imre: Utazás a szürke folyón. Pannonhalmi Szemle 1941. 1. sz. 69.
Géczi A. János: A helytállás ösvényein. Előszó. In: Karácsony Benő: Líra, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990. 5-11. 
Hajdú Gergely: A testmeleg forradalma. Holmi 1991. 9. sz. 1227-1228.
Huszár Sándor: A humánumtól — a cinizmusig. Utunk 1957. szept. 12. 4-6.
Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1982. 48-72.
Kádár Erzsébet: Utazás a szürke folyón. Nyugat 1940. 12. sz. 576-577.
Kiss Ernő: Tavaszi ballada. Pásztortűz, 1925. 14. sz. 320.
Kötő József: Cinikus volt-e Karácsony Benő? Korunk 1962. 11. sz. 1384-1384-1386.
Láng Gusztáv: Karácsony Benő. In: Kiskatedra. 1992. Szombathely, 163-166.
Lelkes László (Németh László álneve): Pjotruska. Napkelet 1928a. I. 784-785. Kötetben: Németh László: Két nemzedék. Budapest, 1970. 219-221.
Ligeti Ernő: Karácsony Benő nyilatkozik a darabjairól, az írás műhelytitkaitról és sok mindenféléről, ami bevilágít egy író gondolatvilágába. Független Újság 1937. okt. 9. 5-6.
Makra Csaba cikke. (Cím nélkül) Az Internetről. nyuz.elte.hu / archív 12 / 12. félév / 4. szám Martinkó András: A megnyugvás ösvényein. Kritika 1969. 4. sz. 52-53.
Méliusz József: Benő, Pjotruska, Tunák, Kázmér, Károly. Előre 1968. okt. 12. 2. Kötetben: Méliusz József: Az illúziók kávéháza. Budapest, 1990, Szépirodalmi 136-143. 
Molter Károly: Pjotruska. Ellenzék 1928. 76. sz. 13. 
Németh G. Béla: Századutóról — századelőről. Magvető kiadó, Budapest, 1985.
Németh László: Pjotruska. Protestáns Szemle 1928b. 7. sz. 531-532.
Rass Károly: A mi regényirodalmunk (Többek között Karácsony Benőről). Erdélyi Múzeum 1936. 245-275.
Recensor (Ismeretlen): Válás után. Pásztortűz 1924. 6. sz. 336-337.
Robotos Imre: A cinizmustól a közösségi humánumig. Utunk 1957. aug. 8. 8-9., illetve aug. 15. 6.
Robotos Imre: Álruhás vallomások — Karácsony Benő arcai. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1998. 
Robotos Imre: Utószó. In: Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein. Bukarest, 1958. Irodalmi Könyvkiadó, 339-359. 
Ruffy Péter: Karácsony Benő, aki Tamási Áronnak válaszol. Brassói Lapok 1938. ápr. 24. 13-14. (Kötetben: R. P.: A türelem ösvényein. Bp. 1985. Magvető, 146. pp.)
Sőni Pál: Karácsony Benő írásművészetéről. Előszó. In: Karácsony Benő: Napos oldal, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974. 5-20.
Sőni Pál: Karácsony Benő posztumusz regénye. Előszó. In: Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár — Napoca, 1978. 5-22.
Sőni Pál: Karácsony Benő. (címszó) In: Romániai magyar irodalmi lexikon Fősz.: Balogh Edgár II. kötet G — Ke. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1991. 623-626.
Sőni Pál: Karácsony Benő. In: Sőni Pál: Írói arcélek. Bukarest 1981. Kriterion, 79-101.
Szántó György: Napos oldal. Erdélyi Helikon 1936/5. 332-335.
Szász János: Utószó. In: Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein, Bukarest, 1963. Irodalmi Könyvkiadó 199-201. 
Szász János: Utószó. In: Karácsony Benő: Napos oldal, Bukarest, 1962. Irodalmi könyvkiadó, 261-265.
Szemlér Ferenc: Karácsony Benő és a kritikusok. Előre 1968. júl. 14. 4.
Szenczei László: Karácsony Benő. Erdélyi Helikon. 1939. 1. sz. 43-48.
Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető kiadó, Budapest, 1980.
Szőcs Kálmán: Az újságíró megölte az ezredest. Igaz Szó 1968. 9. 434-436.
Szűcs Tamás: Karácsony Benő. Öt regény. Szakdolgozat. Debrecen, 1993. 
Tánczos Vilmos: Karácsony Benő „periratai”. Előszó. In: Karácsony Benő: Pjotruska. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1986. 5-20.
Thurzó Gábor: Napos oldal. Napkelet 1936. 482-484.
Tolnai Gábor: Új élet kapujában. Napkelet 1933. 3. sz. 216-217.
Tót H. Zsolt: Széttaposott ösvény — Karácsony Benő élete és műve. Balassi Kiadó, Budapest, 1994.    

Ugrás az oldal tetejére